Hogy izgulok-e? Rettegek… A bátyám még éppen itthon van, míg én nekikezdek öltözködni, miközben próbálom rávenni, hogy jöjjön ki velem az állomásra, ahol találkozni fogok Chanyeollal. Chanyeollal, akit már több, mint fél éve ismerek, de még csak egyszer találkoztunk élőben, az is nagyjából, mint egy hónapja lehetett. Chanyeollal, akivel két hete elkezdtünk járni - ez egy másik történet -, s végezetül, Chanyeollal, aki egyébként kicseszett messze lakik, és ma mégis itt lesz velem. Mellettem. Az ágyban. Mármint. Lehet, hogy nem, sőt, csak… fogalmam sincs. Már semmit nem tudok.
- Légyszi, gyere már~ - győzködöm kétségbeesetten, de hiába, egyáltalán nem használ.
- Vár Lisa, sajnálom.
- Fél órát még kibír nélküled, kérlek!
- A-a - fordul el tiltakozásképpen, továbbá ügyet sem vetve rám.
Mivel szűkös az idő, sajnos fel kell adnom. A kutyákat, Lulut és Momot gyorsan össze szedem még, mert, ha már lemegyek, jó lehetőség a sétára, ráadásul a feszültségemet is oldják, majd indulok.
Az első dolog, mely kizökkent abból a minimális nyugalmamból az, hogy szakad az eső. Nem csöpög, nem esik, szakad. A szemüvegem hamar átláthatatlanná válik, amitől meg kell szabadulnom, mert egyébként tökéletesek a szemeim, de az ad egyfajta védelmet. Az ebek húznak, a hasam fáj a sok idegességtől, a gyorsaságom pedig gyök kettővel szorozva sem haladja meg egy átlag lajhárét, pedig elméletileg sietek. Idegesít már csak a tény is, hogy mennyire végtelenül béna vagyok emberi társalgás szintjén, s míg chaten a világon mindent kibeszéltünk, élőben teljesen más lesz. Én legalábbis mindenképpen.
Már egész közel járunk a célhoz, mikor megcsörren a telefonom, mit gyorsan előkapva szorítok a fülemhez.
- Szia, merre vagy? - hallom meg a hangját, ami bár nem idegen számomra, most mégis teljesen más jelentőséggel bír, mint eddig bármikor. Remegek, ver az ideg, legszívesebben inkább haza mennék, de már késő…
- Öhm... Mindjárt ott.
- Akkor kimegyek.
- Oké. Szia.
A szemüvegemet viszonylag tisztára törölgetve veszem vissza magamra, ám az újfent szörnyen hamar elázik, azonban nem zavar, az emberi formákat látom, mindenkit kikerülök. Még azt is, akit nem kéne…
- Hé - kapja el a felkaromat valaki, ezzel a frászt hozva rám. Egy pillanat alatt realizálom a helyzetet a tömeg kellős közepén, elég időt viszont nem kapok a feldolgozására, rögtön a karjaiba zár. Zavar. Megijeszt. Talán, mert tudom, hogy ezúttal egészen mást hordoz ez az apró gesztus, vagy csupán ennyire elszoktam már tőle, ám ettől függetlenül viszonzom.
Hogy ne legyünk útban mindenkinek, behátrálunk egy valamivel zártabb terepre, szinte azonnal megteremtve azt a bizonyos kínos légkört.
- És, mizu? - kérdi könnyedén, de úgy fest, ő is feszeng kicsit.
- Semmi… - Nem mintha erre lehetne mit válaszolni.
- Veled?
- Velem sem. - Jó. Van még hova fokozni?!
És van. Míg várjuk Jongdaet, valami beszélgetés félével küszködünk. Ügyetlenül, félénken, akár két szerelmes tini, akik még sosem álltak egymás előtt. Mondjuk, ha úgy vesszük, majdnem teljesen igaz.
Amint megérkezik a srác, máris oldottabb a hangulat. Az ő energikus kisugárzása, meg maga a tény, hogy többen lettünk, felbátorít, s eszeveszett piszkálódásba megy át az egész. Ez minden, amihez értek. Másokat szekálni.
A percek csak telnek, miközben a két legjobb barát valamiről diskurálnak, amihez nem sokat tudnék hozzá tenni, de őszintén, elvagyok én magammal is. Minden más esetben zavarna, ha többen lennénk, azonban csak még jobban megnyugtat, hogy még csatlakoznak hozzánk néhányan, számomra tök idegen srácok. Ez a nyugalom, pont addig tart, míg el nem mennek, minket egyedül hagyva Chanyeollal.
Kínos, kínos, kínos! Mit mondjak? Áh, képzeld, esik az eső, neked netán feltűnt?! Ez tökéletesen tükrözné az elmeállapotomat, tehát egyelőre passzoljuk, elég lesz sokkolni később. Az időjárás pont a legjobb téma, nekem mindig beválik, ha fokozni akarom a kialakult helyzetet, csakhogy most egyáltalán nem akarom…
Az egyetlen, ami leköt, hogy a kutyák mennek, mint a tank, s Lulu átvág a bal oldalra, mi miatt mindkét póráz egy kezembe kerül, ám éppen hogy megüresedett, Chanyeol megfogja. Ha eddig nem akartam világgá szaladni, jelenleg legfőbb álmom lett. A nyílt utcán. Az én kezemet. Chanyeol. Minden bizonnyal, nem létezik nálam szerencsétlenebb ember, ha már ez is teljesen kiakaszt, de nincs mit tenni, sajnos ilyen vagyok. Alig néhány métert haladunk így, mikor az ebek tovább rendezkednek, mi végett kénytelen elengedni, hogy következzen még egy kör társalgásnak becézett szenvedés hazáig. Bizonytalan vagyok benne, hogy mire mit válaszoljak, hogy mit kérdezhetek, hogy mit hozzak fel, ezért marad a szegényes múltam, melyet a környék idéz fel, s amibe ő is könnyedén be tud kapcsolódni. Úgy érzem, hogy meg akarok vele osztani mindent, esélyt adni rá, hogy ismerjen, de lehet, őt egyáltalán nem érdekli.
Haza érve, végleg magunkra maradunk. Megbeszéltük, hogy nézünk valamit, mi végül egy olyan dorama, ami tökre tetszett nekem, ám az elindításától számítva két percen belül megunom. Behelyezkedünk az ágyba, a tévé elé, s ennyi, kész, vége, hát hogy kötne le bármi, mikor ilyen közel van hozzám?! Behúzódok a sarokba, magam elé kapom az egyik párnámat, és azt szorongatva nézem a műsort, az agyam viszont nem képes követni a történéseket, őszintén, nem érdekel, ami megy. Néha-néha lopva Chanyeolra pillantok, minek hála a pulzusom az egekbe szökik, csöppet sem könnyítve ezzel a helyzetet. Mikor már azt hiszem, ennél nincs alább, elvesztem, Chan elfekve a lábamra helyezi a fejét, a lehetetlennél is közelebb kerülve ezzel hozzám, ám ő egyáltalán nem zavartatja magát, nézi a tévét.
Volt már kapcsolatom, nem is egy, vele ellentétben, mégis úgy érzem magam, mint akihez az életben nem ért még ember. Innentől sokkal inkább őt figyelem, akár a világ legérdekesebb filmjét, s nem is áll messze az igazságtól. Mindennél érdekesebb számomra, már csak a létezése is. Az az igazi földöntúli mámor leng körbe, legyűrve az iszonyt, egy egészen más próba elé állítva ezzel.
Álmos, kényelmetlen, sokat helyezkedik. Chanyeolt sem különösebben köti le a sorozat, de ő sokkal kitartóbb nálam, időt adva rá, hogy átgondoljam a dolgokat. Mindent. Jó alaposan…
Nem mondtuk ki, viszont elméletileg járunk, nem?! Vagy én értettem félre valamit. Bárhogy is, borzalmas itt ülni és csak nézni ki a fejemből, mellé szeretnék feküdni, de félek, hogy neki ez sok lenne. Több, mint valószínű, hogy nem, de magamból kiindulva, simán megeshet. Érezni akarom… Közelebb lenni… Mi veszteni valóm van? Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Majd döntök és cselekszem, bemászva elé, hogy felé fordulva lefeküdjek, s ő átkarolva engem húz magához, bátorságot adva hozzá, hogy még inkább közeledni merjek. Arcomat a nyakába fúrva bújok el előle… hozzá, és kényelmesen elhelyezkedve merülök el az illatába, a teste melegébe, az érintésébe. Az izgalomtól reggelig fent voltam, és délelőtt is csupán négy óra jutott alvásra, így, ahogy szép lassan nyugszom le, teljesen elálmosodom. Túl kényelmes, túl jó… Ezzel Chanyeol sem lehet másképp, ugyanis lemondva a dorama nézéséről húzódik lejjebb, majd levéve a szemüvegét, lehunyja szemeit, s arcával egészen közel húzódik az enyémhez. Alig lehet pár centiméterre, tökéletesen érzem minden lélegzetvételét, mely néhány másodpercenként csapódik a bőrömre. Feltüzel. Izgat. Aggaszt. Az álmosságot a vágy váltja fel, olyan terepre evezve gondolataim folyóján, amire nagyon nem kellene. Meg akarom csókolni. Az előzőhöz hasonló őrlődés veszi kezdetét, ezer, meg ezer kérdéssel, amikre úgysem tudok pontos választ adni, ezáltal olyan helyzetbe kényszerítve magam, ami aztán cselekvésre bír. Áthidalva a köztünk lévő minimálisa távolságot, ajkaimat nagyon óvatosan az övéire tapasztom, ám nem is tudom, mit várok tőle, hiszen alszik. Tán ezért is lep meg annyira, hogy mikor húzódnék el, mozdul, néhány pillanat marasztalásra bírva, utána azonban minden folytatódik tovább, ahogy eddig. Még mindig közel, még mindig nem múlt el. Nem hallok semmit a szívemen kívül, egyszerűen csak szükségét érzem, s a viszonzása némi erőt adott, hogy újra merjek közeledni, mire ezúttal sokkal éberebben reagál. Puhatolózva puszilgatjuk egymás ajkait, keresve a határokat, míg nem ő bizonyul bátrabbnak és elmélyíti bizonytalan csókunkat. Keze a tarkómra csúszik, szorosan tart magánál, engem viszont leköt, hogy mégis mit, hogyan csináljak. Hiába a rengeteg tapasztalat, ügyetlen vagyok, s nekem mindennél fontosabb, hogy ne okozzak csalódást. Ha bármi olyat teszek, lehet, besokall, és én túlságosan szeretem ahhoz, hogy elveszítsem, így hát inkább végig hátrálok. Chanyeol, mint aki szép lassan ráeszmél, hogy tulajdonképpen mi is történik körülötte, egyre többet és többet akar, amit hülye lennék nem viszonozni, míg ki nem fogyunk a szuszból. Ő továbbra is álmos, én továbbra is csendben aggódom.
Feljebb kúszok, átölelem és hagyom aludni, tudván, milyen hosszú napja volt. A sorozat közben végig megy, valahol elmém peremén folyton emlékeztetve rá, hogy teljesen elveszítjük a fonalat, ez azonban az egyetlen dolog, ami nem aggaszt.
Telik az idő, szinte repül, ám ettől függetlenül nem feledkezhetek meg a kutyákról, akiket már legalább egy órája le kellett volna vinni. Mivel Chanyeol alszik, óvatosan kimászok mellőle, de persze ettől rögtön felkel, és máris mérföldekkel életképesebb formáját mutatja. Az egyetlen reményem, hogy újra elnyomja az álom, míg lemegyünk egy körre.
Azonban, túl könnyű lenne az életem, ha minden úgy menne, ahogy azt szeretném. A sorozatot már kinyomtam, és csak unalmas műsorokat adnak ilyenkor, minek köszönhetően előkerülnek a telefonok. A csoportban, ahol napi szinten chatelünk, tudják rólunk, mi van köztünk, s van, akit ez komolyabban érdekel is. Hozva a formámat válaszolgatok merészen, de sajnos későn jövök rá, hogy ezt Chan is látja. Jobb ötlet nem lévén, elbitorolva a telefonját tartom meg a titkom, nagyon maximum pár percet adva magamnak, és nem is kell csalódnom, rögtön megpróbálja vissza szerezni. A sajátommal együtt teszem fel őket a párnák mellé, folyamatosan piszkálva Chanyeolt, hogy minél mélyebbre áshassam a sírom, ám meglepően könnyen távol sikerül tartanom. Kezeit elkapva fordítom a hátára, s ráülve a csípőjére tartom lent, állva a próbálkozásait. Néha ugyan kiszabadul a szorításomból, de elérni egyszer sem sikerül neki.
Nem félek, hogy meglátja. Nem érdekel… Sokkal inkább a helyzet, hogy így közel lehetek hozzá egy viszonylag ártatlan indokkal, s nem utolsó szempont az sem, hogy sikerült felülkerekednem rajta. Partner a dologba, ez azonban nem változtat a tényen, miszerint fáradt, így sokáig nem megy, kapok némi szünetet válaszolgatni. Majd kezdődik elölről, csak ezúttal én kerülök alulra, és úgy kell megvédenem a párnám alá csúsztatott mobilokat. Őszintén? Imádom az efféle, erőfitoktatós játékokat, még ha nekem nincs is valójában semennyi, amire büszke lehetnék.
Felhúzom a lábaim, tartom a kezeit, de biztos vagyok benne, ha tényleg akarná, simán legyűrne.
Ahogy szép lassan lenyugszunk, ő vissza fekszik pihenni, ám nem úgy néz ki, hogy aludni szeretne. Beszélgetünk, nézzük és kifigurázzuk a műsorokat. A kezdeti feszültség nyom nélkül szívódik fel, valami teljesen megváltozik. Mintha egész eddig nem féltem volna tőle, próbálok a közelében lenni, s, bár a módszereim kimerülnek a piszkálódásban, elég hatásosnak bizonyul. Ijesztően felpörögtem, önbizalmat adott a játék, és még én is elhiszem, hogy csak azért mászok rá, mert vicces. Pedig nem. Amint belegondolok, mennyire tényleg vele akarok lenni, zavarba jövök saját magamtól, így inkább hanyagolom a gondolkodást és csupán örülök annak, hogy vele lehetek. Túlságosan is.
Némi bátorságot gyűjtök, pedig elméletileg nem lenne rá szükség, de ugye rólam van szó, s fölé támaszkodva hajolok le, hogy egy igen ügyetlen csókba invitáljam. A vérem szinte forr, egyre többet és többet akarván, csöppet sem engedve, mire ő fordítva a helyzetünkön gyűr maga alá és veszi át az irányítást. Mintha nem is én lennék, kezeimet a hátára csúsztatva simogatom, ám hamar megunom azt, s felfedezőútra indulok, hátra hagyva minden eddigi félelmemet. Tenyerem a fenekére siklik, mire ő még inkább fölém mászik, hogy jobban hozzá férjek, bizonyosságot adva afelől, hogy jó, amit csinálok, közben mérföldekkel bátrabban csókolva, hogy még véletlen sem tudjak magamhoz térni. Feszegetem a határokat, próbálom tudatni vele, hogy többet akarok, pedig idősebbként és tapasztaltabbként pont hogy nekem kéne irányítanom a dolgok menetét. Nos, arra sok esély nincs, amivel minden bizonnyal tisztában van, mert ha rajtam múlna, eleve nem jutottunk volna el már idáig sem.
A felsőtestén bolyongva tapogatom ki minden centiméterét, próbálván tartani vele a tempót, majd nagy megdöbbenésemre felegyenesedik, némi levegőhöz engedve, míg megszabadul a felsőitől, hogy aztán újult erővel hajtson vissza uralma alá. Egyértelműen alul maradtam, és én ezt rettentően élvezem.
Immár forró, selymes bőrén barangolva húzom mindkettőnk idegeit, ami meglehetősen sikeresnek bizonyul, ugyanis hátrébb mászva rajtam fog a karjaimra, s húz fel ülőhelyzetbe. Ahogy ujjai a vékony felsőm aljára markolnak, egy csapásra eluralkodik rajtam a pánik, realizálva, hogy kezd felettébb komolyra fordulni a dolog, amire én még nagyon nem állok készen. Akarom, mindennél jobban, de még soha életemben nem voltam másik fiúval, ebben egyáltalán nincsen tapasztalatom, így könnyedén rosszul sülhet el az egész. Ettől függetlenül engedem, hogy megfosszon a pólómtól, végleg rábízva magam Chanyeolra. Egy pillanat, nem több, míg némán meredünk egymás szemébe, de ennyi bőven elég, hogy lássam a benne lévő vágyat, a szeretetet, mellyel nevetségesen könnyel eloszlatja a félelmeim, miközben visszadönt a hátamra, hogy újfent egymás szájában végezzük. Heves csókcsatánkat egy könnyed puszival zárja ajkaimon, majd lassan áttér az arcomra, onnan pedig le a nyakamra, hogy minél több felületet barangolhasson be rajtam, mihez fejem oldalra döntésével adok teret. Egész testemben megremegek, ahogy áttér a mellkasomra, s amint megérzem jobb bimbómon a nyelvét, önkénytelenül lököm feljebb a csípőmet az inger hatására. Pánikszerűen markolva magam alatt a takarót, kapkodom elnyílt ajkaim közt a levegőt, szinte fel sem fogván a történéseket. Másik mellemre áttérve fokozza az amúgy sem túl nyugodt kedélyeket, majd onnan le a hasamra, egészen vékony pizsama nadrágom korcáig, hol felhajolva markol az anyagra, és szabadít meg tőle, mit aztán egy könnyed mozdulattal száműz az ágy mellé. Visszamászik felém egy újabb csókért, míg én belé kapaszkodva átölelem, ám alig tart néhány pillanatig, s máris újra kezdi előbbi útját lefelé, légzésemet a lehetetlennél is szaporábbra kényszerítve. Egyik keze az oldalamon pihen, miközben ajkai combom belső felén záródnak, majd egy óvatlan pillanatomban merevedésemre puszil, mire hangosan felszusszanok. A mellkasom szélsebesen süllyed és emelkedik, az ujjaim görcsösen tépik a paplant, de ahogy Chanyeol megragadja bokszerem szélét, pánikszerűen összezárom a térdeim.
- Nem szeretnéd? - pillant fel rám érdeklődve.
Jelenleg kevés dolog van, amire jobban vágynék, azonban félek. Félek, hogy kellemetlen lesz neki az íze, meg úgy az egész, és ezzel elkergetem magamtól, netán az együttlét gondolatától, ám végül széjjelebb nyitva a lábaimat hagyom neki, hogy megszabadítson az engem fedő utolsó ruhadarabtól. Kellemetlenül zavarbaejtő az állapot, foglalkozni azonban nem hagy ezzel, ugyanis merev tagomra fogva nyom a csúcsára egy puszit, majd minden figyelmeztetés és óvatoskodást mellőzve ereszti torkára azt. A levegő megreked a tüdőmben, s mellkasomat felnyomva húzom magam elé az egyik párnát a fejem alól, hogy takarni tudjam magam, de persze Chanyeol nem hagyja, és felnyúlva, elveszi tőlem. Nem merek lenézni, már maga az érzés is sok, egyszerűen megőrülök. Chan bal kezemet megfogva, ujjainkat összekulcsolja, míg egy ujját benyálazván feszíti azt bejáratomhoz, és szájával hevesen dolgozva rajtam tolja fel azt. Jobb lábammal feljebb tolva magam tiltakozom kifejezetten gyengén a fájdalmas dolog ellen, de túlságosan így sem köt le, egyszerűen elbódít, ahogy a nemességemet szívva, nyalogatva kényeztet. Már a határaimat feszegeti, mikor hirtelen elengedve mászik fel hozzám, arcával felettébb közel hajolva hozzám, de én elfordulok, mielőtt lehetősége lenne megcsókolni. Nagyon nem szeretném érezni a saját ízemet. Alig fél percig bírok ellenállni, túlontúl akarom őt, s az sem utolsó szempont, hogy nem akarom megbántani, így végül legyőzve az undorom engedek, s csókolok vissza. Összesen néhány pillanat, majd mint aki itt sem volt, vissza mászik, ott folytatva a munkálkodást, ahol abba hagyta. Hevesen és kissé kapkodóan mozog, bizonyítván saját félelmét is, ám ezúttal szerencsémre mindkét kezével az enyémekre fog, megkímélve szegény hátsómat.
Aggódok, feszengek, minden zavar, mi kifejezetten megnehezíti számomra az ellazulást, de a pontot az teszi fel az i-re, mikor a folyosón neszt hallok. Összébb húzódok, majd ahogy a kulcs zörgése elér hozzánk, úgy rebbenünk szét, akár két rosszban sántikáló gyerek, akik félnek, hogy rajta kapják őket. Végül is, pont ez történik…
A szüleim haza értek, ráadásul további ki tudja hány emberrel, azonban nem nagyon fenyeget a veszély, hogy bárki bejönne, én mégis kirángatom magunk alól a takarót, a biztonság kedvéért. Az ijedtség végett nekem a kedvem már teljesen elment, ám most rajtam a sor, hogy bizonyítsak, még, ha kifejezetten félek is az egésztől. Mint úgy amúgy mindentől…
Chanyeolt a hátára nyomva döntöm magam mellé, s időt sem adván gondolkodni, rögtön az ajkaira tapadva invitálom egy mély, szenvedélyes csókba. Le szeretném küzdeni az aggályaimat, ám hiába az elhatározás, jelen esetben sokkal inkább a helyzet hevessége késztet, hogy benyúlva a paplan alá, tenyeremet Chan combjára simítsam. Meg akarom mutatni neki, mennyire jó is ez, de természetesen, elég bátorságom az nincs.
A lábát simogatva térek át az ölére, majd kertelés nélkül nyúlok fél kézzel a gombjához, hogy némi szerencsétlenkedés árán kiszabadítsam, s a cipzár lehúzását követően ujjaimat az alsója alá csúsztatva fogok merev tagjára. Idegen és furcsa érzés más nemességéhez érni, ugyanis a sajátomén kívül még nem volt dolgom hasonlóval, de túllendülve ezen, mozgatni kezdem. Chanyeol teste megfeszül alattam, és hevesebben csókolva tart magánál minél közelebb. Tetszik ez a kiszolgáltatott énje…
A hely szűk, mi miatt azt hittem, kissé szenvedős lesz, azonban kifejezetten hamar a végére ér - természetesen minden szó nélkül, pedig gondolat olvasó még nem vagyok.
A szükséges körök lefutása után, rendesen lefekszünk, ám nem is én lennék, ha nem lenne muszáj valami miatt felkelnem, mely ezúttal a szoba túlsó felében van. Eléggé szégyellős vagyok - még ezek után is, sőt… -, így első körben felkapom a nadrágomat, aztán a felsőmet és utána megyek az üvegért, hogy inni tudjak.
Hogy kifáradtam-e? Ohó, csak most jön a nagyja, szegény Chanyeol kárára, aki már két órával ezelőtt is aludni akart. Én még eléggé fel vagyok húzva, álmosságnak meg nyoma sincs, így hát kénytelen ő is ébren lenni, mert hogy más választás nem igen jutott számára.
Valami unalmas műsor megy a tévében, ezért én az ő zaklatásával vagyok elfoglalva, s minden pillanatban, mikor akár csak egy hosszabbat mer pislogni, rámászok, vagy rángatom, mielőtt el találna aludni. Azt hittem, ezt néhány órán belül meg fogja unni, de nem, hősiesen helyt áll, és egy rossz szava sincs arra, hogy nekem elgurult a gyógyszerem. Minden pillanatban egyre jobban szeretem őt…
Négy után már kezdek kicsit fáradni, ellentétben mással, ami nyugtot nem hagy. Bele gondolva, lehet, emiatt nem tudok egy helyben maradni, miközben az elmúlt negvennyolc órából csak négyet aludtam, ám zavarni nem zavar. Csak egy kicsit… Nagyon.
Chanyeol mellett fekve teljesen átértékelődik a világ. Az utóbbi hetekben nem volt másodperc, hogy ne a múlton gondolkodtam volna, de mióta itt van, semmi rossz nem jár az eszemben, ami közel csodaként fogható fel. Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana.
A kezdeti szorongásomnak már nyoma sincs, mégis, ahogy tenyere a hasamra téved, megakad bennem a levegő, egyszerűen elszégyellem magam. Már félig alszik talán, nem is tudhat róla, de túlontúl érzékeny pontra tapintott, ami újfent mozgásra késztet, azonban képtelen vagyok rá. Hosszú percekig merengek magamban, jól átgondolva a lehetőségeimet, ám végül egy vakmerő ötlet győz, s Chanyeol kezére fogva teszem azt az ágyékomra, mire ő meglepődötten rám néz. A perzselő tekintete megbénít, nagyon kínos a helyzet. Szemeimet lesütve bújok hozzá, lábaimat szégyentelenül szétfeszítve, hogy nemességemhez férjen, s amint megérzem magamon az ujjait, pánikszerűen átölelem. Kapkodva a levegőt próbálok sietni - ? -, de a feszültség, a helyzet, meg úgy minden ellenem dolgozik. Rossz embernek érzem magam, nem megy…
Fél öt. Mindjárt reggel, Chanyeol pedig még mindig ébren van, az én jóvoltamból, amit kezdek kicsit sajnálni.
- Aludj nyugodtan - vagyok oly’ kedves és adok neki némi nyugtot, mit rögtön ki is használ.
Most legalább valami normális megy a tévében, ami egy kicsit leköt. De csak tényleg kicsit. Sokkal inkább foglalkoztam Chan jelenléte, a közelsége, minden, így többnyire fogalmam sincs, mikor mi történik, ám nem mondanám, hogy zavar.
Lassan öt óra, és Chanyeol ébredezik. Mit ne mondjak, mégsem lehetett túl fáradt, de nem baj, kicsattanó örömmel fogadom, hogy visszatért az ébren lévők világába.
- Szia - mászok fölé lelkesen.
- Szia - mosolyodik el, nagyokat pillogva. - Mennyi az idő?
- Nyolc múlt - igyekszem leplezni vigyorom, de eléggé kudarcra van ítélve a dolog.
- Na, persze. - Lebuktam volna? Kizárt, csak eléggé abszurd. Vagy nem. Nem tudom…
- Aludj még - dőlök vissza mellé, mert hát mégsem lehetek olyan kegyetlen, hogy alig fél óra után tovább nyaggatom. Nekem is aludnom kéne, akkor nem lenne ilyen gond.
Kezét a fejem alá fúrja, így ujjainkat összekulcsolom, s egyik lábamat az övére téve, háton nézem tovább, ahogy szerencsétlen emberek még szerencsétlenebb dolgokat művelnek a tévében. Felmásznak mindenhova és leesnek mindenhonnan. Ez a legtöbb unalmas reggelen le szokott kötni, de nem, nekem még mindig áll és még mindig nem bírok magammal.
Végső kétségbeesésemben, mikor már biztos vagyok benne, hogy Chanyeol elaludt, megkísérelek könnyíteni magamon. Ha eddig bármi miatt undorítónak hittem mihaszna valómat, már igen nyomós okot is sikerült szereznem hozzá. Csak néha-néha pillantok rá hátra, hogy tényleg elég mélyen alszik-e, hogy ebből ne fogjon fel semmit, mert, bár halkan vagyok, nem nagyon mocorgok, ha most felkel, menten elásom magam ide a parkettába, az biztos. Egyébként, a falat lesem, mélyen a gondolataimba temetkezve, míg ő a másik irányba van fordulva, ami alapvetően nem mentség erre, de már tényleg nem bírom…
Ahogy elér a vég, sebtében elrendezem magam, s elnyomhatatlan érzéseimmel együtt Chanyeolra fekszem, hogy szorosan megölelhessem, megfeledkezve róla, miszerint, hagynom kellene szegényt aludni. Szerencsére, ezután már én is kellően fáradt vagyok, hogy békében maradjak, de nyolcig így is csak egy órára pilledek el, hogy aztán megint én keltsem fel azzal, ahogy kimászok a vécére menet.
Esküszöm, én hagyni akartam pihenni, hiszen ő sem aludt sokkal többet nálam, de inkább lejön velem és a kutyákkal egy körre, hogy a dolgukat végezhessék. Szörnyen hideg van, nem érzem a végtagjaimat, fájnak a szemeim, de életemben nem voltam még boldogabb. Mint annak rendje, mostanra megbántam minden kínos tettemet - egyszóval; mindent -, ez ellen viszont már nem tudok mit tenni, inkább csendben őrlődök.
Tervnek nincs is jobb annál, hogy kimenjünk a közeli parkba, de ahhoz kéne némi energia, meg főleg kedv, amit valahol elhagytam a fagyban. Itthon legalább meleg van, mely mindenképpen az ágyban maradás mellett szavaz. Aktivitásunk bizonyítása képpen, visszafekszünk és tévézünk tovább, hogy már valami értelmeset is csináljunk. Valójában, könnyen megtaláljuk a hangot a borzalmas műsorok kibeszélését illetően, ám én fáradtabb vagyok, mint érdekelt, így csak befekszem mellé és hallgatom a tévét.
Már közel fél álmomban vagyok, mikor a bátyám a hozzá illő modorával betör a közös szobánkba. Nem kifejezetten zavar, általában csak felvesz valamit és megy is vissza a barátnőjéhez, ez azonban ezúttal elmarad, és leül a számítógép elé. Fogalmam sincs, hogy tudja-e, mi van köztünk Channal, de őszintén, egyáltalán nem hoz lázba, mit gondol rólunk, így teljes lelki békével heverészek tovább, amíg ők elkezdenek beszélgetni valamiről.
A hátamat simogatja, folyamatosan figyel rám, de én csupán létezem és élvezem, hogy itt van velem. Megfogalmazhatatlan érzés a tudat, hogy ő van nekem és, bár nem merem elhinni, de elfogad olyannak, amilyen vagyok. Idegesítő, olykor szörnyen hisztis, makacs és hajthatatlan. Ha én utálom magam, más miért ne tenné? Tehát ugyan nem értem, de elmondhatatlanul hálás vagyok érte.
Ahogy fordul és helyezkedik, egyik lába az enyémek közt köt ki, én meg jobbomat a csípőjére teszem, miközben térde véletlen az ágyékomhoz ér. Szinte reflexből feszítem neki jobban, igazán fel sem fogva tettemet, de ő reagálva rá, óvatosan mozgatni kezdi.
Ha azt mondom, hogy ki vagyok éhezve, igen csekély megfogalmazása annak, ami valójában zajlik bennem. Elég fél perc, és olyan szinten lázba hoz az egész, hogy nem bírok magammal. Akár egy rossz hímringyó feszítem szét a lábaim, arcomat Chan mellkasába fúrva, hogy menekülhessek előle. A legrosszabb az egészben, hogy Beom itt van tőlünk egy méterrel, félig háttal nekünk a székkel, és ugyan a tévét nézi, a lebukás veszélye állandóan fenyeget. Chan tovább beszélget vele, hol a műsorra pillantva, hogy a bátyámra, de közben végig mozog a lába, folyamatosan ingerelve vele. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem helyes, hogy megint én vagyok a hülye, és emiatt ki tudja, mit gondol rólam, de jelen esetben hajtanak az ingerek, háttérbe szorítva minden más, fontosabb dolgot. Sok, mégsem elég… Most valahogy a pokolba kívánom Baekbeomot, mert száz százalék, hogy lenne dolga, de itt produkálja magát, ám egy szavam sem lehet, nem mintha képes lennék ilyen állapotban bármit mondani. Chanyeol időnként rám tekint, de nem tudok a szemébe nézni, iszonyat mód szégyellem magam.
Ahogy Beom kimegy a szobából, keze máris a nadrágomba talál, s ráfogva figyelemért ágaskodó tagomra, rögtön mozgatni kezdi. Megpuszil, mosolyog, szerintem élvezi, hogy nevetséges vagyok, míg én karját átölelve tetézem a szégyellni valót és az élvezetet, ám alig tarthat egy percig, a bátyám sajnos csak vécére ment. Utána folytatódik minden tovább…
Esküszöm, ennyire még sosem idegesíttet valaki jelenléte, de talán jobb is, hogy itt van, mert még röhejesebbé tenném magam. Ugyan is, egészen biztos, hogy van még hova lejjebb…
Mikor legközelebb kimegy, Chan újfent nemességemre talál, azonban ez sem tart tovább, ami sokkal inkább kínzás, így csak elhúzódva ölelem tovább. Lassan indulnunk, mert Chanyeolnak megy a vonata, melynek tudata percről percre egyre kétségbeesettebbé tesz. Nem akarom elengedni, soha többet… Amennyire féltem tőle, annyira ragaszkodom már hozzá, ami elég ritka, mert többnyire nem szeretem közel engedni magamhoz az embereket.
Beom csak a végén hajlandó távozni, mikor nekem már ideje lenne összekaparnom magam, hogy felöltözzek, és ne pizsamába caplassak végig a városon, de egyelőre hisztisebb vagyok, mint sem aktív.
Hogy kerek legyen a nap, még sírunk egyet indulás előtt, majd aztán jókedvvel elindulunk kifelé. A kezébe nyomom Momot, míg én Lulut hozom, s mint egy kedves, tisztes városi, bemutatom neki a vidéki származásából -?- eredően, netán idegen dolgokat, mint a trolibusz, villanyvezeték, jelzőlámpa és mi egyéb, szándékosan húzva az agyát. Lényegében, ha nem olyan vagyok, akkor köcsög. Már értem, mit szeret bennem. Ja, mégsem…
A hangulat jó, mégis ott van bennem a fájdalom, hogy nemsokára elmegy. Legszívesebben zokogva marasztalnám, de ugye nem lehet, pedig már igazán felesleges szégyellnem magam bármi miatt is, sikeresen bemutatkoztam egy nap alatt. Mentegetőzhetnék, hogy valójába nem ilyen vagyok, de ezzel minden bizonnyal csak alá támasztanám, vagy megint kínos helyzetbe kerülnék, tehát maradok a piszkálásánál.
A vonatot meglátva a gyomrom görcsbe rándul. Kétséges, mikor találkozunk legközelebb, pedig egy napot sem fogok kibírni, és megőrjít a tehetetlenség, ám igyekszem még kiélvezni az utolsó perceket. Hozzá akarok bújni, megcsókolni és soha többet nem elengedni, de rengetegen vannak körülöttünk, nekem pedig nem áll szándékomban közfelháborodás tárgyává tenni magunkat, így egy ölelésen és gyors arcrapuszin kívül nem történik más, azonban már ez is több, mint amire vágyhatnék.
Visszavéve Momot, elbúcsúzunk, majd a vonat indulásáig az ablakon keresztül és telefonon kommunikálunk. Nehéz megállni sírás nélkül… Nehéz lesz a következő minden nap… Már most is nehéz… De menni fog, mert ő van nekem. Már ha nem dönt úgy a mai után, hogy soha többet nem áll szóba velem, ami őszintén, nem lepne meg, de bízom benne, hogy nem így lesz. Mindennél és mindenkinél jobban szeretem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése