- Úgy nézel ki, mint egy takarító néni - mér végig engem leplezetlen jókedvvel Chanyeol.
- Csupán annyiban különbözöm, hogy farkam van - mutatok le a nadrágomra, mire tekintete az ágyékomra siklik, mintha nem lenne egyértelmű a nemem anélkül is, hogy anyagon keresztül megpróbálná kivenni a szerszámom.
- Néhány takarító néniben is kételkedek - von vállat, s elfordulva tőlem, lezártnak tekinti, anélkül, hogy esélyt adna visszavágni megsértett büszkeségem védelme érdekében. Hát, bekaphatja a takarító nénikét…
Amíg kevés az ember, a folyosókat takarítom nagyobb takarítógéppel, Chanyeol pedig a kirakatokat nézve követ, le-lemaradozva, bár eltűnni nem tud, nincs annyi mellékág. Általában unalmas, most ráadásul álmos is vagyok, de a srác jelenléte ébren tart és lefoglal. Nem kifejezetten ő maga, hanem a gondolat, hogy ugyan mégis miért tengeti mellettem az értékes óráit, ahelyett, hogy a haverokkal lógna, tanulna, vagy tudja a fene… Minden esetre, kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban.
- Szerintem, én itt megvárlak - torpan meg a női mosdó ajtajában, reggel tíz órakor, mikor a kutya nem jár, még csak a közelében sem.
- Ahogy akarod - hagyom rá, tolva magam előtt a kis kocsimat.
- Baek, várj, ne hagyj itt! - jön be utánam, olyan kétségbeesett hangon, mintha minimum a Pokol kapujában hagytam volna.
- Döntsd már el, mit akarsz - sóhajtok, elővéve a szükséges tisztítószereket, meg a kis rongyomat.
- Amit te.
- Én aludni. Menj haza, aludj helyettem is - parkolok le oldalra, s sétálok be a belső helyiségbe, ahonnan két sorban a vécék nyílnak.
- Lusta vagy, remélem tudod.
- Tudom… - Nem, mintha most a lustaságom miatt lennék álmos, de jó, ha ő is tisztában van eme tulajdonságommal, ha ezentúl a nyakamon akar lógni.
- Ezen sürgősen változtatnunk kell.
- Nem kell, köszi - nyitok be a leghátsó vécébe, félhangosan folytatva a társalgást Chanyeollal.
- Ép testben, ép lélek.
- Egy pláza női vécéjében akarsz orvososdit játszani? Az első rendelésed pont a legméltóbb helyen.
- Nevess nyugodtan, de figyelj csak, egyszer még meg fogod köszönni nekem! É- - folytatná a csapok mellőli ordítást, beljebb ugyanis nem mer jönni, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. - Elnézést. A takarító bácsival vagyok. - Takarító bácsi…?
A hirtelen jött csöndet köszönöm, de azt tényleg. Komolyan azt hiszi, hogy bármit elérhet nálam, pusztán a jelenlétével? Nem, mintha bármire várnék tőle, sőt, senkitől… Én már feladtam egyszer, nem lesz másabb a helyzet pár naptól, amíg nem un rám.
Chanyeollal ellentétben, engem nem kifejezetten zavarnak a beérkező hölgyek, attól eltekintve, hogy minden embertől viszolygok egy szinten, csak hogy, Chanyeollal ellentétben - továbbra is -, nekem még dolgom is van itt.
- Hallod, te csak nézni jöttél? - emelem rá tekintetem az előttem húzódó tükörről, miközben a csapot súrolom.
- Igen. Téged.
- Az fasza… Ide adnád a klo-... a narancs színű flakont?
Talán percek is eltelnek, míg Chanyeolból egy árva szó sem érkezik irányomba - ami azért furcsa -, úgyhogy hátra fordulok, mire látom, hogy a kocsi mellett guggolva pásztázza azt az öt ott maradt műanyag üveget, amik közül nekem pont a jobb legszélső kellene, ráadásul a többi teljesen más színű. Összehúzott szemöldökkel, nagyon gondolkodva mered szerencsétlen szerekre, mintha azt kéne kiválasztania, hogy melyiket igya meg. Kénytelen leszek segíteni…
- Színvak vagy, vagy mi van? - sétálok oda, és veszem el magam.
Dél és kettő óra között a pláza étkezde része, ami konkrétan a földszint hátsó fele, teljesen tele van, ami rengeteg szeméttel jár. Ilyenkor bejönnek a környező irodákból, egyéb munkahelyeről ebédelni, nem beszélve az itteni dolgozókról.
- Te mikor szoktál enni?
- Este…
- De hisz nem is reggeliztél! - szólal fel olyan intenzitással, hogy már szinte bűnösnek érzem magam miatta.
- Mert reggel nem este van - sötétítem fel egy lényeges dologról, amit ezek szerint, az elmúlt huszonkét éve alatt nem tudott megtanulni.
- Napi ötször kellene enned, nem egyszer.
- Ha ez megnyugtat, van, mikor egy nap egyszer sem eszek… - tolom hű járgányomat a pláza hátsó folyosóinak egyikén, mely a személyzet számára van fenntartva.
- Nem, egyáltalán nem nyugtat meg.
- Az sajnálatos.
- Akkor most szépen ebédelsz velem.
- Nincs étvágyam.
- De a szervezetednek szüksége van táplálékra.
- Majd kap…
- Ez így nem állapot, Baekhyun.
- Hagyjál már, anya - sóhajtok fel nyűgösen.
Utálok veszekedni, egyszerűen idegileg tönkretesz, ha feszültség van körülöttem, így inkább behódolok mindennek és mindenkinek, csak nyugalom legyen. Ezáltal, természetesen némi győzködés árán, Chanyeol elérte, hogy elmenjek vele a legzsúfoltabb időpontban enni.
- Csak szemetet adnak? - vizslat körbe középről, csöppet sem az útban állva…
- Mit szemét? Annyiféle kaja van.
- És mind műanyag - indul meg random jobbra, a csöppet sem műanyag kajákat áruló Meki felé.
Chanyeol társasága jó. Sőt, több, mint jó! De nem élvezem… Csak ülök az asztalnál és nézek jobbra-balra, azt érezve, hogy mindenkinek van egy társa, akivel vagy személyesen, vagy telefonon beszélget, én meg teljesen egyedül létezem a világban. Elszomorít.
Tudom, hogy saját hibámból ilyen a felfogásom, hogy legalább kicsit örülnöm kellene, amiért itt ez a fiú, akit még csak tegnap ismertem meg, és velem lóg, ám kételkedem benne. Ilyen nem létezik, egyszerűen nem. Mit akar tőlem?! Nem fogja elmondani, mert hát, miért is tenné? Aztán majd valahogy találjam ki egyedül…
- Miért nem eszel napközben? - töri meg nyugodt nyammogással társított vizslatásomat gondolataim főszereplője.
- Az evésnek meg kell adni a módját. Otthon leülök, beteszek egy filmet, és szép komótosan megtáplálkozom, mikor már minden dolgomat elintéztem a napra.
- Miért, most hova sietsz? - csámcsog egy hatalmas szendvicsen, ami számomra elég kétséges, hogy mind belé fog férni.
- Dolgozni…?
- Az evés fontos, Baekhyun. És a mozgás is. Ha nem figyelsz a testi egészségedre, a szellemi is nagyon könnyen megromlik, ami miatt ott kötsz ki… ahol.
- Most rajtam gyakorolsz?
- Hagyjuk - sóhajt fel, most először megadva magát.
Az utolsó két órámban a magány érzete végigkísér, Chanyeol beszédes természetével egyetemben, ám még ez sincs a javamra, csak csendben dolgozom. Délután tele a pláza, mindenhol emberek, ami miatt a külső folyosókon rendesen közlekedni sem lehetne, mégis kénytelen vagyok érintkezni velük, mert ugye, ott kell takarítani.
- Baekhyun, van egy kis dolgom, de hazakísérlek, és amint végeztem, jövök hozzád. Gyors leszek - tájékoztat, nézve, ahogy visszaveszem az utcai ruhámat.
- Hazatalálok, és minek jössz hozzám?
- Mert labilis vagy, azért.
- És? Mióta az eszemet tudom, az vagyok…
- Nehéz lenne csak egyszerűen elfogadni, hogy ez lesz, és kész? - ingatja a fejét, végre megszabadulva a vigyorától.
- Öhm… ja - állok fel, elfogadhatónak nyilvánítva kinézetem, majd ennek fényében, elindulok kifelé. - Egyébként, mi van, ha nem akarom, hogy tudd, hol lakom?
- Bármikor követhetlek hazáig, ez már nem oszt, nem szoroz - von vállat, hosszú léptekkel gond nélkül a nyomomba szegődve.
- Igaz… Pár hét és tökéletesre fejleszted zaklatói készségeidet.
- Nem rendelkezek semmi ilyesmivel.
- Hányadik áldozatod vagyok? Bár, az eddig látottakból levonva - nézek végig megkomorodott alakján. - a második.
- Miért pont a második? - tanúsít némi érdeklődést az eddig tagadott felvetésemre.
- Mert úgy kaptál el, mintha már csináltad volna, de hiába próbálod elhitetni, hogy ismered az érzéseim, nem igaz, hiszen még mindig itt vagy - fejtem ki az elméletem, ami fejben sokkal nyersebben fogalmazódott meg bennem, de nem megy gonosznak lenni.
- Elkaptalak? - nevet fel váratlanul.
- Mi van az első betegeddel? Meghalt?
- Nem volt első…
Sikerült Chanyeolnak lelomboznom az egész napos jókedvét, de nem kifejezetten bánom, legalább hazáig van egy kicsi időm magamba fordulni és egyedül utálni az embereket. Mélyen rasszista, előítéletes és szemét vagyok, ez így a jellemem tartozéka, amivel nem tudok mit kezdeni, de őszintén, nem is zavar… Chanyeollal is csak annyi a bajom, hogy keresztbehúzta a terveimet, amit, mintha én akartam volna, úgyhogy egy szavam nem lehet ellene. Ettől függetlenül lenne…
- Nem mehetsz sehova, amíg vissza nem érek. Hívni foglak…
- Odaadjam a kulcsom, bezársz? - nyújtom át neki a küszöbön, hogy megnyugtassam.
- Ha tűz van, vagy egyéb hasonló, ki kell jutnod valahogy…
- Tehát, ha véletlen tüzet gyújtok, kimehetek? - szekálom még egy keveset, hátha nem jön vissza többé.
- Baekhyun…
- Jó, jó, menjél nyugodtan, itt leszek.
- Ajánlom is - ajándékoz meg még egy szigorú pillantással, s szép lassan tovasétál a folyosón, egyedül hagyva a rengeteg gondolatommal, amiket nem tudtam még feldolgozni mellette.
Azt hiszem, a depresszió pont olyan, mint egy kicsi mérges kígyó. Az emberek ismeretlenül félnek tőle, mert a rossz híre megrémiszti őket, vagy éppen nem veszik komolyan, esélyt sem látva rá, hogy valaha elkapja őket. Azonban, ha valakivel szembejön, csak egy gyenge pillanat az egész, és már kész is a baj, megmart. A mérge megbénít, lehúz, s fokozatosan tönkretesz, amire vagy megtalálod egyedül az ellenszert, vagy belehalsz.
Nos, szerintem, én már magam keresem azt a nyamvadt csúszómászót, több és több méregért könyörögve, nem, mintha az bármin változtatna. És még mi nem változtat semmin? A hozzáállásom.
Rosszul vagyok, ver az ideg, minden másodperc kész kín. Megrémisztenek Chanyeol szavai, amiket túl sokszor hallottam már, hogy ne váljanak a béklyómmá.
Én örökre itt leszek melletted, tőlem nem szabadulsz.
Igen? És hol vagytok most?!
Soha nem foglak magadra hagyni.
Látom…
Nem olyan vagyok, mint a többiek.
Ja, tényleg nem.
Annyiszor mondták már nekem ezeket, hogy megszámolni sem tudnám, mégis most teljesen egyedül, magamba roskadva túrom fel az egész lakást, hogy megtaláljam a maradék szorongásgátlóimat és nyugtatóimat, amiket mindig széthagyok. A trehányságomra nincs mentség, de az igyekezetemnek hála hat, már majdnem közel üres különféle levél gyógyszert találok. Nem érdekel hogyan, nem érdekel miként, csak a lényeg, hogy elmúljon.
A kiírt adagok alig néhányszorosa van meg mindből, egyszerre pedig nem is ajánlott, vagy tilos, ám istenem, mi bajom lenne tőle?! Ha kiüt fél napra, már megérte.
Így hát, legalább nyolc bogyót fogadok a szervezetembe, fejben végig az összes régi ismerősömet átkozva, akik hamis ígéretekkel hagytak hátra, majd leülök az ágyra és várok. Várom a hatást, várom, hogy történjen valami. De hiába…
Világ életemben annyira akartam szeretni valakit, tartozni valakihez, hogy vakon megbíztam bárkiben, aki csak egy jó szót is szólt felém. Hiába a sok esés, a sérelem, egyszerűen szükségem volt a társaságra.
Talán két éve is már, egy nagy bukás után feladtam eme szokásomat. Onnantól minden kapcsolatom felületes lett, semmitmondó és bármikor eldobható.
És a legrosszabb, hogy senki nem értheti, mi megy bennem végbe. Mielőtt elszántam volna magam, az utolsó napjaim pozitívan teltek, láttam és tapasztaltam a szépet a világban, mely csak addig ér valamit, míg nem akarok itt ragadni. Feladtam és lemondtam mindenről. Tény, nagyon akartam, hogy segítsen valaki, hogy lássák, mennyire nagyon fáj nekem, de nem megy. Nem merem közel engedni magamhoz, nem merek tovább élni. Jobban félek tőle, mint a haláltól…
Sírok… Sírok azon, hogy mégis hogyan lehetek ennyire szánalmas, de ugyanezen nevetek is, tehát… sírva nevetek. Vagy mi. Egy kettőre becsap a rosszullét, a fejem megfájdul, minden mozogni kezd. Nem feltűnően, tudom is, hogy nincs így, csupán képtelen vagyok még egyenesen ülni is. Vicces, ahogy felborulok. Minden vicces. Az is, hogy mennyire kurvára fáj az élet.
Mocorgok, táncolok - ami inkább hasonlít ülve rángatózásnak -, nézelődök a szobában, egyszóval; elvagyok. Lekötöm magam, a figyelmem teljesen szétszóródik, nem tudok egy épkézláb gondolatot megragadni, de ez jó. Jó, mert nincsenek teherként nyomó emlékek, felesleges dolgok, amik kínoznának.
Csörög a telefon. Mármint… az én telefonom. De messze van. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, azonban már besötétedett, pedig, mintha csak most értem volna haza. Viszont… még mindig csörög, fel kéne állni.
Nem érzem magam, de úgy sehogy, ám ettől eltekintve, leteszem a lábaimat a földre, s felállok. A térdeim fájnak, előre rogyok, minden lépésem bizonytalan, de… baszki, ez eddig a legviccesebb! Az kicsit kevésbé, hogy belerúgok a szekrény lábába, bár az is hamar elmúlik.
- Igen? - veszem fel, s még én is érzem, hogy cseszettül lassú és tompa a hangom. Felnevetek.
- Baek, mit csinálsz?
- Mit csinálok? - nézek körbe, visszaindulva az ágyra. - Uhm, nem tudom - gondolom meg magam és vetődöm el a parketta közepén, máris biztos pontot lelve számomra.
- Mi volt ez?
- Lefeküdtem - vigyorgok ezerrel.
- Mit csinálsz, Baekhyun?! - emeli meg a hangját, ezzel még inkább megfájdítva szegény fejemet.
- Ne kiabáááálj. Mondtam, hogy fekszem - közlöm, meg-megbicsakló nyelvvel.
- Ittál?
- Szomi vagyok - jut eszembe, ha már ivás.
- Szomorú?
- Szomjas…
- Akkor nem ittál?
- Nem tartok itthon piát, de most, hogy így mondod…
- Nem! Baekhyun, maradj, ahol vagy!
- Felállni sem tudnék, hát még lemenni - nevetek ezen a szürreálisan ostoba felvetésen.
- Fogalmam sincs, mi van veled, de negyed óra és ott vagyok. Csak… csak feküdj nyugton, jó?!
- Ne gyereee.
- De megyek.
- Neee.
- Szia - csapja rám, ingerülten, és nem lennék én, ha nem próbálnék meg rögtön felkelni. Természetesen nem túl sikeresen, de négykézláb valahogy elkutyagolok az ágyig, mi elé leülve vetem hátam a kemény keretnek.
Folynak a könnyeim, de nem tudom, miért. A fejem állandóan előre bicsaklik, piszkosul fáradt vagyok, de mehetnékem van, képtelenség megmaradnom. Az idő mintha nem is létezne, csak telik, én pedig lemaradva vergődök, már csupán annyira eszmélve, hogy csapódik a bejárati ajtóm.
- Baekhyun!
- Még mindig kiabál - sóhajtok, fáradtan felnézve az újonnan érkezőre, majd azzal a lendülettel el is nevetem magam.
- Jézusom, mégis hogy az istenbe nézel ki?! - biztosít vallása felől, rögtön elém is rongyolva.
- Jól. Szép vagyok - dőlök előre, ám nem elég gyors a reakcióm, hogy megtámasszam magam, így sikeresen orra borulok. - Inkább itt maradok - fordítom el a fejem, hogy ne az arcomat nyomja minden súlyom, s kecsesen az ég felé pucsítva hédergek kicsit a hideg parkettán.
- Azt a rohadt… - téved tekintete a mögöttem lévő matracra, majd hirtelen odasiet. - Mondd, hogy ezeket nem te és nem most szedted be…
Uhhhhhh. Nagyon bírom ezeket a típusú részeket. Légyszi folytasd hamar!!! <3
VálaszTörlésWoow nagyon jo bejegyzes volt imadtam :o ^^ <3
VálaszTörlés