LR - Nem ír, nem hív, nem keres...

A percek egyre csak nyúlnak, órákká növik ki magukat, majd súlyos sebeket hagyva maguk után válnak teljes napokká. Először csupán egy, majd kettő és így tovább. Nem ír, nem hív, nem keres, s bár tudom jól, én is megtehetem mindezt, ám ehelyett dacosan várok, minden eltelt pillanattal egyre biztosabbra véve, hogy ezen már nincsen mit menteni.

Talán, ha akarnám, megváltoztathatnám. Talán, ha tényleg tennék érte, lenne értelme folytatni. Talán nem…

Egy hasonló kapcsolatból menekültem az akkori egykoron legjobb barátomtól a mostanihoz, még csak nem is sejtvén, hogy a végkimenetel ugyan az lesz, csupán egészen más formában.

Hangosan éltünk, majd hasonlóan hangosan váltunk el, azóta semmit nem hallva egymásról, melynek nyomait máig magamon hordom. Bizonytalanná és sebezhetőbbé tett, tanulni mégsem voltam képes belőle.

Wonshik megértett, de igazán sosem ismert. Tudta, mit érzek, de, míg nekem megvolt a saját nyűgöm, neki is megvoltak a maga gondjai, amiket egyikünk sem képes elfogadni.

A gyógyszerem volt egy végeláthatatlanul mély pokolból, a vidámságom, egy nehéz nap után, a vigaszom, mikor még én is magam ellen voltam. Bebizonyította, hogy a világ közel sem annyira romlott, mint amennyire én látni akartam, elhitetve, hogy megéri élni, megéri folytatni, megéri a szenvedést.

Bizonytalanok voltunk. Én féltem, ő aggódott, de sikerült egymásra találnunk, új, eddig még ismeretlen ajtókat feltárva. Az elvárások nőttek, a vágy fokozódott, ebből már semmiképpen sem jöhettünk volna ki tisztán, ám a felhők közt kit nyomasztana az esés lehetősége? Nos, ettől féltem. Hogy elveszítem, mikor még meg sincsen igazán, hogy visszaszáműz oda, ahonnan nagy nehezen kimásztam miatta.

- Mi van már? - dőlök hátra öreg székemen, minden figyelmemet a telefonomnak szentelve. Nem ír, nem hív, nem keres. Még mindig…

Rá írjak? És mit írnék? Megint kérjek bocsánatot, mikor semmit nem tettem? Miért kell nekem ilyeneken gondolkodnom, ahelyett, hogy szeretném őt a magam módján? Miért ilyen velem, miért csinálja ezt, miért hagy egyedül?

Természetesen hiányzik, de ahogy múlik az idő, szép lassan megtanulok ezzel együtt élni. Hetek kellettek, mire kimondtuk, hogy együtt vagyunk. Úgy fest, pár hét ebben a kínzó magányban, és ugyanolyan csendben el is válunk majd, magunk mögött hagyva azt a néhány boldog hónapot, ami megadatott.