Valahol a távolban víz csordogál, gyors, egyenletes folyással, melyet a hágó sokszorosára hangosítva juttat el hozzánk. A magasság megbénít, a mélység gondolata megrémiszt, mégis egyre közelebb és közelebb megyek a szakadék széléhez, hol már egy apró szellő is képes lenne letaszítani a keskeny peremről.
- Hyung, ne - szólal meg mögülem jó tizenöt méterről Heejun, megállásra késztetve ezzel engem. Hátra nézek, szemeim Jimin semmibe meredő tekintetét keresik, ám ő még csak nem is figyel rám.
- Nem csinálok semmit - sóhajtok fel, visszafordulva előre. Hajt a kíváncsiság, érdekel, mi van lent. Innen már úgy sincs vissza út, miért ne gyorsíthatnám fel kicsit az eseményeket? Félek…
- Gyere vissza, veszélyes! - rivall rám idegesen.
- Nem lesz semmi baj… - nyugtatom, mikor még magam sem vagyok biztos ebben, de én nem rá várok. Jimin, kérlek, mondj valamit.
- Hyungwon! - csattan fel Heejun idegesen, majd gyors, bizonytalan léptekkel megindul felém. Íriszeiben ott a rettegés, bármelyik lépése az utolsó lehetne, ám elszántsága annál nagyobb. - Megerőltető lenne egyszer hallgatnod rám?! - ragadja meg a karomat, egy határozott rántással elhúzva a peremtől, s visszasiet velem egy biztonságosabb távolba. - Nehéz veled, remélem, tudod! - ereszt el, ingerülten végigmérve, de nem válaszolok rá semmit.
- Jimin…? - pillantok a szőkére, várva tőle bármiféle reakciót, ő azonban még mindig a messziségbe révedve gondolkodik valamin, teljesen kizárva a külvilágot.
Nyűgösen fordulok a másik oldalamra, érezvén, hogy az eddig magam alá gyűrt bal karom teljesen elzsibbadt, ám a visszaalvás gondolata egy ilyen álmot követően olyan távolra illan tőlem, hogy inkább gyorsan fel is ülök, csak ne aludjak be megint. Nem történt benne semmi lényeges, én mégis rossznak élem meg, kezdve azzal, hogy Jimin, az állítólagos párom még a képzeleteimben is pont olyan hűvös velem, mint mostanság a valóságban. Aggaszt az egész.
Hogy megerősítést nyerjek, miszerint ez amúgy nincs így, és Jimin igenis foglalkozik velem, előkeresem az idő közben párnám alá száműzött mobilomat, melyen meglepetten konstatálom, hogy már délután kettő múlt, majd tárcsázom őt. Ugyan kicsöng, ami már magában is nagy szó, de nem veszi fel, így hát nem zaklatom feleslegesen, biztos dolga van. Mint, amúgy mindig…
Van úgy, hogy a világon minden szar, és egyszerűen képtelen vagy tenni ellene, akkora súly. Egyedül nem megy, nincs is miért, csupán az ösztön hajt, de már az sem sokáig, az energiád véges. Azt hiszem, elfáradtam. Testileg, lelkileg, mindenhogy, és az az ember, akitől a legtöbbet várnám, valamilyen érthetetlen okból kerülni kezdett.
Alig néhány hónapja vagyunk együtt, de olyan szépen indult, hogy ez a mostani állapot szörnyen siralmas ahhoz képest. Úgy tűnt, hogy megért, hogy ismer, hogy ő is érzi, amit én, ám erre rácáfolni látszik ebben a hónapban. Már nem beszélünk minden nap, már nincs meg a társalgásaink varázsa, csupán a nyűg és rossz maradt. Neki is nehéz, nekem is nehéz, már nem tudunk egymáson segíteni. Amíg nem volt több egy szimpla barátságnál, amíg nem voltak ezek az elvárások, amíg nem volt ekkora súlya minden szónak, egyszerűen tökéletes volt. Jól indult, de fokozatosan halad a lejtőn, s lassan teljesen kudarcba fullad, ami ellen már hiába kapálózunk, ez édes kevés egy komoly kapcsolathoz.
Rosszul vagyok a gondolataimtól, nem tudom hova tenni őket, ezért utolsó mentsváramhoz fordulván veszem újfent ujjaim közé a mobilomat, hogy tárcsázzam a következő számot.
- Hyung, jó reggelt - köszön bele vidáman a fiú, rögtön valami mosolyszerűséget varázsolva vele az arcomra.
- Neked reggel, vagy nekem reggel?
- Ne tagadd, hogy most keltél. Nos… én meg egy fél órája, úgyhogy, gondolom, mindkettőnknek.
- Ezen nincs mit tagadni, puszta tény - nevetek fel halkan megállapításának igazán. Röhejes, mennyire ismer. - Amúgy, képzeld, veled álmodtam.
- Igen? És mit? - vált érdeklődővé, éreztetve, hogy minden figyelme az enyém.
- Valami borzalmasat…
- Jó, de mi volt benne?
- Legyen ennyi elég. Nincs kedved találkozni? Unatkozom.
- Épp takarítok, de mondjuk, mehetek…
- Szuper. Húsz perc múlva a téren?
- Nekem megfelel.
- Akkor ott.
- Szia, hyung.
Szerintem, Heejunnak is mindig van valami dolga, legalábbis, ritkán kapom azon, hogy semmit sem csinálna, de az esetek többségében mindent félretéve jön, hogy szórakoztasson.
Míg készülődök, végig az álmom jár a fejemben, mint általában, mikor hasonló ér alvás közben. Kicsit nehezen lépek túl rajtuk, de amint megindul az élet körülöttem, már nem is számít, csupán addig kínoz, pocsék hangulatot teremtve vele.
Kevés ember van, akik közel állnak hozzám, főleg a saját hibámból, mert én nem engedem közel magamhoz őket. Ennek temérdek az oka, ám még sokszor azokkal sem valami szoros a kapcsolatom, akikkel amúgy teljesen jól meg vagyok. Ki érti ezt…
- Hyuk azt mondta, később tud jönni, Rocky és Eunwoo nem érnek rá - tájékoztat Heejun, random megindulva előre.
- Minhyuk sosem ér rá, de Dongmin mit csinál ilyenkor?
- Lehet, jobb nem tudni - vigyorodik el, valószínűleg megint valami piszkos dologra gondolván vele kapcsolatban. - Egyébként, beszéltél Jiminnel?
- Nem, miért? - komorodok el egy pillanat alatt. Pedig már épp sikerült kivernem a fejemből…
- Hát, hogy csatlakozik-e?
- Mert mostanság olyan sűrűn lóg velünk… - forgatom a szemeimet, passzivitásom jeléül mindkét kezemet zsebre dugva, hátha még orra is esek.
- Na, ne legyél ilyen. Biztos valami fontos dolga van.
- Ja, biztos…
Igazából, kicsiny csapatunkban én vagyok a legidősebb és az egyik legnegatívabb is, már, ha nem vesszük Dongmint. Őt nehéz lenne ebben lekörözni, de érthetően olyan, amilyen, azonban mind a ketten kellően bolondosak vagyunk mellé, hogy ne rívjun ki nagyon. És Heejun? Őt nehéz lenne behatárolni. Vicces, mosolygós ember, mélyen belül komoly gondolatokkal, de, mintha az anyánk lenne, úgy tesz rendet egy egy kisebb vita alkalmával. Nagyon határozott személyiség, még ha első ránézésre nem is kifejezetten ez jön le róla. Van benne valami különleges, de nem tudnám pontosan megmondani, mi az.
- Miről maradtam le? - fut be Sanghyuk is, hogy vele együtt már hárman lógjunk ki a játszótér apró tömegéből. Általában itt szoktunk bandázni, de csak mikor nincs teljesen tele gyerekekkel, hiszen nem kifejezetten a mi méreteinkre találták ki.
- Nagyon semmiről. Együtt nézünk ki a fejünkből, mert Hyungwon nincs túl beszédes hangulatában.
- Hívnak - kapok hirtelen a zsebemhez, amint megérzem a rezgés, s előtúrva a telefonomat, megpillantom Jimin nevét a kijelzőn. Egyszerre vagyok miatta szomorú, mérges és vidám, már, ha ez lehetséges… - Szia - veszem fel, a lehető legközömbösebb hangommal beleszólva.
- Szia. Miért hívtál? - kérdi kedvesen, mintha az nem egy órával ezelőtt lett volna. De igaz, még mindig jobb, mint, mikor egy nappal később válaszol.
- Már mindegy. Nem jössz le hozzánk beszélgetni?
- Ki az, ki az? - mászik Hyuk az arcomba, fülét a mobilom hátuljára tapasztva.
- Jimin az, hess - tolom arrébb, mire Heejun van olyan jófej és közelebb húzza magához, hogy ne zavarjon.
- Nem megy, egyedül maradtam itthon egy rakat munkával. Talán, majd szerdán.
- Oh, értem. Oké, akkor majd… majd beszélünk. Szia - nyomom ki, nehogy valami illetlent mondjak, amit még később megbánhatok. Nem azért, mert nem ér rá, hiszen ő sosem… de szerdán?! Szombat van… Jimin eleve nem szeret annyira a többiekkel lógni, a nyugalmat keresi, így főleg kettesben szoktunk találkozni, amit nem bánok, csakhogy mostanság még ez sincs.
- Mit mondott? - néz rám aggodalmas szemekkel Heejun, tudva, hogy mennyire gázos köztünk a helyzet.
- Nem ér rá - vonok vállat, eltéve a telefonom.
- Mi itt vagyunk neked - küld felém egy bíztató mosolyt, elűzve vele minden haragomat.
Általában, ha nem együtt töltjük a napot - ami egész csapatostul nagyon ritka -, akkor chatelünk, hogy valamilyen formában mindenképpen szórakoztassuk egymást. Szeretem, hogy annyira összetartó kis csoport vagyunk. Már, ahányan a tizenvalamennyi tagból…
Eunwoo
Szar ez a nap…
Szar ez a nap…
Pártolom
Heejun
Mert, mi van?
Dawon
Nekem nem, csak kikészítenek az ősök :D
Amúgy, Jun, holnap mit csinálsz?
Amúgy, Jun, holnap mit csinálsz?
Eunwoo
Semmi, csak olyan punnyadás az egész.
Heejun
Négyig suli, aztán Hyukkal találkozom.
Dawon
Velem? :D
Heejun
Mivel, neked írtam, valószínűleg nem, nem veled -.-
Jun
A nevemet láttam :3
Hyuk
Én is…
Kezd kicsit fura irányba menni a dolog x3 Heejun, Junhee, Sanghyuk 1, Sanghyuk 2… Nekem hol a párom? x3
Rocky
Rá írjak? :’DDD
Jiminre? Ne… Majd keres. Vagy nem…
Dawon
HEEjun, mit csináltok holnap Hyukkal?
Heejun
Beülünk valahová inni. Ha gondolod, jöhetsz.
Eunwoo
Én meg nyolcra érek haza. Úgy utálom T_T
Hyuk
Gyere *.*
Heejun
Hyungwon is jön.
Én? Mikor mondtam, hogy megyek? O_O
Heejun
Nem kell mondanod, jössz és kész
Hát jó…
Ahogy telnek a napok, egyre reményvesztettebb minden. De főleg én… Ha nem keresem Jimint, akkor ő sem engem, mikor meg ráírok, akkor is hamar kifullad az egész. Nem nagyon van miről beszélnünk. Már mindegy, mennyire próbálkozunk, már mindegy, mennyire akarjuk, ez már csak gyenge ragaszkodás. Nem is egymáshoz, inkább a megszokotthoz. Szeretem őt, de az utóbbi hetek viselkedésére a szerelem elmúlt, s nem maradt már, mint a rossz érzés, miszerint tényleg szeretem őt, de képtelen vagyok ezt tovább folytatni.
Egy labirintus, melybe szándékosan indultunk eltévedni, csak valahol nem egyezett a véleményünk és elszakadtunk egymástól. Még tudom, merre van a kiút, még találkozhatunk, de az mindennek a végét jelentené, amire egyelőre nem biztos, hogy fel vagyok készülve, tekintvén, mennyi mindent éltünk meg ebben a pár hónapban. Hiányozna, ha többé nem beszélne velem, ám az sem állapot, ami most történik. Együtt vagyunk, mégis külön…
Csütörtök délutánig a srácok tartják bennem a lelket, közülük is leginkább Heejun, aki akkor is keres, mikor elzárkózom a világ elől. Neki köszönhetően nem maradtam teljesen magamra, rengeteget segített minden téren, hogy rendben legyek, ami olyan érzéseket keltett bennem, amik megrémítenek. Megrémít, mert én Jiminhez tartozom, bármilyen gyengén is. Megrémít, mert, míg barátok voltunk Jiminnel, sokkal könnyebb volt az egész, s, ha netán lehetne köztünk valami Heejunnal, félek, csakhamar ugyanide jutnánk. Emellett persze ott a vágy és kíváncsiság, de egyelőre csak próbálok nem arra koncentrálni, hogy számomra mi lenne a jó, hanem, hogy képes legyek egyedül megoldani a gondjaimat.
- Szia, szerelmem - költözik hatalmas mosoly Jimin ajkaira, amint meglát, s rögtön átölel, de alig egy fél pillanatra, mielőtt az egyébként kihalt utcán valaki félre értené. Vagy pont, hogy megértené?
- Szia.
- Hogy vagy? - néz rám vidáman, ám már nincs ott a szemeiben a tűz, már nem feltétlen nekem szól az öröme.
- Jól - indulok meg hozzánk, hogy kicsit együtt is lehessünk, kíváncsi tekintetektől mentesen. - És te?
- Én is.
Ennyi. Ennyi összesen, ami még telik tőlünk. Kínos az egész helyzet, feszélyez a szituáció, tekintve, hogy alapból sem vagyok túl beszédes, így hiába gondolkodok, semmi téma nem jut eszembe, amit több lenne két szónál lerendezni.
- Mit csináltál ma? - teszek egy gyenge kísérletet, mindenhova nézve, csak éppen Jiminre nem.
- Suliztam. Első órán írtunk, de semmit nem tudtam, a tesi meg cseszett unalmas volt. Te?
- Nagyon semmit - vallom be az igazat. Nem találok semmi érdemlegeset, amit elmesélhetnék.
- Értem…
A csend alattomos mód telepszik közénk, s percről perce felemészt. Véget akarok vetni neki, véget ennek az egésznek, de nem megy. Hogyan tegyem? Mivel nem bántom meg? Egyáltalán, érdekli még kicsit is? Tehát, csak némán ballagunk a késő délutánban, egészen a kapunkig, ahol újfent megszólal, reményt adva rá, hogy végre történik valami, azonban az a remény pont ugyan ilyen gyorsan foszlik szerte.
- Sajnálom, de nincs sok időm. Most nem tudok felmenni, de talán majd máskor - szabadkozik kissé zavartan.
- Megértem, nem gond - erőltetek valami mosolyfélét az arcomra.
- Ne haragudj - simít a karomra, de a jóleső bizsergés helyett csak a kellemetlen valóság marad.
- Nem haragszom.
- Szeretlek, és vigyázz magadra.
- Én is.
- Szia.
Ritkán unatkozom, többnyire lefoglalnak a saját gondolataim, a tévé, vagy csak a létezés fárasztó valója. Fekszem és bambulok, netán a telefonomat nyomkodom, de ebbe hosszútávon könnyű belekeseredni. Chaten olykor beleszólok a témába, figyelem, amiről beszélgetnek, miközben végig Jiminen jár az eszem. Régen tőlünk volt hangos a csoport, mindenki tudja, hogy mi van köztünk, amihez hozzá tartozik az is, hogy a csapat fele pont olyan ferde, mint mi…
Tizenegy magasságában már tünedeznek el a többiek, holnap korán kell kelni, fekszenek aludni. A rosszkedvem e-tájt hág a tetőfokára, de olyan szinten, hogy sírni tudnék a semmitől. Hogy ezt megelőzzem, gyorsan ránézek a csoportra, hogy alszik-e már Heejun, s amint megbizonyosodom róla, hogy még fent van, ráírok külön.
Szia~
Szia. Mizu?
Beszélgess velem
Baj van?
Nincs, csak minden olyan rossz >...<
Éppen, hogy elküldöm az üzenetet, s már csöng is a telefonom, a kijelzőjén Heejun nevével.
- Szia - köszönök újra, akaratlanul elmosolyodva azon, hogy felhívott.
- Mesélj szépen, hyung, mi nyomja a lelked?
- Semmi…
- Jó, akkor ne mesélj. Hallgassunk együtt.
Heejun különlegesen törődő, de szerintem, nem csak velem, hanem mindenkivel a környezetében. Nincs mit tagadni, ő maga egy csoda.
Az elején nagyon utáltam. Elég karakán személyiségem van, attól függetlenül, hogy önbizalmam igen kevés, míg Heejun nagyon határozott, erős ember. Ha nem tetszik neki valami, azt ki is mondja, ami miatt voltak nézeteltéréseink, de valahogy mindig megoldódott. Lényegében, csak egy kisebb vitánk volt, azóta minden rendben, sőt, több, mint rendben. Csak meg kellett ismernem, és máris megmutatta, mennyire szerethető.
- Egy szar teknősnek érzem magam… - sóhajtok nehézkesen, hátamat a hűvös falnak vetve.
- Miért?
- Mert a teknősök olyan lusták és lassúak, mint én, ráadásul én is mindig a haza menekülök, ha valami nincs rendben, tehát… egy szar teknős vagyok.
- Ezzel tudnék vitatkozni, de inkább nem teszem. Legyünk együtt akkor szar teknősök.
- Te maximum jó teknős lehetsz.
- Tényleg! Gond lenne, ha holnap nálad aludnék?
- Már miért lenne gond?
- Hát, tudod… Jimin…
- Ehh, hagyj. Gyere nyugodtan.
Heejunnal fél kettőig beszélgetünk, nagyjából mindenről, amiről lehetséges. Jiminről, az időjárásról, az iskoláról, az állatokról, bármiről… Észre sem veszem, de idő közben olyan könnyedén elmúlik a rossz kedvem, mintha nem is lett volna. Tudom, hogy neki korán kell kelnie, de ettől függetlenül fent marad velem, amíg bír, csak, hogy engem szórakoztasson. Engem, aki gond nélkül végig aludhatja a napot.
És, mint annak módja, így is teszek. Hétig tévézek, nézem az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat, majd kidőlök, hogy valamikor négy felé ébredjek, mikor már mindenki szabad. A chat csoport ilyenkor nagyon is élénk, főleg Hyuk jóvoltából, aki sokszor a legérdektelenebb dolgait képes közölni velünk.
Enni, inni, de még vécére sem nagyon megyek ki, csak, ha már tényleg nagyon muszáj, ám, mivel Heejun mondta, hogy ma nálam alszik, kénytelen vagyok összekaparni magam és elvonulni zuhanyozni, majd nekilátni a rendrakásnak. Nem tudom, honnan jött ez most neki, még sosem aludt itt, tehát, fogalmam sincs, hogyan leszünk, de gondolom akkor eldől minden.
- Szia! - találom szembe magam hét magasságában egy nagyban vigyorgó Heejunnal az ajtónk előtt.
- Gyere be - állok félre, utat adva neki.
- Ezt neked hoztam - nyomja a hasamnak a szatyrot, miközben elhalad előttem, egyenesen be a szobámba.
- Mi ez? - követem őt, kíváncsian belekukkantva a csomagba, de csak valami zöld anyagot látok.
- Vedd fel - dobja táskáját a szekrény elé, s kibújva a cipőjéből, nekiáll vetkőzni.
Mielőtt bárminek a felvételébe beleegyeznék, kiveszem a szatyorból a cuccot, és valami nagy, még mindig zöld ruhával találom szembe magam.
- Ez mi?
- Te mondtad, hogy teknős vagy… - veszi le előttem szemérmetlenül a farmerét, aztán a pólóját is, mire kénytelen vagyok elfordulni, nehogy túlságosan megbámuljam. Nem, mintha nem lenne mit, csak kínos…
- Ennyire azért nem gondoltam komolyan - mosolyodom el, de azért én is elkezdek vetkőzni, hogy magamra öltsem ezt a pizsama szerű akármit.
- Pedig, nagyon is jól áll - néz végig rajtam, látszólag nagyon is örülve valaminek. Szeretem, mikor boldog. Szeretem, mikor mosolyog. Szeretem őt.
- Igen, én is ettől félek - fogom meg a hasamnál az anyagot és húzom ki, konstatálva, miszerint ide még bőven beférne valaki.
- Hoztam még nasit, meg filmet is - bújik el táskája mélyére a hatalmas, páncélos hüllő, hogy előszedje hozományát.
- Azt mondod, filmezni fogunk? - veszem át tőle a felém nyújtott pendriveot, s sétálok vele a tévéhez, hogy bedughassam. Furcsa ebben a ruhába mászkálni, fogni meg közel lehetetlen, ha a kezemre húzom a végét.
- Azt - mászik a mögöttem lévő, meglehetősen kicsi ágyamba.
- És, hogy szeretnél aludni? - ülök le mellé, ujjaim közé véve a távirányítót.
- Csukott szemmel.
- Gondoltam - nevetek fel, pedig igaza van, csak na… - De, hol?
- Melletted.
- Kissé szűkösen leszünk.
- Nem baj - terül el, bizonygatva igazát.
- Ahogy akarod - állok fel, majd lenyomva a villanyt, vissza ülök úgy, hogy lássa tőlem a tévét és elindítom a filmet.
Heejunt kérni sem kell, itt van nekem, mikor szükségem van rá, de bánt, hogy én nem tudok tenni érte. Minden, ami tőlem telik, hogy igyekszem a lehető legkevésbé a terhére lenni, ám még ez sem megy valami sikeresen.
A saját ágyamban úgy feszengek, mintha a kivégzésemre várnék. Nem akarok túl közel menni hozzá, hátha zavarja, úgyhogy, hosszú esténk lesz. Ha most bármit mondanék, úgy tűnne, mintha Jimint akarnám helyettesíteni vele, meg lehet, nem is feltétlen tolerálná ezt részemről, ezért csak lapulok teknőshöz méltóan, és, bár a filmet nézem, semmi nem marad meg bennem, annyira kavarognak a gondolataim. Nem létezik annyira szerencsétlen állat, mint amilyen én vagyok…
- Hallod, már nekem fáj a hátam attól, hogy látlak - mozdul meg mögöttem, és váratlanul a nyakamba karolva ránt maga mellé, teljesen hátra húzódva a falhoz, hogy elférjünk. - Máris jobb - ereszt el, mire előrébb másznék, ám a keze az enyém alá furakszik és átölelve a hasamat, kényelmesen feljebb helyezkedik, hogy lásson tőlem. Annyira kínos ez az egész szituáció, az érzéseimről már nem is beszélve…
- Köszönöm, hogy vagy nekem - motyogom, hálát adva az égnek, amiért nem látja az arcomat.
- Ne köszönd, ez csak természetes.
- Szeretlek - mondom ki, amit már eddig számtalanszor, mégis sokkal másabb jelentéssel bír, mint, amit hihet.
- Én is szeretlek - szorít jobban magához, teljes mértékig a határaimat feszegetve. Annyira tanácstalan vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése