Két hete adtuk ki az új klipet, nagy volt a hajtás, mindenki fáradt, ám, hiába kaptunk egy teljes napot pihenésre, olyan nyomott a légkör, hogy menten megfulladok idebent. Délelőtt tíz óra, pont alkalmas mindenre, csak arra nem, amit a többiek csinálnak. Jihun alszik, Inseong a nappali kanapéján elfolyva tévézik, bár lehet, ő is alszik, Youjin tanul, Heejun pedig a szobában gitározik, ami, akkor is a legérdekesebb dolog lenne számomra, ha bárki más mutatna itthon életformát. Az egyetlen baj az, amit játszik. Az ajtón keresztül csupán tompán átszűrődő mélabús akkordok olyan nyomást gyakorolnak a szívemre, hogy az már önmagában is lehangolna, nem még így…
Nem szeretem, ha Heejun rossz kedvű. Jó, valójában semmit nem szeretek, ami Heejunhoz fűződik és kicsit is negatív töltetű, így elsődleges célom változtatni ezen, s ennek fényében indulok meg a hang irányába, hogy a tőlem telhető legcsendesebb módon beosonjak a félhomály fedte szobába.
A redőny lehúzva, Heejun pedig nekem háttal az ágyában pengeti a húrokat, tekintetét sokkal inkább a falon, mint sem a hangszerén tartva. A dallam nem ismerős, nem is tűnik rendszeresnek, szerintem, magától játszik, ami még inkább lelombozza az amúgy sem jó kedélyemet.
- Jézusom, ott egy csótány - ugrok hozzá, hogy megerősítésképpen a vállára fogva zökkentsem ki a játékból, majd a sarokba mutatva, ordítva kiszaladok, még éppen hallva, ahogy az ágyra dobván gitárját, hasonló, csak mérföldekkel igazibb rémülettel követ. Amint átlépem a küszöböt, nem bírom tovább vissza tartani és egyszerűen elnevetem magam megriadt ábrázatán, mire leesik neki a helyzet.
- Na, hyung - néz rám kitágult pupillákkal. - Ne mondd, hogy csak szívatsz - dugja be a fejét az ajtón, hogy megbizonyosodjon a csótány valósságáról, de mivel én tudom, hogy úgy sincs ott, már előre kereket oldok. - Hé, ne már! - szegül nyomomba, s jobb ötlet nem lévén, befutok az első útba eső szobába, rögtön neki dőlve az ajtónak, hogy Heejunt lehetőleg kint tartsam a saját testi épségem érdekében. - Hyung, nyisd ki! - dörömböl, kitartóan verve a fa lapot.
- Ki van zárva! - kiabálok nevetve, és bizony kénytelen vagyok bevallani, de máris jobbnak élvezem a napot. Lefogadom, neki is jobb a kedve, és az sem utolsó, hogy imádom húzni az agyát. - Jó helyen vagy te ott!
- Seungjun… - hallok meg a sötétben egy vészjóslóan mély hangot. Hoppá…
- Gyere ki szépen és vállald a következményeket! - ássa tovább síromat ordításával.
Az ágy rugói felsírnak, ahogy Jihun kikel, s a parketta recsegése tudatja velem, hogy itt az ideje innen is lelépni, mielőtt egy nagyon álmos, reggeli leader le talál ütni valamivel.
- Nem fogsz bántani, hyung - mosolyodom el, bízva vezetőnk nagylelkűségében.
- Csak hiszed, Seungjun. Csak hiszed…
- Szeretlek - rántom fel az ajtót és Heejun nyakába karolva iszkolok tovább, magam után rángatva szerencsétlen fiút.
- Mi a-
- Felkeltettük Jihunt.
- Futás! - szedi immár ő is a lábait, jókora súlytól szabadítva meg engem.
A lakás nem túl nagy, de mellettünk szól, hogy az üldözőnk még kifejezetten kába, ezért csak egyszer képes elkapnia negyed óra rohangászás alatt, ám nekem sikerül kiszabadulnom a kezei közül, hogy feladva az egészet, bemeneküljünk a fürdőbe. Ha választanom kell, százszor inkább Heejun haragja, mint sem Jihuné, ráadásul, ha fáj is, minden pillanatot élvezek mellette. Mondjuk, azért remélem, hogy nem kerül semmi ilyesmire sor…
- Ezh… khész… - csúszik le lihegve a hűvös csempén, hogy rendezni próbálja légzését. - Egy napunk van pihenni... és te akkor is lefárasztasz - vádol meg, és mondanám, hogy alaptalanul, de az nem lenne igaz.
- Bocsi - foglalok helyet mellette, hasonlóan jó állapotban, bár valójában egyáltalán nem sajnálom a kialakult helyzetet.
Csend telepszik közénk, az a kínos féle, ami mostanság sosem kerül el bennünket, ha valamilyen véletlen folytán kettesben maradunk. Jihun kint kiabál, minket keres, a többiek pedig a kergetőzés lezártával visszatértek a dolgukhoz, de mi itt ragadtunk. Én, a még magamnak sem bevallott érzéseimmel, Heejun pedig a pocsék hangulatával, amit elfelejtett a szobájában hagyni.
- Hyung, miért csinálsz minden nap úgy, mintha nem ismernél engem? - teszi fel halkan a kérdését. Azt hittem, kapni fogok még a csótányos dolog miatt.
- Mi? - fordulok felé, bármi árulkodót keresve az arcán, ami segít megérteni őt.
- Miért csak magadra gondolsz?
- Mit akarsz ezzel, Heejun?
- Szerinted, nekem nincsenek érzéseim? - fúrja mélybarna íriszeit az enyémekbe, őszinte fájdalmat sugallva. - Legalább az esélyt add meg, hogy dönthessek!
Össze zavar… Mint általában mindig. Nem tudok kiigazodni rajta. Hogy mit gondol, mikor rám néz, vagy kétes kérdésekkel próbál kiszedni belőlem valamit. Hogy miért csak nekem nem szól, ha figyelem őt, mikor egyedül gitározik. Hogy miért annyival toleránsabb velem néha.
- Mit tettem?
- Inkább mit nem…
- Jó, akkor, mit nem tettem?
- Hyung, szeretsz…?
- Persze, hogy szeretlek - húzódik biztató mosolyfélére a szám, de valahol egészen belül hallani véltem megroppanni a szívemet.
- De nem úgy…
- Mi lenne, ha elmondanád, mit szeretnél pontosan? Mert így sosem fogom megérteni.
- Erről beszélek! Ha már te nem engedsz közel magadhoz, engedd, hogy úgy szeresselek, ahogy én akarlak!
- Miért, hogyan akarsz?
- Szerelemből… - halkul el a végére, szemeit az ölében gyűrögetett kezeire kapva.
Egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem, amint meghallottam. Heejun, akit oly régóta figyelek a távolból, s elfojtott vágyakkal követem minden mozdulatát, most szerelmet vall? Nekem?!
- Csípj meg!
- Ha?!
- Csípj meg!
- Hyung, neked el ment az eszed - mér végig furcsálló tekintettel.
- Volt egyáltalán valaha? - nevetek fel szürreális érzelmeim egyvelegével.
- Hát, kezdek benne kételkedni…
- De, miért most…? - terelem vissza minden figyelmem a jelenlegi helyzetre, ami egy pocsék napból egykettőre életem legjobb napjává vált.
- Ha már úgy is meghalunk, nem mindegy?
- Már, miért halnánk meg?
- Mert felkeltetted Jihunt - emlékeztet egy igen fontos tényről.
- Mit én?! Te is ugyanannyira hibás vagy benne! - kelek védelmemre, már szándékosan elhülyéskedve az egészet, annyira boldog vagyok. Semmi más nem tud érdekelni…
- Te kezdted a csótányos dologgal…
- Na jó, most az egyszer elviszem a balhét, mint érett hyungod - kelek fel nagy nehezen a földről, s kezet nyújtva neki, felsegítem őt is, ám mikor húznám vissza, nem enged el.
- Ne aggódj, hyung, férfiként foglak megvédeni - villant felém egy magabiztos mosolyt.
- Amúgy, nem zavar, hogy állandóan lenézlek? - hárítok, mielőtt nagyon kiül rám a zavar.
- Hát, én azért remélem, hogy nem nézel le…
- Reménykedni szabad - vonok vállat és megindulok előre, mire Heejun tenyere a lapockámon csattan.
- Tényleg azt mondtam, hogy szeretlek?! Basszus, összekevertelek valakivel - húzná ki a kezét ujjaim közül, de nincs ám akkora szerencséje, hogy megszabaduljon tőlem.
- Szomorú, de most már be kell érned velem - nyúlok a kilincsért, majd némi hezitálás után, kinyitom az ajtót.
- Nem is tudom…
- Nem is kérdeztem.
- Srácok - jelenik meg a folyosó végén Jihun, csöppet sem barátságos ábrázattal közeledve felénk.
- Ő volt! - fogok hirtelen Heejun vállaira és magam elé tartva megvárom, míg a vezetőnk ide ér, hogy elkapja, aztán nagy bátran eliszkolok, mentve a bőrömet - de azért nem olyan messze, hogy ne lássam, mi történik.
- Most már szabályosan utállak, hyung!
- Én is szeretlek - vigyorgok rá a távolból, kiélvezve a felpezsdült életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése