SeungSeong - Elbizonytalanodva

- Szerinted, milyen szeretve lenni? - dönti fejét Inseong a mögötte lévő tükörnek, ködös tekintetét a távolba szegezve.

Este tíz óra múlt, a fiúk nem rég fejezték be a gyakorlást, ám a csapatnak még van némi elintéznivalója a cégnél, melyet ezúttal hárman visznek véghez, hátra hagyva a két fáradt tagot, hogy addig kifújhassák magukat.

- Ezt miért tőlem kérded? - pillant Seungjun meglepetten a mellette bánatosan ülő társára, azonnal megértve, hogy Inseong lelki válsága az utóbbi napokban sokkal komolyabbra fordult, mintsem enyhült volna. Az egyébként mosolygós és bolondos fiatal kimerült. Minden téren…

- Néha úgy érzem, hogy engem senki sem szeret - mondja halkan, majd szomorúan felsóhajt.

Seungjun elgondolkodik. Most próbálja meg valami viccel feldobni a kedvét, ami lehet, hogy kudarcba fullad, vagy hagyja, hadd beszélje ki neki a bánatát? Mindenestre, szörnyen fáj számára így látni Inseongot.

- Én szeretlek… És biztos vagyok benne, hogy a többiek is, a rajongókról már nem is beszélve…

- De ti nem ismeretek engem, a rajongók meg még annyira sem - szakítja el tekintetét a falról, s felhúzva a térdeit, átöleli őket, majd rájuk hajtja az állát.

Az idősebb tanácstalan. Legszívesebben tudatná vele, hogy mégis, mennyire szereti őt, de fél a reakciójától, ráadásul, semmiképpen nem szeretné döntésre kényszeríteni ilyen sebezhető állapotban, mert hát, hiába mondaná, miszerint nem számít a válasz, már beletörődött az esélytelenségbe, Inseong túl tapintatos hozzá, hogy ne feleljen rá valamit.

- Nálunk jobban senki sem ismer.

- Ez a baj… - pillant rá szeme sarkából, de alig egy másodpercre, alaposan leplezve lelke mélyén megülő valódi érzéseit. Ugyan megtört kicsit, de nem szándékozik teher lenni a társai számára.

- Nos, én például tudom, hogy utálod, mikor valaki szomorú körülötted, vagy, hogy máig plüssállattal alszol, utálsz mosogatni, nem hajtod le a vécé fedelét, és állandóan hideg vízzel zuhanyzol. Természetesen, ezt sorolhatom neked reggelig, de akkor mikor alszunk? - veszi kissé játékosra a hangját, mire elérni látszik valamit, ugyanis Inseong megmozdul, s háttal Seungjun felé fordulva, egyszerűen csak ledől, fejét az ölébe hajtva.

A fiatalabb maga sem tudja, valójában mi nyomja a szívét, ám azzal tisztában van, hogy nagyon is sokan szeretik, csupán megerősítésre vágyott, amit ezúttal sikeresen megkapott.

Seungjun az combjára feküdt fiúra nézve, megemelkedett pulzussal engedi vigyorát az arcára szökni, ahogy látja, miközben Inseong ajkaira is visszaköltözik jól megszokott mosolya, ezzel egyszerre nyugalmat és izgalmat kiváltva belőle.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

- Csak engedd, hogy melletted lehessek - hajol le hozzá, az orrától alig tíz centiméterre megállva.

A hangulat a másodperc egy tört része alatt csap át fullasztóba, mindkettejük jókedvét valami egészen más érzésre cserélve, ám, mielőtt túl kínossá válna a helyzet, Inseong a magas fiú nyakába karolva húzza még lejjebb, gerincének terhelhetőségét tesztelve, hogy át tudja ölelni.

- Sose hagyj el, hyung.