Egy hűvös februári napon, mikor a sötét ráérősen hajtja uralma alá az égboltot, s a hó az esővel felváltva morcolja az emberek kedélyét, Baekhyun egy tömött állomás szélén, hulla fáradtan lép ki munkahelye ajtaján, kizárólag arra koncentrálva, hogy bár még messze van a cél, de hamarosan találkozhat végre a szerelmével.
Minden lépés kínkeserves, minden mozdulat fáj, de minél inkább érzi, annál jobban siet haza, hogy táskáját ledobva, egy gyors zuhanyt vegyen, majd átöltözzön és rohanjon tovább, nem törődve a fáradtsággal.
Füleit bedugja, kizárja a külvilágot, miközben végig a kezében lévő mobilon írogat párjával, ki jelentősen hamarabb végzett az iskolában. Siet, álmos, fázik, egyszerűen utál mindent és mindenkit, Chanyeolon kívül.
Amint megérkezik a kérdéses házhoz, becsönget, illedelmesen köszön az ajtót nyitó felnőttnek, s visszatarthatatlan mosollyal bemasíroz a szobába, hol a küszöb átlépését követően máris két kar zárja közre őt.
- Hiányoztál - bújik hozzá egy kismacska intenzitásával a fiatalabb.
- Te is nekem - simul az ölelésbe, kiélvezve annak minden pillanatát.
- És, mondd, ruhában tervezel lefeküdni? - ereszti el Chanyeol, hogy kérdő tekintetét végigvezethesse az alacsonyabbon.
- Mármint, veled? - költözik pimasz vigyor az arcára, ám amint ajkait elhagyják a szavak, a bátorsága távozik, s titkon elszégyelli magát.
- Miért, mégis kivel szeretnél? - nyúl kabátja cipzárjához, hogy mielőbb megszabadítsa a vastag anyagtól.
- Például, a nővéreddel - veszi tréfásra a dolgot, engedve a gondoskodó kezeknek.
- Azt már nem.
- Na jó, talán beérem veled is - nevet fel, a jókedv leghalványabb jelét sem hordva magában.
- Bajok lesznek, Baekkie - néz rá összevont szemöldökkel Chanyeol.
- Nem baj, szeretem, ha fáj - von vállat könnyelműen, majd elfordulva tőle, kibattyog, s az ajtó mellé teszi a cipőit.
Amilyen friss kettejük kapcsolata, annyira stabil lábakon áll. Legalábbis látszatra. Már minimum hatszor annyi ideje ismerik egymást, mint amióta együtt vannak, minek hála, valahol sokkal bensőségesebb az egész, mellyel talán rengeteg gond is jár együtt. Baekhyun nincs jól, s hangulatától függően változik mindenről a véleménye, ami Chanyeolt meglehetősen megviseli. Nehezek a napok, sokat veszekednek, mi bár nem tart néhány óránál tovább, valahol mégis nyomot hagy, elbizonytalanítva az egyébként is instabil állapotú Baekhyunt.
Az idő telik, és hiába az eddig cipelt fáradtság, az idősebb nem álmosodik, ellenben Chanyeollal, kit szép lassan legyűr a kimerültség. Baekhyun nem akarja, fél egyedül lenni, ám minden alkalommal egyre kevésbé küzd szerelme ébrentartása érdekében, fokozatosan felhagyva az önzéssel. Számára még nagyon korán van, a semmittevés pedig fájdalmas gondolatokat hoz magával, minek hála szép lassan és óvatosan felkelve az ágyból, Chanyeol íróasztalához ül.
Temérdek tankönyv, jegyzet, füzet, és számára érthetetlen dolog sorakozik azon az apró felületen, de nincs is szüksége semmi komolyabbra, mint egy papír, valamint ceruza. Úgy érzi, szüksége van rá, hogy, ha másképp nem is, de tudassa párjával a gondolatait, ezzel kissé könnyítve saját lelkiismeretén.
A fiatalabb tökéletesen tisztában van azzal, hogy Baekhyun miken megy át, s mindent meg is tesz, hogy segítsen neki, de egyáltalán nincs egyszerű dolga.
A fiú némi töprengést követően felhagy az előretervezéssel, és inkább csak neki kezd az írásnak, kiadva mindent úgy, ahogy éppen jön.
Olykor-olykor alvó párjára pillant, pillanatokig elidőzve a számára csodálatosnak talált lényén, azonban, ahogy szaporodnak a sorok, úgy homályosodik Baekhyun tekintete. Fáj neki az igazság, fáj neki, hogy bántania kell azt, akit a világon a legjobban szeret, de így érzi helyesnek, s így is tesz. Ezen senki és semmi nem tud változtatni.
Megszabadulva a szótlanság terhétől, csupán ott hagyja a papírt, majd szép csendben összeszedi a cuccait és távozik a házból. Mivel úgysem lát rá sok esélyt, hogy reggel előtt elnyomja az álom, inkább haza megy, otthon átvészelni az ébren töltendő perceket.
A napok telnek, de Chanyeol tőle szokatlanul nem említi a levelet, mely Baekhyunban azt az érzetet kelti, hogy nem igazán érdekli őt, mi van vele. A fiatalabbra vizsgák sokasága vár, az idősebb mindig nyűgös, képtelenek összeegyeztetni a megfelelő időt, amit egymásra fordíthatnának.
A tavasz vissza-vissza táncolva hitegeti az embereket a meleg jöttéről, jól szórakozván a mínuszban vékony pulóverrel elindult felnőtteken, vagy éppen a tizenöt fokban kint, nagykabátban sétáló gyerekeken. Baekhyun szerint az időjárás tökéletesen tükrözi a hangulatát. Sosem tudni előre, másnap milyen lesz… Legalábbis, maga számára. Merthogy Baekhyun sokat mosolyog Chanyeol előtt, látja és említi a jó dolgokat, kivirult, megváltozott. Látszatra.
Április nyolcadika A Nap, amire az idősebb hetek óta, csendesen készült. A Nap, mikor még utoljára bizonyíthat, még, ha ő maga nagyon bizonytalan is.
Vasárnap reggel első útja szerelméhez vezet, szörnyen korán kiverve őt pihenőnapján az ágyból, mit, mint általában, kifejezetten toleránsan fogad.
- Remélem, aludni jöttél - öleli át és húzza be a lakásba Chanyeol.
- Rosszul teszed, mert nagyon nem - vigyorodik el, lefejtve magáról a magasabb karjait, hogy a csuklójára fogva, ugrálva berángassa a szobába.
- Nem baj, alszunk - kapja el a vállát, s dől be vele az ágyba, fáradtan ráfekve Baekhyunra.
- Ya, ettől felizgulok! - vergődik alatta magatehetetlenül.
- Tény, nem muszáj nekünk aludni - kap az alkalmon Chanyeol, még csukott szemekkel, némi bénázást követően párja ajkaira hajolva.
Lényegében, Baekhyun ezt szerette volna elérni, csak nem éppen így, ám teljesen mindegy hogyan, vagy mikor, csupán az a lényeg, hogy megkapja.
Még egyszer, még utoljára érezni akarna a tűzet, a szenvedélyt, s egyetlen napra elfeledni minden terhét, kizárólag szerelmére koncentrálva.
A korai program letudtát követően együtt látnak neki reggelit készíteni, majd egy kellemes sétával folytatják a nyirkos, ködös, mindenki más által utáltnak elkönyvelt időben.
Chanyeol örül és megkönnyebbült, amiért boldognak látja az idősebbet, ami kárpótolja a fáradtságért, melyet Baekhyun állandó buzgása okoz.
Az este, a búcsú az egészben a legnehezebb, már akinek tudtában van a pontos jelentősége.
- Biztos nem alszol itt? - pillant fel rá az ágyon ülve Chanyeol.
- Sajnos, otthon hatalmas a káosz, még rendet kell tennem - húzza ki magát valami egyszerű érvvel, tekintetét végig a másikon tartva, ám nem bírja tovább, megtörve mászik az ölébe és simul hozzá.
- De biztos? - karolja át a fiatalabb.
- Biztos - fúrja arcát a mellkasába, azonban abban ezerszer biztosabb, hogy egy kicsivel több unszolással képes lenne itt maradni és felhagyni a tervével, csakhogy Chanyeol nem az a fajta, aki ilyesmi vetemedne.
- Szeretlek - sóhajt fel, puszit hintve Baekhyun fejére, kinél ezen a pontot törik el a mécses, s szakad fel belőle csendes, elrejtett sírása.
Nem válaszol, csupán minden erejével kapaszkodva szerelmébe keres bármi olyan lehetőséget, kiutat, ami még kecsegtethet egy kevés eséllyel. De nem talál…
Baekhyun otthon a sötét szobában ül a székén, s a telefonját nyomkodva válaszolgat Chanyeol üzeneteire, türelmesen várva, hogy elaludjon. Korán keltette, alaposan megmozgatta, így nem számít rá, miszerint sokáig fent lenne, de, ha korábban is nyomja el az álom, az éjfélt mindenképp megvárja.
Valamikor fél egy környékén kezdenek ritkulni az üzenetek, majd negyed órával később teljesen elfogynak.
- Vége - költözik keserédes mosoly a fiú arcára, ahogy leteszi maga mellé az asztalra a mobilt, és feláll, bevégeztetni az egyetlen helyesnek vélt döntését.
Másnap reggel Chanyeol idegesen hívogatja párját, amikor csak lehetősége van rá, ám válasz nem érkezik, bármit tesz. Baekhyun munkaidejének kezdetében egyedül a remény maradt, hogy nem aludt el, csak éppen ideje nem volt válaszolni, de már dolgozik, így feszülten várja a szünetét, majd a műszakja lejártát, hátha jelentkezik, azonban ez egyik esetben sem történik meg.
Mivel az iskolával jelentősen előbb végez, haza megy, hogy ott vészelje át az órákat, a legjobbtól a legrosszabb lehetőségig mindent alaposan átgondolva. Képtelen megülni, a telefonját szorongatva járkál.
Már jócskán nála kéne lennie, mikor összeszedi magát és elindul Baekhyunhoz, egy “szentbeszéddel” tarkított előadáson agyalva, miszerint, miért nem illik őt kétségek között hagyni. Ideges, fél, aggódik.
A lakáshoz érve, kivételesen nem a fiú, hanem az édesanyja nyit ajtót, ziláltan, megviselten, Chanyeol számára idegen állapotban.
A nő pontosan tudja, miért jött, így nem is váratja meg, rögtön felvázolja két rövid, nyers, tényszerű mondatban a helyzetet, útjára is engedve a hirtelen rosszul lett fiatalt, kihez végül kénytelen mentőt hívni az állapota miatt.
Chanyeol a kórházban ébredve pillog nagyokat a szüleire, próbálván kitalálni, hogy mi is történt valójában.
Baekhyun meghalt. Nem… Biztos, hogy nem…
A két felnőtt könnyes szemekkel figyelik gyermekük néma őrlődését, arcára kiült gondolatai alapján látva, mikor mit gondol Chanyeol. Hitetlen. Felül, a semmibe mered, s zokogva ismételget egy számukra kivehetetlen szót.
Nyugtatót, altatót, valamint rengeteg folyadékot felírva, az orvosok még aznap este haza engedik őt, kitüntetett figyelemre intve a szülőket, megpróbálván megelőzni az esetleges bajokat.
Azonban, ahogy Chanyeol betántorog a szobájába, vörös, felduzzadt szemei elsőnek a szekrényen pihenő, befelé fordult képeken akadnak meg, mik elmenetele előtt egészen biztosan jó irányba álltak még.
- Talán jobb is - szipog fel, ruhástul elterülve az ágyába, hogy takaróját magához ölelve folytassa ott a sírást, ahol pár perce abbahagyta.
Érzi az illatát, tisztán él benne az emléke, hiszen tegnap este vele volt, és képtelen elfogadni.
Reggel, mintha csak egy rossz álomból ébredne, kinyújtózik, nyammog párat, a hajába túr, majd komótosan körbenéz. A közös képeik - ami az összeset magába foglalja -, továbbra is elforgatva, a szoba túlfelében lévő tükör a földön leverve, ám egybe, s a parfümös üvegek szanaszét a szekrény előtt hevernek.
Kedd van. Iskolába kéne menni? Tényleg kéne? Nincs értelme…
Újfent könnyek, újfent zokog. A telefonját elővéve konstatálja, hogy alig másfél órát aludt, igazolván, hogy minden, ami tegnap történt, valóságos. Túlontúl valóság.
Chanyeol élete egyik pillanatról a másikra változik meg, teljesen érdekét vesztve mindennek, amit eddig szeretett. Ugyan nem fogadja el, kitartóan tagad, tenni mégsem tud semmit, amivel visszahozhatná Baekhyunt az életbe.
A nap folyamán csupán annyira kel fel, hogy kimenjen a vécére, visszategye a leesett tárgyakat, s megfordítsa a képeket, hogy, ha máshol nem is, de ott csodálhassa szerelmét, másodperceknek tűnő órákig elmerengve a gondolataiban.
A szülei szörnyen aggódnak érte, de hagyják, hadd élje meg a gyászt a maga módján, mindig ott léve neki, ha netán szüksége lenne rájuk.
A felváltott sírás és erőteljes tagadás, mely hitetlen nevetésbe tör ki, elég fárasztó ahhoz, hogy reggeltájt újra elnyomja a mindennek, csak éppen megváltónak nem nevezhető álom, azonban arra a legkevésbé sem számított, ami reggel fogadja őt.
A tükör leverve, de csodával határos módon még mindig egyben, a parfümök újfent a földön, és a képen befelé forgatva.
Chanyeol elmosolyodik. Ő sem tudja, pontosan miért, de jó érzéssel tölti el annak a lehetősége, hogy netán megőrült.
Az órák napokká, a napok pedig hetekké növik ki magukat, folyamatosan ismételve a furcsa jelenségeket, míg a fiú a szobájába zárkózva éli meg őket.
Egy késő éjszakai pillanatában az ágyán ülve néz kifelé az ablakon, felidézve azokat, amiket Baekhyun mondott a csillagokról, mikor egy árnyat meglátva a szeme sarkából, hirtelen oldalra kapja a fejét. Kíváncsian kémlel, keres bármi szokatlant, s még a hideg is kirázza, de nem lát semmit. Hiába akarja mindennél jobban, hiába néz kitartóan a sötétbe, nem történik újra, nem észlel semmi mozgást.
- Nem vagy itt, igaz? - kérdi kétségbeesetten. - Mit is vártam… - sóhajt fel keserédesen, változtatva ezidáig befeszült tartásán. - Nem szerettél eléggé, hogy miattam kitarts. Nem voltam neked elég. Mindegy is… Ne haragudj, amiért nem tudtam rajtad segíteni. Túl kevés voltam neked.
Már épp vezetné vissza a tekintetét az égboltra, mikor meghall valami könnyűt leesni valahonnan a szoba közepe irányából. Telefonjára fogva világít a vélt helyre, hol rá is lel az asztal mellett lévő papírra, mely eddig egészen biztosan nem volt ott. Fél, bizonytalan, ám feláll, magához veszi a lapot és visszamászik az ágyba.
Szinte abban a pillanatban zokog fel újra, ahogy meglátja szerelme kézírását, valamint a saját nevét, immár biztosra értve a körülötte történő dolgokat.
"Chanyeol, sajnálom.
Nem vagyok egész, nem vagyok teljes, nem vagyok elég jó… Sem hozzád, sem magamnak, sem a világ számára. De Chanyeol, tudod, mennyire szeretném, ha ez nem így lenne? Tudod, mi mindent meg nem adnék érte? Azonban nem megy már…
Eddig azt hittem, elfáradtam, viszont ez nem igaz. Sosem volt elég erőm ahhoz, hogy szembe nézzek a valósággal. Magammal. Chanyeol, én utálom magamat. Őszintén, még én sem akarok jobban lenni. Megérdemlem, hogy fájjon, megérdemlem, hogy megvessenek az emberek, én megérdemlek minden rosszat, azért, aki vagyok… Talán ez az egyetlen, ami egészen eddig kitartásra bírt. Hogy bántsam magam a kínzó gondolatokkal, a kíméletlen valósággal, ám ez mind elmúlt. Már nem emlékszem semmire, már nem érdekel, mi igaz, vagy mi nem. Már csak létezem, miattad…
Chanyeol, elhiszed mennyire nagyon szeretlek?! De ez nem elég. Nem elég, hogy megváltozzon az életem, amiért csakis én tehetnék, és teszek is, mivel együtt, egyre rosszabb. Mert mélyen belül nem akarom… Nem miattad, magam miatt. Ne kelts bennem bűntudatot, máskülönben olyan ember leszek, akit te is utálni fogsz, hogy elengedj, amit egyáltalán nem akarok. Ne ismerj meg, ne gyere közelebb, hagyj el, dobj el, menekülj. Én is azt teszem… Élvezed, hogy szenvedek, Chanyeol?
Neked a holnap csak holnap, nekem egy új élet, egy örökkévalóság, egy esély rá, hogy a lehetetlennél is rosszabb legyen.
De mosolygok. Mosolygok neked, érted, miattad, hogy ne lásd, hogy ne érezd többet, mint amennyit már én sem bírok elviselni. Ha lenne annyi könnyem, ha a harcos énem hagyná, egész nap csak sírnék, de nem tehetem meg.
Egyedül vagyok, és mégsem… Ez rosszabb, mint a teljes magány. Ha magamról szólna, nem őrlődnék ennyit, csakhogy Chanyeol, esküszöm, megpróbáltam. Nem sokat, de megpróbáltam. Hittem benne, akartam, de nem sikerült.
Az én hibám. El akarok futni, elhagyni magamat, elfeledni mindent, mert gyenge, gyáva, undorító vagyok. Nem kell több fájdalom, nem kell több holnap.
Mondhatod, hogy jobb lesz, mondhatod, hogy ez csak időszakos, de te nem érzed, amit én, nem látod, amit én, nem élhetsz helyettem, és ez így van rendjén. Engem nem érdekel, mi lesz, nem tudok várni, minden nap meghalnék, ha lehetne, de én már most sem élek. Változni fog bármi? Mikor? Ha nem most rögtön, nekem az késő…
Sose bocsáss meg, Chanyeol, jó? Emlékezz rám, mint a világ legönzőbb emberére, és élj úgy tovább, mintha soha nem ismertél volna. Hagyj a múltba, hagyj nyugodni, hagyj elveszni…
Nem azt sajnálom, ami úgyis elkerülhetetlen. Meghalok, valljuk be, ez lesz. Nem ma, nem is holnap, de hamarosan egészen biztos. Mint a hetekig magára hagyott jószág, még kapálózok, fogást keresek, de belül feladtam. Azt sajnálom, hogy megkerestelek, hogy belém szerettél, hogy bármi széppel hitegettelek, Chanyeol.
Nincs mást mit mondanom, csak… sajnálom. Őszintén."
A levél végére Chanyeol hangosan, akár egy csecsemő, felsír, s markába gyűrve a lapot nyomja homlokát a matracnak, kiadva minden bánatát, melyet a megértés és elfogadás váltott ki belőle.
Baekhyun meghalt, most már biztos…
Attól a naptól kezdve a tükör mindig a helyén maradt, a parfümös üvegekkel együtt, ahogy a képek is rendes állásban. Bár Chanyeol biztos benne, hogy úgysem tudná betartani Baekhyun kérését, azzal a reménnyel, miszerint továbbra is vele van és figyeli őt, megpróbál élni, hogy semmiképpen se legyen nehéz számára a túlvilág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése