Az óra monoton kattogásával vegyülő esőcseppek halk kopogása tudatja velem, miszerint minden véges. Úgy illan el, mintha soha nem is létezett volna, ezernyi érzést hagyva maga után búcsúzóul.
Csakhogy, én utálok búcsúzkodni, mégis túl sokszor kényszerülök rá. Ha ez az élet, én valahogy nem szeretnék élni. Hiába jön mindig más, hiába újul a világ, rend nélkül nem találom a helyem, képtelen vagyok állandóan alkalmazkodni.
Nincs valami jó kedvem… Fogalmam sincs, miért, hiszen most éppen rendben vannak a dolgaim, csupán nyomaszt körülöttem a sok történés, érzés, gondolat.
Fél órája beszéltem utoljára Youjinnal, neki viszont holnap korán kell kelnie, és inkább nem traktálom a hülyeségeimmel, így elköszöntem, hogy lefekhessen. Nem akarom, hogy lássa, mennyire menthetetlenül sérült vagyok, épp elég rossz jut neki belőlem enélkül is.
Az idő csak telik, s nekem nincs kedvem semmihez. Tévézhetnék, de jelenleg háttér zaj formájában is zavarna. Lefekhetnék aludni, mint minden normális ember, ám tudom, hogy nem menne. Szóval, csendesen ülök az nappali parkettáján, hátamat a kanapénak vetve, és nézem a kinti viharos időjárást, mely hűen tükrözi azt, ami bennem játszódik.
Sírnék, de nincs egy csepp könnyem sem, amit száműzni tudna még a szervezetem. Kimerültem, és most tanácstalan vagyok, hova meneküljek, főleg saját magam elől. Ki adja meg a választ? Kihez fordulhatok vele? Ha én nem, akkor ki?
A tehetetlenségem addig-addig fajul, míg nem szükségét érzem már, hogy csináljak valamit, ami ebben az esetben egy könnyed sétát jelent. Talán segít, ha kicsit felfrissülök az esőben...
Nehezen ugyan, de felállok és nekilátok készülődni, egyáltalán nem hosszúra tervezve azt a sétát, csak éppen akkorára… amekkora szükséges. Majd kiderül.
Pénzárcámat, telefonomat, s a kulcsokat összeszedve, felkapom a kabátom és ezt követően kilépek az ajtón, készen rá, hogy bezárjam magam mögött, ám valami megállásra késztet. Jobban mondva, valaki.
Youjin velem szemben a zárt folyosó falának támasztva a hátát, valamint jobb lábát, zsebredugott kezekkel, komor arccal, mély tekintetével engem néz. Éjfekete fürtjeiből csöpög a víz, lenge dzsekije átázva tapad kidolgozott felsőtestére. Megdermedek. Azon kívül, hogy képzelem, hogyan nézek ki, ezernyi kérdés ötlik fel bennem, befagyasztva minket ebben a nyúló pillanatba.
Már éppen rávenném magam, hogy kíváncsiságomnak hangot adjak, mikor ő kinyújtva felém egyik kezét hív némán közelebb, s én eleget téve kérésének szelem át a köztünk lévő két métert, hogy ölelésébe simulhassak.
- Hogy kerülsz ide? - fúrom arcomat a nyakába, tulajdonképpen még fel sem fogva, ami körülöttem folyik.
- Hova indultál? - Hangja lágy, mégis dorgáló.
- Sétálni.
- És miért nem hozzám? Inseong, hova mész késő este, ilyen állapotban, ha nem hozzám, hogy segíthessek? - simul tenyere a tarkómra, a lehetetlennél és közelebb húzva magához.
- Nincs min segíteni - motyogom halkan, már előre sejtvén a válaszát. Az azonban elmarad…
- Menjünk be - veszi ki ujjaim közül a kulcscsomót, majd megfordítva engem, visszatessékel a lakásba, hogy bezárjon minket oda. - Bújj be az ágyba, rögtön megyek - lép ki cipőiből és ott, az előszoba kellős közepén kezd vetkőzni, csak hanyagul félre dobva vizes ruháit.
Bármit is akar, némán engedelmeskedem, bemenve a szobába, hogy átöltözzek alvós ruhába. Őszintén örülök neki, hogy itt van, de ezzel csak nehezebben viselem ezt az egészet.
- Az ágyba, Inseong - tér be egy szál bokszerben, azonnal zavarba hozva az amúgy zavarba hozhatatlan valómat.
- Megyek már - mászok fel, bebújva a takaró alá, ő pedig lenyomva a villanyt, követ engem. A bőre hideg és nedves, ám velem ellentétben ő egyáltalán nem remeg, no, nem, mintha én fáznék… A paplant felhúzza egészen a vállamig, s alá nyúlva ölel át, teljes testében az enyémhez simulva.
- Elmondod, mi a baj? - támasztja állát a kobakomra, karjait szorosra fonva körülöttem.
- Nincsen baj… - mosolyodom el kínomban.
- Ismerlek, úgyhogy hiába, de persze, nem muszáj. Semmit sem muszáj. Itt vagyok és itt is leszek, hogy bármikor elmondd, ha kész vagy rá.
A remegésem szép lassan alább hagy, fokozatosan érzem magam egyre nyugodtabbnak, minek hála immár könnyen elér a fáradtság. Tényleg nincs baj. Már nincs…
- Szeretlek.
- Én is téged - nyom csókot a tincseim közé, minden porcikájával az igazát bizonygatva. Mert Youjinnak mindig igaza van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése