2Won/hyungwonho - Hard

Hyungwont egy nagyon visszafogott, de életerős embernek ismertem meg. Megismertem? Tulajdonképpen máig nem tudom eldönteni, ki volt ő valójában. Csak néztem, ahogy mosolyogva, netán visszafogott érdeklődéssel pásztázta a külvilágot. Igyekezett. Igyekezett megfelelni a barátainak, az idegenek elvárásainak, mindenkinek, aki bármi okból figyelmet szentelt neki. Pozitív volt, mindenki felé, s tán ezért is viselte nehezebben a kritikát, mikor megszólták kedvenc hobbijáról, a táncról. Nem jó a mozgása, nem érzi a ritmust, eltér a normától. Hogy, mit csinált ilyenkor? Elfordult a világtól. Egy, kettő, talán három napig is magába roskadva fontolgatta az egész feladását, majd felállt, megrázta magát és még keményebben próbálkozott. Számtalanszor láttam összetörni. Sírt, zokogott, a szemem láttára hullott darabjaira, de a végén mindig bocsánatot kért, s mosolygott tovább. Próbáltam vigasztalni, mellette voltam, ha szüksége volt rám, de nem engedett elég közel magához. Azt hiszem, félt tőlem. Félt, hogy én is csalódást okozok neki, mint eddig mindenki az életében, ám ettől függetlenül bizalommal nyitott az emberek felé, ott segített, ahol tudott. Nevetett, viccekkel szórakoztatta a barátait, azzal a nyers és epés humorával, amivel olykor nehéz volt azonosulni. Majd megint összetört, minden előjel nélkül. Pár óra volt az egész, mit mellette virrasztva vészeltünk át, és újfent esztelen piszkálódásba torkollott. Utáltam azt a fajta boldogságot, ami olyankor kiült az arcára. Egyedül akkor láttam belé, akkor tudtam, mi is megy végbe benne pontosan, mikor táncolt. Az összes fájdalom és teher kiült a mozdulataira, amit nap, mint nap egyedül hordozott, gondosan elrejtve előlünk.

Két hete, pénteken le kellett utaznom egyik este a szüleimhez. Hyungwonnal már előre megbeszéltem, s bár felajánlottam, hogy jöjjön velem, nem akart, így nem erőltettem. Azon a héten különösen boldog volt. Egyszer sem sírt, végig nevetett, és kezdtem azt hinni, végre kilábaltunk abból a borzalmas időszakból. Péntek délután kifejezetten lelkizős hangulatában leledzett. Leültünk és megbeszéltünk mindent, a kezdetektől, egészen addig. Örültem, hogy megnyílt nekem, hogy beengedett az oly gondosan falakkal elzárt szívébe.

Szombat délben holtan találtam. Az ágyban feküdt, maga körül különféle gyógyszerekkel, üres, alkoholos üvegekkel. A teste már ki volt hűlve, nem lehetett rajta segíteni.

Akkor tudtam meg, kicsoda Hyungwon valójában.

Most itt állok az egykoron közös szobánkban, hol minden pont ugyanúgy áll, ahogyan ő hagyta. A nyitott laptopja az asztalon, a levetett, kedvenc pulóvere a szék háttámláján, a párnám a helyiség sarkában, a levél, amit nekem címzett, de még ki se nyitottam. Képtelen vagyok rá, én, aki mindezt hagyta, nem is sejtve, hogy ez lesz a vége. Nem tudtam olvasni a jelekből, nem voltam elég jó hozzá.

Sajnálom, Hyungwon. Mindent annyira nagyon sajnálok…