Egy majdnem kellemesnek mondható, vasárnap kora hajnalban történt, mikor is éppen Inseong házibulijából tartottam hazafelé kocsival, az isten háta mögül kettővel, csendben, modorosan szitkozva szenvedő autómat. Egy keskeny, viszonylag ritkán járt - már, ha a három órát nézzük - út vezetett barátom kicsiny falujából a városba, s hű járművem nem is választhatott volna jobb alkalmat rá, hogy egy kecses pöfögést hallatva lerobbanjon a semmi közepén. A pánik a pillanat egy tört része alatt uralkodott el rajtam, minden porcikámat átitatva azzal a jól ismert rettegéssel, amit akkor érzek általában, amikor a főnököm magához hívat. Mivel sokszori próbálkozásra sem indult be a járgány, jobb ötlet nem lévén, telefonos segítséget hívtam, maga Jihun személyében. A tény, hogy még nagyon korán volt, ráadásul a környéket sem ismertem, kiütköztette félelmem verejték formájában abban a fél keserves percben, míg kicsöngött a mobil.
- Hahh…? - nyögött bele fájdalmasan bátyámként szeretett barátom.
- Hyung, szia! Felkeltettelek? - kúszott galád mosoly ajakimra, pikk-pakk elfeledtetve elhanyagolható problémáimat.
- Mit akarsz? - morrant bele tőle szokatlan idegességgel.
- Képzeld, emlékszel Inseongra a középsuliból? Nem? Egészen múlthétig én sem emlékeztem rá, de ma valahogy nála kötöttem ki, ám hazafele jövet lerobbantam, és kéne egy kis segítség.
- Mmmm~ - érkezett a sokatmondó válasz, miszerint, talán bealudt.
- Figyelsz rám, hyung?! - emeltem meg a hangom pánikszerűen.
- Aha. Megcsörgetem Youjint, kimegy hozzád. Viszont a kocsid már nagyon régi, rozoga, valljuk be, szar. Szállj ki, mielőtt rád robban - figyelmeztetett nagylelkűen, méginkább a frászt hozva egyébként sem éppen nyugodt valómra.
- Kö-
- Szia - vágta rám nemes egyszerűséggel.
Január volt. Mínusz túl sok fok ahhoz, hogy az akkori, kicsípett, bulizós, lenge öltözetemben kint ácsingózzak, de ugye nem akartam meghalni sem, tehát követtem hyung utasítását, kiszálltam és az elakadásjelző kitétele után, tisztes távolságban megálltam kedvenc roncsteleptartozékomtól.
A percek csak teltek, fokozatosan ítélve engem a fagyhalálra, én azonban kitartóan álltam a sarat, illetve, a jeget, és minden addigi bűnöm végiggondolása közben eszembe jutott, hogy Jihun egyáltalán nem kérdezte meg, hol vagyok. Nos, nem hazudok, kezdtem feladni mindent…
Már épp azon járt az agyam, hogy inkább beborulok az árokba és alszom egyet, mikor a kocsim mögül fénycsóva világította meg az utat. Előrébb álltam, annak biztos tudatában, hogy Youjin jött megmenteni az életem, ám ahogy a piros Suzuki megállt előttem, majd lehúzta az ablakát, egy szőke, erősen mű hölgy nézett velem farkasszemet. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de nagy mákomra ő kezdeményezett helyettem.
- Helló - dorombolta visszataszítóan nyávogósan. - Mennyi, órája?
Lehet a hideg, lehet a késő, lehet az alkohol hiány, ám hirtelen nem értettem a kérdést. Hány órám van? Netán, iskolásnak nézett? Erőmhöz mérten igyekeztem a legjobbat kihozni ebből.
- Hogy mennyi az idő?
- Dehogy, butus - nevetett fel, jól szórakozva, miközben én éreztem elsorvadni a hidegtől a lábujjaimat. - Mennyiért dolgozol?
- Tessék?! - szaladt feljebb két oktávval a hangom.
- Mennyit kérsz egy óráért? - nyomta meg kicsit indulatosabban. Mélyen belül már tudtam, hogy lehímringyóztak, de a reakcióim pont olyan gyengék voltak, akár a kocsim.
- Ne haragudjon, de lerobbantam, várok valakit - böktem remegő kezekkel vasparipám irányába, mire a nő arcára degradáló fintor vetült.
- Ja, bocs - húzta fel az ablakot és távozott, magamra hagyva a bajban.
A következő, nagyjából negyed órában három kocsi ment el, azonban képtelen voltam eldönteni, hogy jó-e, vagy éppen rossz, hogy nem álltak meg. Abban a naiv hitben éltem, miszerint ez egy extrán egyedi eset volt, s hiába a feszülős naci, a lezser, mályva ing, meg úgy minden, én semmilyen helyzetben nem vagyok összehasonlítható egy hímringyóval.
Na, igen ám, de itt jött az igazán nagy pofon! Már kifejezetten ideje lett volna Youjin felbukkanásának - ha Jihun tényleg felhívta -, mikor újabb kocsi állt meg előttem, ezúttal egy méretes, fekete, sötétített ablakos Merci valójában. A volán mögött egy negyvenes, a legjobb hiszemmel is erősen ferdének mondható pasi ült, szintén megérdeklődve a tarifámat. Az enyémet! Még alig voltam túl az előzőn, máris jött a következi lelki sokk, s a halálra fagyás gondolata nem is tűnt annyira kegyetlennek.
Miután nagy nehezen elhajtottam a csávót, elhatároztam, hogy én most nagyon be fogok olvasni Jihunnak. Ez mind szép és jó, csakhogy hyung megérezte a haragom és az istenért sem akaródzott felvenni azt a kicseszett telefont.
A következő előttem leparkoló kocsi láttán már egyenesen kész voltam embert ölni, csak merje ő is megkérdezni az órabéremet.
- Helló - hajolt ki egy húszas éveiben járó, mosolygós srác. - Segíthetek valamiben? - kérdezte nyájasan, mire én lányos zavaromban azt sem tudtam, merre ájuljak.
- Le… - kezdtem volna, de a hideg és minden egyéb kifogásolható dolog megakasztott. - Lerobbant a kocsim.
- Megnézem, ha nem gond - húzta vissza az ablakot, majd kiszállt. Ott és akkor hatalmasnak láttam őt. Talán, mert az is… - Egyébként, Park Seungjun - nyújtott kezet, mit némi fáziskéséssel el is fogadtam.
- Oh Heejun - dideregtem, újraindítva a rendszerem, hogy megértsem, mi is folyik körülöttem.
- Mi történt az autóddal? - indult meg hosszú lépteivel a magas, jól öltözött, fekete hajú férfi, komoly szaktudást tanúsító pillantásokat vetve a roncsomra.
- Fogalmam sincs - vallottam be nemes egyszerűséggel, őt azonban ez csöppet sem tántorította el. Kinyitotta a vezető ülés felőli ajtót, elfordította a kulcsot, várt, majd szinte nevetve felegyenesedett és a kocsi mögé sétált. - Gyere csak ide - intett magához, én pedig bele sem gondolván, miszerint ez lehet még egy perverz állat, aki ott helyben képes lenne megerőszakolni, kegyesen mellé sétáltam és szó nélkül tűrtem - mit tűrtem, hát majd megfagytam, élveztem! - ahogy átöleli a vállamat, minél közelebb húzva meleg valójához. - Ott az üzemanyagod - bökött továbbra is szórakozottan a távolba.
- Hogy mi?! - ráztam meg a fejem, s láss csodát, tényleg egy szép, keskeny csík vezetett idáig. - Na, baszki…
- Merre laksz? - eresztett el, hogy összeszedje az kocsim még egyetlen működőképes - mert ugye semmire nem volt hozzá szükség - alkatrészét, a háromszöget.
- Innen nem túl messze…
- Akkor pattanj be, haza vontatlak - tette be a csomgatartóba a kis műanyag cuccot, s megpaskolva az oldalát, a sajátjához ment, és hátra tolatott az enyém elé. Én viszont nem mozdultam. - Mire vársz? - sandított rám, előszedve a vonóhorgot.
- Jihun azt mondta, lehet, hogy fel fog robbanni - közöltem tényszerűen.
- Már mért robbanna fel? - eresztett meg az eddigieknél is hangosabb nevetést, mely tudatta, mekkora idióta vagyok valójában.
- Ja, semmi - mentettem a menthetetlent, és beszálltam.
Miután lediktáltam a címet, meg a számomat, Seungjun megindult velem a kora reggeli sötétségben, végigbeszélve mobilon az utat, hogy haza vigyen engem, ha már legjobb barátom volt oly’ kedves, és bealudt.
Akkor még nem is sejtettem, hogy valójában milyen értelemben mentette meg az életemet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése