Már bőven későre jár, mikor a két fiú megérkezik az idősebb házához, hogy kipihenjék az egész napos császkálás fáradalmait. Legalább is, Junhoe szerint, kinek más vágya sincs, mint, hogy végre lefekhessen, ám Jinhwannak egészen különb tervei vannak, s ennek bebizonyítása érdekében figyelmeztetés nélkül a magas srác hátára ugrik, ki a váratlan súly miatt kis híján előre borul.
- Ya- - kezdene bele, de a meglepettségen kívül más kára nem lett, így inkább nem szidja le a fiút. - Azért óvatosan, hyung - jegyzi meg dorgálóan, felfelé véve az irányt rakományával együtt.
- De annyira szörnyen hiányoztál - dönti fejét a vállára, mélyen magába szívva párja illatát.
- Egész nap együtt voltunk. - Junhoe lábai megremegnek, nehézkesen kap levegőt, azonban kitartóan küzd, hogy még ebben az életben felérjenek az emeletre.
- Tudod te, milyen rossz, hogy nem foghatom meg kint a kezed, nem ölelhetlek át, sőt, semmit nem csinálhatok, mert máris lebuziznak?! - mondja a kelleténél jelentősen hangosabban, mely a fiatalabbat elsősorban csak a füléhez túl közeli kiabálás miatt zavarja, az már kevésbé, hogy ki hallja meg, és ki nem.
- Tudod, nem, mintha alaptalan lenne.
- Jó, de na…! - érkezik a sokdiplomás válasz. Jinhwan nehezen barátkozik meg azzal, hogy kettejük kapcsolata túlontúl profán a társadalom szemében, hogy fel tudják vállalni, immár sokadjára felhozva sérelmének témáját.
- Mindjárt otthon vagyunk, és azt csinálsz, amit akarsz - sóhajt mélyet rezignáltan, elhagyva a lépcsőházat, hogy néhány méter múlva, az ajtó előtt letehesse az idősebbet végre.
- Bármit? - csillannak a szemei, rögtön tudatva, hogy valami, Junhoe számára nem túl előnyös dolog jutott eszébe.
- Bármit…
- Elő vennéd a kulcsaimat? Lefagyott mindkét kezem - emeli fel őket bizonyításképpen.
- Hol vannak?
- A farzsebemben - fordul meg egy pimasz vigyor kíséretében.
- Bárki kint lehet… - ereszt meg egy “mindenre kész” félmosolyt, de ettől függetlenül nem mozdul.
- Kit érdekel? Kérlek~ - agitál, közelebb tolva hozzá hátsófelét, mire Junhoe megadva magát nyúl egyszerre mindkét zsebébe, amik természetesen üresek, így büntetésből erősen rámarkol az idősebb félgömbjeire.
- Na, de tényleg, hol van?!
- Itt - dobja hátra, s csupán a magas fiú jó reflexeinek köszönhetően nem köt ki a földön.
- És, akkor miért adod oda?
- Nyisd ki - von vállat hetykén, ellépve az útból, hogy az ajtóhoz férjen.
Junhoe fáradtan nehezebben kultiválja Jinhwan felpörgött énjét, azonban egy szó nélkül elvégez mindent, csak, hogy végre bent legyenek már a melegben.
Egy gyors átöltözést követően az ágyba bújnak, ám Jinhwan ettől még koránt sem lesz álmosabb, sokkal inkább csak buzgóbb abban, hogy ébren tartsa párját. Felettébb destruktív mozdulatokkal mászik a fiatalabb hátára, kinek elég volt fél perc is, hogy elszunnyadjon, mit az alacsonyabb egy századmásodperc alatt tör meg, erőszakosan kikövetelve a figyelmét. Junhoe hiába álmos és kimerült, majdhogynem örömmel fogadja a másik vegzálását, bár tény, jobban viselné, ha vele együtt ő is aludna, amire jelen esetben nem túl sok esély mutatkozik.
- Mit szeretnél? - pillant fel rá válla fölött.
- Téged - gurul le mellé és felé eső karját fölemelve bebújik alá, majd hosszas helyezkedést követően, mikor már a lehetetlennél is közelebb van hozzá, jó szorosan átöleli.
- Itt vagyok - nyom egy puszit lomha mozdulatokkal a homlokára, s csukott szemekkel vissza hajtja fejét a párnára.
- Jó, de ne aludj~ - rángatja, még az esélytől is megfosztva, hogy pihenni tudjon.
- Nem alszom - feleli rekedtes hangon, párat nyammogva a végén.
- Látom.
- Hmmm.
- Kelj fel!
- Fent vagyok…
- Játsszunk! - ugrik fel hirtelen, s Junhoenak ideje sincs felfogni szavai jelentését, már a hátára erőszakolta őt Jinhwan.
- Mit? - pislog nagyokat, hogy legalább a másik körvonalait ki tudja venni.
- Nem tudom - vigyorodik el szélesen, csak arra koncentrálva, hogy a fiatalabb még véletlen se tudjon aludni, mert azzal egyedül maradna.
- Jó.
- Mit szeretnél játszani?
- Alvósat… - ásít nagyot, minden pillanatnyi vágyát egyetlen szóba sűrítve. - Aki nyer, az mondja meg, hova megyünk holnap.
- Így is, úgy is az van, amit én akarok.
- Tény…
- Na jó, talán megkegyelmezek - vetődik vissza mellé, karjával-lábával Junhoeba csimpaszkodva.
- Nagylelkű vagy - fordul hozzá, hogy magához ölelhesse.
- Tudom.
Jinhwan egyszerűen képtelen magában tartani azt a mérhetetlen boldogságot, melyet maga Junhoe okoz neki azzal, hogy mellette van. Egy apró, de mindennél erősebb érzés, mi alattomosan bemászik a tudatodba, átformálja a lényedet, és te még csak észre sem veszed a tömény rózsaszín ködtől. Nem bír magával, pedig már rég túllépte az átlagos tűréshatárát, a fáradtság mégis elkerüli. Csak fekszik, s nézi, ahogy a fiatalabb arca az övétől néhány centiméterre néha-néha meg-meg rándul, miközben ő szép lassan teljesen átadja magát a nyugalomnak. Ugyan igyekszik nem zargatni, azt képtelen megállni, hogy ne adjon még egy utolsó, óvatos puszit az ajkaira, mielőtt végleg elkötelezné magát az alvás mellett.
- Annyira nagyon szeretlek - bújik a nyakához immár jelentősen higgadtabb állapotban.
- Én is téged - motyogja félálomban, egész testével Jinhwanhoz simulva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése