VKook - Megszegett ígéret

- Ígéretet tettél - közli megütközötten, hangjában végtelen csalódottsággal. Szédülök, homályos az alakja, nehezen fogom fel, ami körülöttem történik, ám célirányosan őt nézem, még, ha csak a képzeletem szüleménye is. - Megígérted, Taehyung, hogy nem teszed ezt! - csattan fel haragosan, nekem azonban egy arcizmom sem mozdul, ugyanolyan kifejezéstelenül meredek rá, mint eddig.

A szoba sötét, este van. A megszokott helyemen ülök az íróasztal előtt, magam mellett a kopár falapon hagyott tettem bizonyítékával, de, ha már akarnám, se tudnék mit kezdeni vele.

Jungkook vállai megereszkedettek, zsebre tett kezekkel figyel engem tétlenül. Talán, csak én szeretném, hogy itt legyen. Talán, csak szükségem van egy utolsó szembesítésre, mi bizonyítja, ki is vagyok valójában, ha eddig még úgysem sikerült megtalálnom magamat. Talán, csak így van rendjén…

- Még nem késő, hallod?! - kapja ki jobbját, heves mutogatásba kezdvén vele. - Hívd a mentőt, hívj fel engem, hívj fel bárki! - győzködik egyre inkább pánikba esve, de egy lépést sem jön közelebb. - Ott a telefonod, segítek, csak csinálj már valamit!

- Ugyan, minek? - nevetek fel, kizökkenve érdektelen állapotomból. - Már rég késő. Tegnap is az volt, tegnap előtt is. Mindig… - halkulok el a végére, belátva saját igazamat.

- Megígérted - mondja elkeseredetten, védelmet keresve az én szavamban. Az enyémben, amiben még magam sem hiszek.

- Sajnálom… - Ennyi, többre nem telik, de ez legalább igaz. Sajnálom, hogy nem voltam elég erős. Sajnálom, hogy nem lehettem az, akit megérdemel. Sajnálom, hogy mégis feladtam.

- Ne sajnáld, hívd a mentőket!

A kezeim, a lábaim hidegek, érzem, mégsem fázok. Hogy félek-e? Rettegek… Ám ez a rettegés össze sem hasonlítható azzal, amit minden percben megélek, mikor Kook valamilyen oknál fogva nem elérhető. Életképtelen lennék? Kár lenne tagadni… Azt hittem, ő a megmentőm, aki kirángat ebből a több éves szenvedésből, melybe én taszítottam saját magamat, de mégis hogyan várhatnék mástól segítséget, ekkora terhet róva rá? Akartam. Én tényleg nagyon akartam, hogy sikerüljön!

- Fáradt vagyok, eltévedtem, sok volt ez már.

- Én itt vagyok, Tae, csak engedd - nyújtja felém a karját.

Te voltál az utolsó esélyem, s egyben a legjobb is.

Túl mélyek a sebeim, hogy újra kockáztassak. Túl sok a tapasztalatom, hogy újra hinni merjek. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy magamhoz bilincseljem, hol nem vár rá semmi jó. Ha nem lenne már így is beláthatatlanul borzalmas a lelkiismeretem, elköszöntem volna, de hogy állnám meg a marasztalást? Húsz évembe telt beismerni, hogy nekem ennyi adatott, nem bírom tovább. A láncok, melyek béklyóként ölelik át a testemet, a múltam összes borzalmát rámaggatva, túlságosan nehezek ahhoz, hogy tovább cipeljem.

Akár a sűrű köd, mi lassan telepszik be közénk, fokozatosan veszi el az oxigént, a látképet, de még a hangot is. Megfojt. Minden lélegzetvétel az utolsó lehet. Szeretném, hogy a következő legyen az…

- Hívj fel! - kiált rám, mikor már hosszú ideje nem válaszoltam. Nincs mit mondanom, nem akarom ezt a beszélgetést.

- Dolgozol…

- Hívj fel!

Ismétlődik. Mindig, minden ismétlődik, hiába teszek ellene, hiába vágok bele újra, ismerem már a végét.

Lassan előre dőlök, s fejemet az asztalra hajtva támasztom meg teljes testsúlyom, melyet már nem bírok megtartani. A legnagyobb ajándék, hogy őt legalább láthatom. Őt, akit mindennél jobban szeretek, őt, aki mindent megtett értem…

- Taehyung, nem lehetsz ennyire önző! - Kiabál. Biztos vagyok benne, hogy kiabál, de alig értem őt, összemosódnak a szavak. - Miért pont velem csinálod ezt?! Ha már ennyire nem érdekel, mit ígértél, legalább gondolj arra, hogy ezzel tönkre teszed az életemet! Tényleg ennyire utálsz?! De miért?! Mit tettem, hogy ezt érdemlem?!

- Kook - köhögök fel, tekintetemet szilárdan tartva magas alakján, még, ha nem is látom már.

Fáj, de igaza van, a választ azonban én sem tudom, csupán annyit, hogy, ha bírnám, a világ összes életét vele tölteném. Vele akarok lenni. Mellette. Érezni őt, hülyéskedni vele, nézni az örömét, majd közösen kipihenni mindent.

- Mit rontottam el? Miért nem vagyok elég?

- Kookie… kérlek… - nyújtom ki felé remegő kezemet. - Segíts. Ment sem, kérlek, Jungkook, ments meg magamtól - kapaszkodom meg hirtelen az asztal sarkába, hogy feltoljam magam, ám a karom nem tart meg, hamar vissza esek.

Elrontottam. Elrontottam,de nem akarom, én nem tudok ebbe beletörődni! Kell nekem szükségem van rá! Szükségem van Jungkookra, járjon bármennyi kínnal, fájdalommal, sebbel. Csak még egy utolsó esélyt…

- Könyörgöm - szűkölök könnyfátyolos szemeimmel a semmibe révedve. - Ne hagyj itt - lehelem magam elé, bár úgy tűnik, ő már nincs itt. - Kook… - engedek útjára utolsó erőmből egy sós cseppet, mielőtt a hiánya végleg a sötétbe taszítana.