Egyedül maradtam. Teljesen magamra hagyott Joon ezzel a zakkant, nagyképű, fölényeskedő őrülttel, ezzel szinte aláírva valamelyikünk halálát.
- Most kimegyünk a gyakorlópályára, ahol bemutatlak a csapatomnak - húzza ki magát, ahogy arrébb áll az ajtóból, amint a lift felérkezik. Kényelmetlen.
- Klassz - morgok becsörtetve, s a kicsiny helyiség sarkába bevackolva várom, hogy végre biztos talajra érjünk. Zavar a jelenléte, a hangja, a kinézete, de még az illata is! Minden, ami ő.
- Az bizony - somolyog magába, majd kiszállva, célirányosan az ajtót célozza meg, honnan már csak egy fél sarok a kocsijáig, ahova a penész sem fog beenni, ezt most leszögezem.
- Ki fogsz nyírni - torpanok meg a nagy ezüst Volvo mellett, ami ugyan biztonságosnak látszik, de a tulajdonosa annál kevésbé.
- Akkor futsz mögöttem?
- Hát hogyne - forgatom meg a szemeimet.
- Akkor, kérlek, emeld be a formás kis hátsódat a hintóba, mert, ha nem sietsz, tökké változik, és neked kell húznod - pillant ki az autó mellett, hogy nem jön-e kintről másik, és beszállva a volán mögé, lezártnak tekinti a beszélgetésünk. Én viszont akkor sem… Hát nem gondolja, hogy ilyen könnyen kicsinálhat?! - Gyere már, az ég áldjon meg - nyúl át, hogy kilökje az ajtót, mi elől éppen csak elugrok. - És nagyon remélem, hogy van jogosítványod, mert kelleni fog.
- Van - húzom el a számat, óvatosan és bizonytalanul bemászva a bőrülésbe, hol rögtön be is csatolom a biztonsági övet, mit csupán egy sóhajtással díjaz.
- Rosszabb vagy, mint gondoltam - indítja be a motort, és már ki is hajt.
- Te csak ne fantáziálgass rólam…
- T'án megtiltod? - vonja fel fél szemöldökét, éppen csak egy pillanatra rám pillantva, hogy utána tovább fürkészhesse az utat.
- És, ha igen?
- Akkor igen. Különösebben nem hat meg - közli ridegen, s szerintem már kezdi bánni, hogy felvett.
Bő tíz perc utazás után egy hatalmas, kőfallal körbevett csupasz térre hajt be, minek végén csak egy kapu van, de pont a vele ellentétes oldalon állunk meg, ezzel méginkább elbizonytalanítva engem szándékai tiszta mivoltáról. Ő már rég kiszállt, mikor én még aggodalmasan vizslatom a terepet, s felmérem Jisoot, hogy vajon mennyi esélyem lenne ellene, ha netán nekem támadna, de be kell vallanom, hogy nem sok, így minden mindegy alapon kiszállok én is.
- Hyungsik, bemutatom a csapatomat - csapja meg fülemet a srác kellemetlen hangja, ami arra hivatott, hogy felkeltse a figyelmem, amit csupán kevés százalékban kap meg, míg észre nem veszem a három új alakot a kocsi mögött állva.
- Baszki - ugrok meg ijedtemben. - Ők meg hogy kerültek ide?!
- Ott ültek fent - mutat a sarokban valami vadászlesszerű helyre, ami eddig szintén nem tűnt fel. - Na, de, a lényeg… - csapja össze a két tenyerét, majd az első fazon mellé áll. Az összes fiú idegesítően ki van húzva, amitől túl hivatalosnak hat ez az egész. - Bang Yongguk - mutat a komoran, vagy inkább unottan -?- néző, kissé ijesztő kisugárzású alakra. - Lu Han - megy tovább egy nyurgább, az előzőéhez hasonlóan barna és némileg hosszabb hajjal megáldott fiúra, aki arc alapján nagyjából tizenhat éves lehet. - És végül Jackson Wang - tér az utolsó, legalacsonyabb, szőke egyénhez.
- Nem mondtad, hogy ide gyerekeket is felvesznek - fonom össze a karom, egy félmosollyal végignézve a középsőn. Mellesleg kínai, ami fura, főleg, ha az országunknak dolgozik, de minden bizonnyal a szöszi is az.
- Idősebb nálad.
- Hát hogyne…
- Mivel ők egy összeszokott csapat, kölcsönös tisztelettel vannak egymás iránt, és ez az alapja annak, hogy együtt tudjanak dolgozni. Ezt neked is meg kell tanulnod, de ha nem megy, többet leszel velük.
- Nem, köszi - nyújtom ki az egyik kezem és megrázva azt, jelzem felé, hogy annyira nem taglóz le az ötlete. - Viszont é- - mondanám tovább, azonban, míg nem figyeltem, valamelyik elkapta a tarkómat, és olyan erővel lök a földre, hogy még imádkozni sincs időm, ám mielőtt felnyalhatnám a betont, egy másik elkapja a két vállam, pont úgy, az orrom súrolja a koszos aszfaltot. Innentől viszont már bátran elenged, hadd puffanjak a földön! Nyögve fordulok a hátamra, s lábamnál meg is pillantom a tinit, míg fölöttem a szőke áll, majd amint találkozik a tekintetünk, lepacsiznak egymással. Bezzeg a harmadik még mindig ugyanott, ugyanúgy áll, akár egy szobor.
- Anélkül meg tudnánk ölni, hogy esélyed lenne észrevenni azt - guggol le mellém, mély, komoly hangon szólva hozzám, de még mielőtt megijedhetnék, hirtelen hátra vágja magát és hiénákat megszégyenítő nevetésben tör ki. Na, jó, ez kezd nekem sok lenni.
- Annyira hülye vagy - vigyorodik el a gyerek is, ellépve tőlem, hogy utat adjon Jisoonak, ki kezet nyújt, hogy felsegítsen, nekem viszont eszem ágában sincs elfogadni, ezért önerővel felkaparom magam.
- Először is, önvédelmi órákon kell részt venned, ahol megtanulod hárítani az efféle esetleges veszélyeket, vagy legalábbis időben észrevenni. Ezután fegyverhasználat, pusztakezes harc és közben fizikai erősítés, egyensúly kiépítés. Van kérdés? Nincs? Nagyon helyes, tudom, hogy menni fog - veregeti meg a vállam és arrébb lép a két egymást húzó kínaihoz, ezzel esélyt sem adva a válaszolásra.
Azok a srácok az előbb még full komolyak voltak, most viszont egyáltalán nem illenek be az FBI-ról alkotott képembe.
Jisoo kivett pár mappát a kocsi hátsó üléséről és így öten elindultunk ahhoz a távoli kapuhoz, ami ideérkezéskor ezerszer közelebbinek látszott, mint most, mikor meg is kell tenni ezt a távot. A nap már erőteljesen tűz, minek köszönhetően a szőkéről el is tűnt a kabát és csupán egy szál trikóban feszít, ami tökéletesen kiemeli az olyan karjait, mik nekem soha a büdös életben nem lesznek, és miktől kezdek kételkedni benne, hogy én tényleg itt szeretnék-e lenni.
- Milyen messze van még? - rogyok előre fáradtságomban.
- Ha húsz métert mentünk eddig, sokat mondok - ingatja a fejét az állítólagos vezető.
- Őket mivel vetted rá, hogy csatlakozzanak hozzád? - bökök a mögöttünk menetelő csapatra.
- Nem vettem rá sehogy. Ezt tanulták négy évig, aztán kaptak itt egy kétéves kiképzést, és én magam válogattam őket a közel harminc fős végzős osztályból. Minden évben körülbelül százhúszan indulnak neki a szakma elsajátításának, de utolsó év végre általában hárman, négyen maradnak, és ők kerülnek át hozzánk kiosztásra.
- És te most komolyan azt várod tőlem, hogy hat évi tanulást rendezzek le hat hét alatt?! - csúszik pár oktávval feljebb a hangom, mit a környező falak sokszorosan vernek vissza hozzánk.
- Aha.
- Hát cseszd meg - morgom, már előre a végrendeletemen gondolkodva. Tényleg utál engem a sors.
- Hogy mondod?
- Cseszd meg! - erősítek előbbi szavaimon, bár tudom, hogy úgyis hallotta.
- Lesz még dolgom a modoroddal is…
- Hogy az enyémmel?! És ők?!
- Velük nincsen semmi baj.
- Komolyan cseszd meg - fújtatok immár idegesen.
Nem tudom, és nem is akarom megérteni, hogy mi zajlik Jisooban, de egy kicsit érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt években, ami ide vezette. Fiatalabb korában nagymenő volt az iskolában, és mindenki vele akart járni, de visszautasította az összes jelentkezőt, mígnem belépett az életébe egy lány. Viszont, most nem hiszem, hogy lenne párja, mert ez a munka nem egy életbiztosítás, és sok ideje nincs is mellette. Bár, nekem mindegy…
Beérve a hatalmas kapun, egy újabb udvar fogad, azonban ez közel sem annyira sivár, mint az előző. Mindenféle mászó, kúszó, ugró akármik vannak elhelyezve, számomra még ismeretlen rendszerben, de félek tőle, hogy ez nem sokáig lesz így, nekem meg egyáltalán nincs ínyemre az ilyesfajta mozgás. Se nagyon semmilyen.
Ám most szerencsém van, mert csak elhaladunk mellette, a négy épület közül a másodikba tévedve. Egy kis szűk folyosó nyúlik előre, jobb oldalt ajtókkal és egy felfelé vezető lépcsősorral, azonban mi egyenesen megyünk, ki, egy tornateremféle helyiségbe.
- Most mi következik? - nyelek egyet, végignézve a köteleken, hálókon, s egyéb kisebb sportszereken, amiket isten nem számomra teremtett.
- Mint már mondtam, önvédelem - vezet egy nagy, kék huzattal bevont szivacsra minket. - Válassz valakit, aki ellen úgy gondolod, hogy meg tudod védeni magad - mutat végig a fiúkon.
- A kínait - vágom rá, mire két szempár is rámszegeződik. - A barnát - helyesbítek, mire az említett kárörvendően elmosolyodik.
- Luhan - biccent.
- Leszarom - viszonzom.
- Legalább most megtanulod a leckét - áll hátrébb Jisoo a többiekkel.
Luhan megadja a lehetőséget, hogy felkészüljek a támadás előtt, de mikor tőlem alig fél méterre megáll, kezdem nevetségesnek érezni a helyzetet. Lazán, fél lábamra nehezedve figyelem őt, mire keze a fejem felé lendül, ezért ösztönösen oda kapok, hogy védjem magam, azonban ökle a gyomromban landol, mitől olyan kecsesen vetődök hátra, mint egy zsák krumpli. Magamat átölelve fetrengek egy ideig, ám büszkeségem nekem is van, főleg egy gyerekkel szemben, ezért csakhamar feltápászkodok és már jelentősen éberebben várom a következőket. Mindhiába… A srác a legkisebb erőfeszítés nélkül küld engem földre újra és újra, s míg ez rajtam meg is látszik, neki egy haja szála sem görbül, mintha ezidáig semmit nem csinált volna. Mennyire kell szerencsétlennek lenni ahhoz, hogy egy kölyök így lealázzon?
Ezt majdnem másfél órán keresztül játsszuk, így, ha eddig fáradt voltam, most rendesen kihaltam, amiért megszán engem Jisoo, és lefújja a mai kínzásomat.
- Ne búsulj, természetesen, egyikőjük ellen sem lett volna esélyed - próbál “vigasztalni” a kocsihoz menet, igen kevés sikerrel. - Holnap viszont valami laza cuccot vegyél és hagyd otthon ezt a pulcsit, mert azt hiszik miatta, hogy meleg vagy, és félni fognak tőled - mutat a kedvenc, kötött, rózsaszín csíkokkal szegett, mintás felsőmre. Szívesen elátkoznám most miatta, azonban egy horkantásnál többre nem telik.
Amint hazaérek, az első dolgom felhívni Seojoont, hogy sürgősen jöjjön át, mert szükségem lenne rá. Van egy olyan érzésem, hogy a barátnője nagyon utál engem, hogy folyton elrángatom otthonról, vagy néha a munkahelyéről is, de mivel ő csak ésszerű keretek között hajlandó ezt megtenni, szerintem, nincs miért aggódnom. És kulcsa is van a házhoz, ezért fel sem kell állnom…
- Itt vagyok, mi a baj? - nyit be a szobámba, tudva, hogy máshol nem találna.
- Hyung, éhes vagyok~
- Te most szivatsz, ugye? - torpan meg a küszöbön, majd belátva, hogy bizony nem, egy nehézkes sóhajt követően kibújik a kabátjából és idejövet a székre hajtja.
- Tényleg éhes vagyok…
- Nem csinálok neked.
- De elfáradtam~. Ez az ember egy pszichopata, én mondom! Bemutat három fura fazonnak, aztán megveret egy gyerekkel, hogy jót röhögjenek rajtam, de végül még kegyelemdöfésnek benyögi, hogy úgyse lett volna esélyem - zúdítom rá panaszáradatom a mai napot illetően.
- Ez a munkája…
- Engem idegesíteni?! Ne tudd meg, milyen kiállhatatlan ember lett belőle! Én biztos nem fogom sokáig kibírni mellette. Végig fölényeskedik és lehetetlenségeket beszél, kezdve azzal, hogy hat hetem van egy hatéves kurzusra. Ennek a diliházban lenne a helye, nem az FBI-nál!
- Ha jobban megismered, tuti jóban lesztek.
- Ja, tuti…
- Csak adj időt magatoknak.
- Úgy beszélsz, mintha házasok lennénk, vagy mi - fintorgok, mire elmosolyodik.
- Még lehettek.
- Nincs az az isten…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése