A reggeli ébredésem kifejezetten sokáig szokott húzódni, amit általában nem bánok, ám amikor szétvetett lábakkal, a takaró alatt kényelmesen lenyúlok, hogy megvakarhassam az egyébként igencsak feszülő merevedésemet, amire egy kicseszett macska ugrik a legkisebb mozgást észlelve, minimum négy karmát legnemesebb szervembe eresztve, a kávé itt csak felesleges és undorító sztereotípiává redukálódik, elfeledtetve az ébresztőórák egyébként kifejezetten környezet, vagy csupán emberbarát, illetve testrész kímélő hatását.
- COOKIEEEEE~ - vonyítom torkom szakadtából, őszintén tojva az idő hollétére.
- Mi, mi, mért, mi van? - rohan be egy meglehetősen zilált fiú, félig még csukott szemekkel, ölében szorongatva paplanját.
- Nem te - nyögök fájdalmasan, tenyereimet erősen szorítva a sérült részhez, míg az állat ijedtében lelapított fülekkel mered rám az ágy sarkából.
- Te most tényleg a macskára vered? - vonja le állítólagos barátom a messzemenő következtetéseket, míg én azon töprengek, hogy ha megmozdulok, lesz-e elég kellemetlen, amiért ne érné meg lerúgni azt a bolyhos dögöt.
- Nem - préselek ki még ennyit összezárt állkapcsom közül, mellőzve minden további véleményemet, pusztán a nyers tényekre támaszkodva, majd míg én próbálom összekaparni magam megsemmisült hamvaimból, Kook felemeli a macskát és azt babusgatva távozik, alátámasztva, miszerint nem hisz nekem. Komolyan, milyen beteges ember élvezkedne egy állatra?! Jó, sokan, de én nem tartozok közéjük….
További fél órában lelankadt tagom sajgó lüktetésének hála terpeszben közlekedek, kerülve a folyadék látványát is, mielőtt megtapasztalhatnám milyen így pisilni egy biztosan nem éppen kellemeset, pedig a reggel bizony ezzel szokott indulni.
- Engem csak ennyire méltatsz? - mutat végig felháborodásba burkolt szórakozottsággal rajtam Jungkook, már majdhogynem teljes hadifelszerelésben, az ajtóba várva rám.
- Most mi bajod velem? - járom végig ugyanazt az útvonalat testemen, hátha valami rendelleneset találok.
- Tegnap még kinéztél valahogy, erre megint a régi Taehyung - sóhajt csalódottan, s megfordulva előre vonul, rám hagyva a zárást.
- Kösz, hogy szeretsz - szólok utána a folyosón, minden esetlegesen éppen kint mászkáló, vagy nyitott ablakkal lévő szomszéd tudtára adva családi állapotunkat.
Nálunk megszokott a lárma, amiért a házban, történetesen pont alattunk dolgozó férfiak olykor megjegyzést tesznek, vagy ránk kennek mindenféle piti dolgot, mint akár a lift összefirkálása, ám ez bőven belefér, mert addig is elvonja a figyelmem, míg a lépcsőig érünk. Olyan szintű tériszonyom van, hogy enélkül végig sem mernék menni…
Az elmúlt pár naphoz képest most kifejezetten szép idő van, visszatérve kicsit a nyárias viszonyokhoz, mi miatt Kook azonnali vetkőzésbe kezd, velem ellentétben, merthogy véleményem és érzéseim szerint a vékony dzsekim bőven elfér, nem különösebben melegít. Az égen elvétve vándorolnak kisebb-nagyobb bárányfelhők, olykor eltakarva a Napot, mely eleve nehezen jut le a páremeletes házakkal körbevett részekre, mi mégis az árnyékosabb oldalakat részesítjük előnyben. Pár hét múlva visszasírjuk majd ezt a meleget… Az embernek sosem az jó, ami van, állandóan vár valamire, én mégis úgy gondolom, hogy elég telet és nyarat megértem, amiért nekem már nem feltétlen van szükségem többre. Nincs mit várnom.
Utunk elsőnek a bankba vezet, hol felveszek egy Jungkook által elégségesnek talált összeget, majd utána felszállva a villamosra indulunk a legközelebbi bevásárlóközpontba, mi idő alatt van “szerencsém” végighallgatni egy hosszadalmas monológot a telefonok fajtáját illetően. Nem értem, nem is érdekel, de igyekszem figyelni, meg pár percenként bólintani, mélyen gondolataimba temetkezve, egészen, míg leszállásnál ismerős alakba nem botlunk.
- Hobi hyung - térek vissza a valóságba. - Neked nem iskolában kéne lenned?
- Kivettem egy szabadnapot - mosolyog rám üdén, mintha lennék elég hülye, hogy be is vegyem ezt.
- És mi járatban erre? - indulunk meg az aluljáróba, a lehető legkevésbé feltartva a tömeget.
- Kookie elhívott erre a történelmi eseményre - mondja nagy boldogan, az említett személyre bökve. Sejtettem.
- Jó, hogy itt vagy - másítom meg kissé a - nagyonis bánt, miszerint én nem vagyok elég társaság Kook számára, ezért rögtön beszervez valaki mást is - gondolatom, egy árnyalattal érdeklődőbb mimikát erőltetve magamra.
- Nekem is - fonja össze ujjait a feje mögött Hoseok, így megindulva a lépcsők felé, hogy teljesíthessük, amiért jöttünk.
Mikor nem csupán ketten vagyunk, én többnyire lemaradva ballagok utánuk, egyáltalán nem érezve magam a csapat teljes körű tagjának, vagy bármi hozzájuk érdemes személynek, ami ellen hiába próbálnak tenni, változtatni nem tudok. Az én fejemben mindennek meg van az oka, maximum nem látom azt, mert nem akarom. Sűrűn menekülök a gondjaim elől, hogy aztán egy szép, csendes pillanatba elővehessem őket, szándékosan kínozva magam a rosszabbnál rosszabb gondolatokkal, őszintén elhíve, miszerint meg is érdemlem, elvégre, így van.
Most azonban jól érzem magam. Ha nem is kifejezetten vagyok társaság kedvelő, szeretek tömegben lenni, nézni az embereket, megfigyelni az arcukat, vagy csak elvegyülni a zsibajuktól zajos térben.
Az aluljáró egyik végéhez érve egy nagy, üvegből készült ajtó fogad, min átlépve teljesen más környezetbe érünk. Hirtelen megcsap a meleg, a letisztult illat, csendesedik minden. A koszos betont szőnyeg váltja fel, majd csúszós csempe, minek barázdáiban az első pillanatban megpróbálok orra bukni, szerencsére sikertelenül.
- Az elsőn lesz - tájékoztat Kook, a mozgólépcsőhöz vezetve minket, honnan úgy nézelődök, mint egy öt éves gyerek, aki először van plázában.
- Ennél még az iskolában is hidegebb van - sóhajt fel Hoseok, lehúzva kabátja cipzárját. - Ide költözök.
- Otthon nincs fűtés? - nevet fel Jungkook, megcélozva a másik mozgólépcsőt, mely a következő szintre visz minket.
- Tudod milyen drága az?
- Nem…
- Jó, mert én sem - hümmög elégedetlenül a válasz hallatán.
- Egyébként sem te fizeted, hyung. Akkor meg mit siránkozol? - ad hangot a bennem halványan felötlött kérdésnek Kook, bár még mindig hidegen hagy a téma. Majdnem annyira, mint amennyire hideg van kint…
- De egyszer én fogom! - vág vissza hevesen gesztikulálva, minek következtében a lába megakad a mozgólépcső végében, s éppen csak egy mozdulat választja el a pofára eséstől, de a fiatalabb elkapja a kapálózó kezénél fogva, hogy megtartsa őt.
- Ha lerokkansz, nem valószínű - ereszti el, amint biztosan áll.
- Meg is halnék! - horkant fel, megzavarva a bevásárlóközpont leülepedett csendjét. - Nem bírnám ki, ha másokra lennék szorulva.
- Iszonyat ciki, ha már másoknak kell kikísérnie mosdóba, vagy pelenkáznia, meg fürdetnie. Én is inkább a halált választanám - helyesel Kook, tudta nélkül kifacsarva vele a szívemet. - És te, Tae hyung? - torpan meg a szűk folyosó közepén, bevárva az én fal mellett somfordáló alakomat.
- Ellennék - vonok vállat hetykén, tekintetemet az előttünk húzódó úton tartva. Már maga tény, hogy magason vagyunk, viszolygást vált ki belőlem.
- Szerintem, még élvezné is - karol a nyakamba Hoseok, de ahogy megpróbál a kirakat üvegétől elhúzni, a lábaimat beveszítve fékezek le.
- Ne rángasd, fél tőled - ragadja karon a srácot és támogatja át a másik oldalára.
- Tőlem? - mutat magára megszeppenten, hatalmas szemekkel mustrálva engem.
- Ne-
- Néztél már tükörbe?
- Kookie!
- Jól van, na! Tériszonyos, vagy mi a fene baja van - forgatja meg a szemeit, morogva, amiért nem hagytam, hogy kiélvezze a helyzetet. - Egyébként, megjöttünk - taszít az oldalamon akkorát, mitől ma már másodjára fenyeget a padló közelebbi megismerésének veszélye.
- Értek én a szóból is - puffogok összevont szemöldökkel, de ő csak egy legyintés kíséretében kikerül engem.
Miután mind köszöntünk, újfent kezdődik a loholás, méghozzá a méretes üzlet hátsó részébe, ahol két sornyi polcon telefonok sokasága pihen, csak arra várva, hogy valaki kipróbálja, majd megvegye őket.
- Milyet szeretnél, TaeTae?
- Fogalmam sincs - vallom be őszintén.
- IPhone? - mutatja fel a sajátját Kook, aminek ugyan csak a külsejét ismerem, elvégre kézbe nem nagyon vettem, de már ennyitől is ellenszenves a készülék.
- Nem, köszi…
- Mért? Nem is ismered.
- Nem is akarom.
- Hát jó… Huaweii-ből vannak jók, de csak a P szériát ismerem. Nézd - mutat maga mellett egyre.
- Komolyan ilyen téglát akarsz rásózni? TaeTae, vegyél akkor kaputelefont.
- Van jobb ötleted, tanácsod, bármid, ami hasznos is?
- Naná! - Ettől féltem. - Gyertek, hátul vannak az igazi telefonok - terelget minket a sor végére, bár hiába, én a legtöbben különbséget max a színét illetően, vagy kicsit a formáján látok.
- Samsung? Ezt te sem gondolhattad komolyan - neveti ki nemes egyszerűséggel, méltatlankodva pásztázva végig a kínálatot. - Több ezekben a gyári hiba, mint ahány példányt kiadtak már belőlük.
- Azért vannak belőle jófélék is. Mondjuk a Note széria.
- Szerinted Tae majd pont rajzolgatni akar a telefonján?
- Nem csak arra jó, de oké, akkor a-
- A J felejtős, szóba sem jöhet.
- Az A-t nem ismerem.
- Azt én sem…
Tök jó, hogy semmit nem értek belőle.
- Legyen S, azokat többnyire vágom - ajánlja fel Hobi, míg én nézem a sok Samsung felirattal ellátott készüléket, keresve bármilyen betűt rajtuk, amikről beszélnek.
- Meglátjuk. Hyung, innentől - mutat egy telefonra, majd megindul előre. - Idáig bármelyiket választhatod.
- Oké - vizsgálom át tüzetesebben a mobilokat, mit ők árgus szemekkel követnek végig, minden mozdulatomra összesúgva valamit. - Ez? - bökök találomra egy viszonylag tetszetősre.
- S3. Azért ennél magasabbra tehetnéd a mércét. Tovább…
Az, hogy válasszam ki én, mint kiderült, azt jelenti, hogy bármire mutatok, van valami kifogása, amiért nem az a megfelelő számomra. Megértem, segíteni szeretne, szörnyen hálás is vagyok, de azt hittem, csak idejövünk, felkapunk egyet és már megyünk is haza, de nem, sosem fogunk innen kijutni.
- Az 5 tele van hibával, a Minik meg csak gagyi utánzatok.
- Akkor ez? - viszem arrébb az ujjam, már leszarva az egészet, csak haladjunk.
- S6 Edge - veszi fel Hoseok a valamilyen rugósszerű anyaggal rögzített telefont. - Szerintem király kis kütyü, fogd csak meg - nyújtja át nekem, feloldva a képernyőjét.
- Van már ennél újabb is.
- Attól, hogy újabb, még nem feltétlenül jobb is. Minek olyan modern első telefonnak?
- Igaz…
- Tökéletes, mehetünk?
- Ja, jön a kártya.
- Azt nem itt adják? - képedek el, felhagyva minden további reménnyel, hogy még ma ledőlhessek pihenni egyet. Fáj már a derekam ettől a sok ácsorgástól. Öreg vagyok én ehhez…
- Nem.
Ha létezik még szerencse, az kifejezetten az, hogy Jungkook és Hoseok ugyanannál a szolgáltatónál vannak, így ezt már tényleg nem volt nehéz kiválasztani, bár a közel egy órás sorba állást, majd húsz perces ügyintézést szívesen elkerültem volna. Ennyi gigabyte, meg annyi gigabyte, és ennyi perc, meg annyi perc… Örülök, hogy nem egyedül jöttem.
A hazafelé út nem éppen megy nyugodtan, merthogy a tömegközlekedő eszközöket megtöltötték a korán végzett diákok, mely mindig von maga után némi fejfájást. Vagy sokat. És kivételesen most nem szó szerint, bár közel áll hozzá a zsivaj, meg miegyéb miatt, melyet a fiatalok tudnak produkálni. Mintha én nem lennék az…
- Hyung, azok a lányok rólad beszélned - könyököl Kook nemes egyszerűséggel a bordáim közé, majd amint megbizonyosodik róla, hogy övé a figyelmem, egy kisebb csapat felé biccent.
- Jó nekik - fordulok szándékosan tőlük ellentétes irányba. Utálok téma lenni, de ez együtt jár a kirívóan szőke hajammal. Olykor meglehetősen bánom a színeket, amiket sikerül választanom, de míg csak emiatt, nem változtatok.
Ugyan nem lakunk magasan, megterhelő ez a néhány lépcsőfok is a tüdőmnek, nem beszélve a folyosóról érzékelt mélységről, amitől alig egy kifelé álló, ingatag fém korlát véd meg.
Hoseok társaságát csak a villamosig élvezhettük, ugyanis ő onnan ment tovább valahova, amit nem kötött az orrunkra, s nem is túl érdekelt számomra, de azt még megbeszéltük, hogy holnap hányra jöjjön a kiruccanás miatt.
- Segítesz a telefonban? - kérdezem meg rögtön, mihelyst átlépjük a küszöböt.
- Azt terveztem, hogy oda adom az enyémet, hogy arról keresd ki hogyan kell összerakni - villant felém egy pimasz vigyort.
- Igen, azzal tényleg előrébb lennék - rúgom le a cipőimet, hogy berongyolhassak Jungkook szobájába, egyértelműen a tudtára adva, miszerint kénytelen kezdeni velem valamit, ha meg szeretne szabadulni tőlem.
- Na lássunk neki - huppan le mellém, maga elé húzva a dolgokat, amiket vásároltunk.
Az első a kártya betétele, mi közben kódokat magyaráz, majd ezt követi a fiók készítés, appok letöltése és még több regisztráció, olyan oldalakra, melyek Kook szerint igen hasznosak egy kamasz fiú számára, kivételesen elvonatkoztatva a nem lévő nemi életemtől, megkímélvén mindennemű ponrográf tartalmú felület látogatásától. Mivel olyan nagy beleéléssel magyaráz, igyekezve segíteni rajtam, inkább nem említem, hogy én ennek a felét sem fogom tudni megjegyezni. Végül három óra nyomkodás után, néhány selcával zárjuk a telefonom beizzítását, melyben jelenleg három telefonszám kapott helyett. Az itthoni, anyáé - aki ugye Kook anyukája - és magáé Junkooké.
- Csinálok teát, kérsz?
- Nem köszi - int le a saját mobiljába mélyedve. Ő imádja a teákat, szinte minden félét, de azt képtelen meginni, amit én készítek, úgyhogy többnyire mindig visszakozik afelől, amit csinálok.
Bár van vízforralónk, meg külön teafőzőnk is, mivel én meglehetősen destruktív vagyok a konyhában, inkább az ismert és megszokott módszereket választván veszek elő egy kis edényt, töltöm meg vízzel, öntök bele érzésre egy kevés - rengeteg - cukrot, egy kupak citromlevet, s két fahéjas-narancsos teafilter beletétele után egy fedővel felszerelve hagyom magára, míg elkészül.
A szobámban rögtön levetkőzök, megszabadulva a felesleges ruhámtól, és valami kényelmesebbet magamra aggatva, az ágyba fekszem tévézni. Van néhány nyalóka a párnám mellett, egyéb olyan dolgokkal, amik időnként kellenek, és lusta vagyok elszaladgálni értük, így egyet felvéve, kibontok és marokra fogva a pálcáját, a számba teszem. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy gyerek és úgy is gondolok magamra. Az elmém kiürül, csak a jelen létezik, a tévével, amiben valami családi drámás sorozat megy, meg a dinnyés nyalókámmal. Nem szeretem a dinnyét, de a dinnyés ízű dolgokért odavagyok.
A teát azért nem felejtem el, elvégre, szomjas vagyok, ám nem akarok túl korán kimenni, hogy aztán visszajöjjek, úgyhogy csak tévézek és tévézek, amíg meg nem érzem a furcsa, égett szagot. Az első jelre felpattanva rohanok ki, hol a gyenge füstfelhő sűrűsödése jelzi az utat a konyháig, ahol semmi más nincs tűzön, csupán a vizem.
- Ember, te még egy cseszett teát is oda tudsz égetni? - kerül ki engem Kook, pólója nyakát az orrára húzva, hogy közelebb merészkedve, elzárhassa a gázt. Az üveg fedő elfeketedett, az edény füle kicsit olvadt, de nem gyulladt ki semmi.
- Úgy fest… - nyúlok rongyért, s leteszem a gáztűzhelyről a lábost a márvány felületű asztalra, hogy megkísérteljem kinyitni. Még meleg, de kétlem, hogy ez lenne az oka a bénaságomnak, ugyanis nem nyílik.
- Feszegesd fel - ad át egy kést Kookie, minek hála sikerül levarázsolnom a totál káros tetőt a totál káros edényről, miben fekete, papír szerű izék maradtak már csak. - Azt még megiszod, vagy kidobhatom, mielőtt anya haza érne?
- Szerintem nem - borzadok el a tudatra, miszerint én tényleg odaégettem a teát. A teát! Jó lesz így holnap főzni…
- Mit nem?
- Nem iszom meg…
- Akkor leviszem, te meg vedd igénybe a mikró szolgáltatásait, vagy kérj meg, hogy csináljak neked én…
- Inkább elmegyek zuhanyozni - sóhajtok csüggedten, amiért ennyire életképtelen vagyok.
- Te? Zuhanyozni?! De hát tegnap már zuhanyoztál! - mutat rám elkerekedett szemekkel, mintha képtelenségeket beszélnék.
- He?
- Tán beteg vagy? Elkaptad tőlem?! - tapasztja tenyerét a homlokomra, összemérve a sajátjának hőmérsékletével. - Hiszen havi max egyszer tusolsz… - adja fel tapizásomat, valószínűleg nem találva semmi érdemlegeset.
- Azért ennyire nem sűrűn - nevetek fel, majd otthagyva a romokat takarító Kookot, ajtót, meg ablakokat nyitok a füst és szagok kiűzése érdekében.
Ha korán alvást tervezek, az mindig kitolódik kora reggeli alvásra, főleg úgy, hogy izgulok a másnap miatt. Ezért meg ugye nem köt le semmi, tehát a telefonommal ismerkedek az ágyban, hátha többet megtudhatok Jinről. És, hogy mit nem tudok róla? A vezetéknevét, pedig ez kellene hozzá.
Jeon Jeongguk
Kookie
Nem tudod véletlen hogy mi Jin vezetékneve?
De tudod csak nem véletlen. Úgy is jó?
*tudom
És mi?
Ami a tied Hyung -.-
Tényleg??
Nem bemutatkozott mikor jött? ._.
Ahh basszus
Köszi
Aluggy jól
good8
Mi?
Semmi
Jóéjt :*
És fent van! Az egyiken… De én nem merem bejelölni. Meg semmit. Bár a képeit attól még nézegethetem. Ugyan nincs sok, és a legtöbbön ételek szerepelnek, meg sapkás kisemberek plüss, plusz egyéb formákban, ám ezektől is többet tudok róla.
A kivételes tudásvágy háromig tart ébren, ugyanis onnantól kényszeredetten leteszem a telefont, hogy aludjak is valamit, mert hát hétkor kelek. Pontos idő nincs megbeszélve, szóval majd elválik.
A - Kook segítségével beállított - ébresztő pontban hétkor kelt, s én minden fáradtság ellenére összekaparom magam. Már amennyire tőlem telik. Ez annyiból áll, hogy a cuminak nevezett üvegemet, melynek a végén ilyen szívós izé van, a számba veszem, hiszen van még benne némi tej - a tea helyett -, s takaróba bugyolálva fázós lényemet, hunyorogva kislattyogok az előszobába.
- Ohayo~ - motyogom, fogaim közt az üveggel.
- Hyung! - ugrik fel Jungkook halvány sziluettje a kanapéról és hozzám rohan. - Eltévesztetted az országot, ráadásul vendéged van - kapja el megszeppent mivoltomat, s két pislogásnak hála, egy üdén mosolygó Jin alak kezd körvonalazódni a fotelben.
- Basszus - vágok egy hátraarcot, megtagadva minden belém diktált illemet. - Segíts! - vinnyogok fel, amint Kook kikapta a számból az itókát.
- Miben? - nézi végig sokat látott álmos és frissen kelt alakomat egy üde, talán kissé kárörvendő mosollyal.
- Mi az, hogy miben?! Embert csinálni belőlem!
- Gyere, felöltöztetlek - foszt meg a takarómtól is, és bedobálva a cuccaimat az ágyamra, átrángat a saját szobájába.
Ezúttal hallgatok rá és felveszem, amiket ajánl, majd szó nélkül tűröm, hogy a hajamat megfésülje, illetve, kivasalja, máris élőbb látszatot keltve bennem. Most viszont jöhet a neheze.
- Jó reggelt, hyung - hajolok meg illedelmesen a vendég előtt.
- Nekem az előbb is tetszettél, úgyhogy miattam felesleges volt felöltözni. - De jó, hogy ilyen korán ezekkel fogad… Amúgy is képtelen vagyok teljes mértékig befolyásolni a gondolataimat, hát még így!
- Az… jó… - nyögök ki ennyit, kimenekülve a konyhába.
Fogalmam sincs mit csináljak, arról meg főleg, hogy hogyan, szóval egy hosszadalmas főzésnek nézek elébe, ami akkor is katasztrófával fog végződni, ha nem készítek semmit. Ráadásul itt van Jin, aki remekül ért a dolgokhoz és rögtön tudni fogja, ha valamit elrontok, az ízlését sem ismerem, meg egy úgy, ahogy van, képtelenség számomra.
- Segítsek? - tér ki hozzám Kook, nyomában Jinnel.
- Nem kell, köszi.
- Tea…
- Mégis kell, köszi.
- Milyen tea? - ül le a legidősebb az asztalhoz, tőlem várva a választ.
- Semmilyen.
- Fahéjas - vigyorog Jungkook, készen rá, hogy a nagy szája miatt verjem péppé. Aish, és ha még képes is lennék bántani pont őt…!
- Nem értem.
- Nem is baj…
Szerencsére drága kisöcsém ma van oly kegyes, hogy nem árul be az új srác előtt, úgyhogy én is megkíméletém az életét.
Miután ketten kitaláltuk, hogy mihez van elég alapanyag, amit képesek is vagyunk elkészíteni - jobban mondva, Jungkook -, nekiállunk a főzésnek. Én csupán azért vagyok itt, hogy meglegyen a látszata, miszerint tényleg én főzök, de igazából csak szigorúan követem Kook utasításait, a könnyebb dolgok elvégzése közben.
De nem is én lennék, ha zökkenőmentesen haladnék vele. A kés, amit hirtelen kikaptam hagymaszeleteléshez, kétélű, melyről már az elején megbizonyosodtam, mikor alaposan megnéztem, ám ennek ellenére utána minden gond nélkül nyomom rá az ujjamat a tetejére, ahogyan szoktam, csak hát jelenleg az is ki van élezve. Mentve a menthetetlent, szép lassan leteszem és a szekrényhez lépek egy szalvétáért, hogy letöröljem a kibuggyanó vért, melyet persze a minket - de főleg engem - árgus szemekkel figyelő Jin rögtön észrevesz.
- Ezt le kell mosni - áll mögém a semmiből, megfogva a csuklómat, hogy feljebb emelve, jobban megvizsgálhassa. Míg ő a kezemet forgatja és elemzi, én csak arra tudok koncentrálni, hogy milyen nagyon közel van hozzám, és milyen furcsa, édeskés, ugyanakkor igen férfias illata van.
- Oké - csoszogok a csaphoz minden ellenkezés nélkül, amit alap esetben Kookkal szemben tennék, csakhogy ettől még nem szabadulok meg tőle. Mihelyst kiveszem az ujjam a víz alól, Jin újfent eltulajdonítja, s a szalvétával óvatosan megnyomkodja, mi ugyan fáj, de szó nélkül tűröm.
- Hagyd így - enged el és a zsebébe nyúlva, előveszi a bőr pénztárcáját, mit kinyitva, pár pillanatig kutat benne, majd kivéve egy sebtapaszt, visszateszi a helyére. Mi itthon sem tartunk, nem még hordani magunkkal…
Tétlenül nézem, ahogy mérnöki precízséggel letapasztja a sérült részt, rányomkodja a ragasztót és végül ellép tőlem. A szemem sarkából látom, hogy Jungkook vigyorogva figyel engem, ami arra enged következtetni, hogy egy nagy rakás szerencsétlenségnek látszom. Végülis, pont annak, ami vagyok.
- Köszönöm…
- Tae hyung, ülj le, egyes.
- Te csak fogd be! - kapom fel a kést, és megmarkolva a nyelét, fenyegetően a fülem mellé emelem.
- Add azt szépen ide, majd én felvágom a hagymát, mert így nem haladunk, te pedig mérj ki három csapott pohár rizst a vízbe - nyújtja nekem a kezét.
- Csapott? - adom oda neki az eszközt, egy szóban feltéve egy egész kérdést, mint úgy általában.
- Csapkodd meg, hogy féljen tőled - válaszol Jin, jót derülve rajtunk.
- Nálam jobban fog, az biztos - száll be mellé Kook, immár ketten szórakozva esetlenségemen. Máris nem élvezem annyira ezt a napot. - Ne legyen púpos - veti még oda nekem, mielőtt nekilát felvágni a hagymát, amit kicsit szétnyirbáltam.
Tényszerűen okozok baleseteket minden megmozdulásommal, de ők kitartóan segítenek, pedig én a helyükben már rég elküldtem volna magamat a szobámba, mielőtt kitalálok nyírni valakit. Meglehetősen merész ötlet volt tőlem ez a főzősdi, de végül csak sikerül egy komplett menüt felsorakoztatnunk, hála Jungkooknak.
Ám hiába az örömködés, az ebéddé avanzsált reggelit követően máris kezdhetjük a szendvicsek és a sütögetéshez való dolgok készítését estére, ami azért még megy valamennyire, szóval ezúttal kicsit jobban hasznára vagyok.
- Hyung, délután átjönnek a srácok és kimegyünk az erdőbe egyet tombolni. Van kedved esetleg velünk tartani? - ajánlja fel Kook, ami számomra biztosan nem ment volna.
- Mi az, hogy!
Bevallom, kicsit - nagyon - aggasztott a gondolat, hogy hogyan fogja Jin fogadni a bandát, de szerencsére egyesével jönnek, így talán nem fut ki azonnal a világból.
- Megjöttem! - ront be az ajtón Jimin, mintha csak haza érkezett volna. Jimint követte Hoseok, őt Yoongi, és végül Namjoon, mindenki produkálva egy sajátos bemutatkozást.
- Hol a szőrös? - vizslat körbe Yoongi, kedvenc lakója után kutatva, akit állítása szerint utál, de általában semmi nem utal rá.
- Cookiet bezártuk Tae szobájába, hogy ne zavarjon főzés közben.
- Ki az a Cookie? - Már vártam…
- Kook macskája.
- A legkisebb Jeon - pontosít az említett.
- Imádom az állatokat - csillannak fel Jin szemei, nagy megkönnyebbülésemre, ugyanis azért van bezárva az a pokolszökevény, mert féltem, hogy nem szeretné.
- Indulhatunk? - veszi fel a lába mellől a saját hátizsákját.
- Várj - kapom el a karját és rángatom be a szobák előtti folyosóra, hogy lehetőleg más ne hallja a beszélgetésünket. Nem mintha olyan titkos lenne, vagy bármi, csak na… - Kölcsön kérhetem a fekete felsődet, ami hétfőn volt rajtad?
- Hát persze. - És megint az a gunyoros mosoly…
Mikorra lehet várni a folytatást? :)
VálaszTörlés