Az éjszaka közepén felriadva csúsztattam elgémberedett karomat az ágyam másik felére, szinte öntudatlanul keresvén páromat a hűvös lepedőn, ám csakhamar kénytelen voltam belátni; nincs mellettem. És nem azért nincs mellettem, mert kiment volna a mosdóba, vagy valamilyen rejtélyes oknál fogva a másik oldalamra keveredett. A válasz ennél ezerszer egyszerűbb. Elhagyott.
A szemeim könnyesek voltak, egyértelműen jelezvén, miszerint újfent sírtam kellemetlen álmaim tengerébe veszve, s hiába nem emlékeztem semmire, a fájó érzés ott honolt lelkem legmélyén.
Alkaromra feltámaszkodva egy mély sóhajt megeresztettem, majd tekintetem az ablakra vezetve révedtem el a távolba. Emeleti szobám előtt egy utcai lámpa árválkodott, mi megvilágítva a hulló hópelyhek ezrét festette be szürke pontokkal fehér, kopár falam felületét. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy milyen nap van, mit csináltam tegnap, s mi lenne a dolgom holnap. A jelenben rekedtem. A jelenben, hol nem létezett más, csak én, és az az elviselhetetlen, kínzó sóvárgás Joohyuk után.
Illata kivédhetetlenül orromba szivárgott, holott már rég elraktam egykoron dédelgetett pólóját, kifejezetten amiatt, hogy ne kelljen rá gondolnom minden szabad, vagy éppen kevésbé szabad percemben. Akartam… de mégsem.
Nem hiányzott a velejáró fájdalom, ellenben a jelleme, az a szurkálódós humora, az állandó optimizmusa, s maga az egész lénye… igen, ezek nagyon is hiányoztak.
Még szinte rémlett nevetésének csengése, amivel egy ügyetlen pillanatomat jutalmazta, minduntalan elérve, hogy én is jót derüljek saját magamon. Vagy sokkal inkább őrajta.
A legrosszabb az egészben nem is az, hogy elhagyott, netán az az ostoba indok, amivel tette, hanem az ígéretei, melyekkel bizonygatni próbálta, hogy ő más, és mindig itt lesz nekem, segít átvészelni a sötétséget. Akkor hol van most? Miért hagyott magamra a legnehezebb időszakban? Én mindvégig tudtam, hogy ez lesz a vége, de ő annyira biztosan mondta… Akartam. Mindennél jobban akartam, hogy úgy legyen, de nem hibáztathatom azért, hogy ő is egy lett végül a sok közül. Majd jön más a meggondolatlan ígéreteivel, ahogyan az Joohyuk előtt is volt, s akinek pont ugyanennyire képtelen leszek hinni. Miatta, meg az összes többi valaha volt “párom” miatt.
Fejemet ingatva próbáltam elűzni keserű gondolataimat, majd sötétre festett tincseimet hátrasimítva rogytam vissza a párnára, felkészülve rá, hogy álmaimban újra találkozni fogok vele, esélyt sem adva magamnak a továbblépésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése