Hirtelen ébredésem első pillanatában pánikszerűen ülök fel, szinte még nem is tudván semmit magamról, de már kezeimmel pontos cél után kutatva. Néhány végtelennek tűnő pillanat, míg az eszem felfogja, hogy Youjin nincs itt, majd az addig kísérő vak remény fájdalomba csap át. A sötétben megkeresem az idő közben párnám alá csúszott telefonomat, azonban a tény, miszerint csak este tizenegy múlt, szörnyen elkeserítő. A teljes kimerültség mindössze négy óra pihenést adott, teletűzdelve borzalmas álmok egyvelegével, melyekből egyedül érzések kibogozhatatlan sokasága maradt hátra, egyre mélyebbre és mélyebbre húzva sajgó szívemet. Youjinra van szükségem… Ő viszont minden bizonnyal alszik, felhívni meg felesleges lenne, úgy sem tudna mit kezdeni velem, zavarni pedig végképp nem szeretném ilyen hülyeségek miatt.
Veszek egy mély lélegzetet, leteszem a mobilomat, kényelmesen elhelyezkedem, lehunyom a szemeimet és megpróbálok aludni. Nem vele álmodtam, mégis minden gondolatomat kitölti, amitől a mellkasomra mintha tonnányi súly nehezedne, összenyomva ezzel engem. Nem tudom, mi a baj, nem tudom, miért van ez, de alig kapok levegőt, szédülök, remegek, rosszul vagyok. Igyekszem elterelni a figyelmem, megnyugodni, bármit, de minden perc kész kín, nem bírom sokáig. Megőrjít a hiánya…
Vasárnap este van, holnap mindkettőnknek munka. Mivel elég messze lakik, ilyenkor nem sűrűn alszunk egymásnál, mert kora reggel utazgatni nem túl élvezetes. Legalább is, Youjin ragaszkodik ehhez a felálláshoz.
Negyed óra; ez minden, amit kibírok végtelen magányomban, de már így is biztos, hogy ebből nem lesz alvás. Még korán van, hátha tudok valakivel beszélni, aki segít elfeledni ezt az egész helyzetet. De nem, nincs fent senki. Ég a szemem, kész vagyok sírni, ám könnyem egy csepp sincs, valahol mélyen túl büszke vagyok hozzá, hogy ezt megengedhessem magamnak. Tényleg rá van szükségem…
Komótosan felkelek, villanyt kapcsolok, s az ágyam végében sorakozó ruháimért nyúlok, hogy gyorsan felöltözve, indulhassak is, minél kevesebb zajjal, mielőtt a szüleim felébrednének.
A hideg levegő megcsap, felfrissít, megfagyaszt. Tél van, az előző napokhoz képest pedig főleg. A hőmérséklet valahol fagypont alatt lehet, jégtükröt csinálva a tegnapi esőhagyta pocsolyákból, mely tapasztalatomat az egyiken való majdnem orrabukás során sikerült megszereznem. Ha más nem is, legalább én elég röhejes vagyok ahhoz, hogy kicsit feldobja a kedvem.
A ház elé érve, már nem is vélem olyan hű, de jó ötletnek, hogy eljöttem, mint eddig. Azt hiszem, ismerem őt, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz mérges, de ettől még zavarhatja a késői látogatásom. Félek, de ennél sokkal jobban akarom látni, így végül önkényesen beengedem magam - átmászok - az alacsony kapun, bízva benne, hogy senki nem látta, nehogy kihívják rám a rendőrséget, majd megnyomom a kerítésre felszerelt csengőt, s az ajtó elé sétálok. Hallom a motoszkálást, látom, hogy feloltja az előszoba villanyt, mely megrémiszt, ám már nincs lehetőségem hátrálni. Lassan nyílik a bejárati, egyre többet engedve láttatni a kissé meggörnyedt, szemét dörzsölő, kócos és gyűrött arcú Youjinból, mi csak még helyesebbé tesz őt… már, ha ez lehetséges.
- Szia - veszem elő legidétlenebb vigyoromat, hogy oldjam a feszültséget. A sajátomat.
Szemöldökei összeszaladnak, meredten néz, s nem válaszol. Mintha nem tudná, ki vagyok… Egy sóhaj, semmi több; mi tudatja velem, hogy mindennel tisztában van, pedig semmit nem mondtam. Megrázza a fejét, elmosolyodik és előrébb lépve, átölel, majd velem együtt vissza hátrál a házba.
- Eltévedtél, drága? - nyom egy puszit a homlokomra, aztán elenged, hogy levetkőzhessek.
- Hiányoztál - vigyorgok tovább, mint valami szökött elmebeteg, leplezve ezzel mérhetetlen zavaromat.
- Lehetetlen vagy - nevet fel szolidan.
- Tény - rúgom le a cipőimet, és felakasztva a kabátom, megindulok a szobája irányába, közben kicsatolva az övem, lehúzva pulóverem cipzárát. Amint beérek, ezektől is megszabadulok, majd akár, aki haza jött, bemászok Youjin ágyába, hova ő jól szórakozva követ.
- A póló minek? - kapcsolja le a villanyt, s kúszik be mellém.
- Mert perverz vagy, hyung, és nem akarom, hogy tapizz - viccelem el, de alighogy kimondtam, keze máris a felsőm alá siklik.
- Pech…
- Ya! - fogok a csuklójára és rántom ki onnan, hogy hozzá bújva védhessem magam.
- Amúgy… miért jöttél? - fúrja be jobb karját a fejem alá és húzza fel mindkét térdét.
- Nem tudok nélküled aludni - fordulok a hátamra, s pakolom fel lábaimat az övéire.
- És úgy érzed, most menni fog?
- Nem, mert melletted sem - kúszik újfent vigyor ajkaimra, amit már nem láthat a sötét miatt.
- Na, ez azért túlzás.
- Szeretlek - fogom meg szabad kezét, majd felhúzva a pólómat, ezúttal én teszem tenyerét a hasamra, hogy simogasson.
- Én is téged - puszil meg, csak azért is megcsikizve, de mielőtt reklamálhatnék, már be is fejezte. - Viszont, most már alvás van.
- És, ha nem?
- Délután, Inseong. Délután…
- Csak, ha nem alszom?
- Csak, ha alszol…
- Olyan gonosz vagy!
- Szomorú.
- Az… - adok puszit a vállára, és egy utolsó nyújtózkodást követően, teljesen ellazulok.
Egész eddig elkerült az álmosság, de mellette annyiszor jobb, mint egyedül, hogy már nem igazán lenne min meglepődni. Az érintése, a melegsége, a szuszogása, minden, ami ő, mérhetetlen izgalommal és végtelen nyugalommal tölt el. Így már menni fog. Vele bármi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése