A sötétségre ítélt dolgozószobám csöndes magányában figyelem az előttem zavaróan világító monitor hófehér felületén a kurzort, szinte már azt várva, hogy maguktól leíródjanak a kigondolt sorok. Fogalmam sincs, mit akarok ezzel kezdeni, mint ahogy arról sem, mennyi ideje ülhetek itt, míg be nem nyit Jin, egy apró kattanás kíséretében, megkínozva fáradt szemeimet, pontosan tudván, mennyire utálom, ha valaki megzavar, főleg ilyen módon.
- Yoongi, kész a vacsora, gyere enni - ejti ki reménykedve a szavakat, újfent undort váltva ki belőlem, saját személyem iránt, amiért megint csalódást kell okoznom neki.
- Nem vagyok éhes - felelem reflexből, meghazudtolva fájdalmasan üres gyomromat.
Nem fordulok felé, bármennyire is kedvelem Jint, nem vagyok rá kíváncsi.
- De ma még nem is ettél semmit. - Léptei jelzik, miszerint közelebb jött, s csakhamar egyik keze a vállamon talál megnyugvást, gyöngéden rámszorítva, együttérzését ily’ módon kimutatván irányomba.
- Majd később eszem - tudom le ennyivel, bele sem akarván gondolni, hogy én most kimenjek a többiek közé, mely mindenképpen elkerülhetetlen hosszú távon, de míg nem muszáj, inkább maradnék egyedül.
- Elmondod, mi bánt? - tesz még egy gyönge kísérletet, hogy reakciót csikarjon ki belőlem.
- El. Semmi.
- Rakok neked félre - sóhajt lemondóan, s végigsimítva felkaromon távozik a szobámból, természetesen égve hagyva a villanyt.
- Kösz… - morgom kissé cinikusan, ugyanakkor valóban hálából, már csupán az üres helyiségnek.
Bár a munkára kellene koncentrálnom, a gondolataim valahogy mégis Jiminnél és a mi szakításunknál kötnek ki, folyton-folyvást emlékeztetve rá, mekkora egy patkány vagyok. Valójában már aznap este megbántam a tettem, de hiszem, hogy így sokkal jobb lesz mindkettőnknek, melynek a rám eső része egyelőre még nem következett be, ám én türelmesen várok rá, immár három hete. Egy könnycseppet sem sikerült hullajtanom, pedig érzem, az lenne a helyes. Ugyan elhatároztam, hogy, mivel elméletben barátok maradtunk - ami ugye elengedhetetlen a bandát tekintetbe véve -, semmit nem változtatok a viselkedésemen, minden megy tovább, mint azelőtt, hogy járni kezdtünk volna. Nos, én azóta itt kuksolok a dolgozószobámban, s csak kényszer hatására vagyok hajlandó elhagyni, akkor is megtartva mindenkitől - de főleg tőle - a tisztes távolságot. Valahol mélyen belül tisztában vagyok vele, hogy ez így nem helyes, mégis bánt, mégis fáj.
Nem illettünk össze - nyugtatom magam a nap minden percében. Sokat veszekedtünk, ami csakhamar ráment mindkettőnk, valamint a többiek idegeire, és ez komoly befolyással bírt a csapat életére. Helyesbítve; sokat veszekedtem. Az egykoron karakán és határozott Jimin az elején még tartotta magát, de az idő teltével rengeteget változott azért, hogy el bírjuk egymást viselni. Ennek így kell lennie? Természetesen nem…
Egymás szöges ellentétei vagyunk, ő azonban hitt benne, hogy pont ezért lesz olyan hosszú és gyönyörű a mi kapcsolatunk. Nem lett az. Nem értettük meg a másikat, de, ha őszinte akarok lenni, a legtöbb harcot saját magammal vívtam. Az általam állított elvárásoknak igyekeztem megfelelni, figyelmen kívül hagyva Jimin szavait, gondolván, úgysem mond igazat. Mert ugye soha, senki nem mond igazat. Ez van, mikor magamból indulok ki, s bizony másból nem is tudnék.
Már az elejétől volt bennem egy zavaró kétség, miszerint úgyis el fogom cseszni az egészet, és mivel végig ezzel hergeltem magam, sikerült. A legszebb az egészben, hogy teljesen tudatosan, szándékosan.
Gyakran felteszem a kérdést; szerelmes vagyok még belé? Ám a válasz már tárgytalan, mindegy, mit mondok, mindegy, mennyire akarnám megmásítani a döntésemet, tenni képtelen lennék érte, s máig kétlem, hogy helyes lenne-e.
Folytassuk egymás állandó gyötrését? Legyek ugyanolyan egyedül, akár most, csupán azzal a tényezővel, hogy van valakim, és ennek rohadtul nem így kellene lennie? Érezem magam rosszul, mert képtelen vagyok vele már olyan felszabadultan beszélni, mint az elején, és hitem vesztve kusshadjak inkább, minthogy energiát öljek a magyarázkodásba? Nézzem tovább, ahogy miattam egyre sötétebb az egyébként máskor ragyogó, kedves és vidám fiú? Tetézzem a bűntudatomat, mellyel így is képtelen vagyok már megbírkózni? Akarom őt, szeretem őt, de a félelmemet, hogy nem működne, inkább alátámasztottam, minthogy váratlanul érjen a bukás. Azért valahol reméltem, hogy nem törődik bele ilyen könnyen, mint ahogy annyiszor ígérte, de még mindig vallom, miszerint jobb ez az állapot, akár az akkori. Elbuktunk, kész, vége. Le kell nyelni.
Egyértelműen soha többé nem lesz olyan a barátságunk, mint előtte - részemről inkább semmilyen -, úgyhogy ezen kár is lenne évelődni. Élünk majd, akár két idegen, akik hatalmasat hibáztak a múltban. Ahogy eddig feltűnt, ő is tiszteletben tartja a határokat, nem keres, nem kérdez, nincs egyetlen felém intézett szava sem, tehát nem lesz nehéz. Remélem…
- Hyung, ébresztő - rázogat óvatosan és félve Taehyung, egy újabb rémálomba ébresztve engem, mint minden áldott nap.
- Hagyj - küldök vélt irányába egy párnát, csak bízva abban, hogy legalább eltalálta, ám további próbálkozása nem erről ad tanubizonyságot.
- Menj csak, átveszem - menti fel a kölyköt az egyetlen ember, akit nem tudnék bántani, és ezt ő rendre ki is használja. - Yoongi, nem fekhetsz itt egész hátralévő életedben.
- És mért nem? - pillantok rá fél szemmel, arcomat a matracomba nyomva.
- Először is, mert szeretünk, és igen csúnya vég érne itt. Másodszor meg, a gondok azért vannak, hogy megoldjuk őket, és neked most leginkább erre van szükséged - kezd bele a lelkesítő maszlagba, ami egyébként sosem ér célba, de ő azért kitartóan próbálkozik.
- Halálra…
- Megoldásra!
- Valld be nyugodtan, hogy csak a rothadó tetemem gondolata mondatja ezt veled, meg a munka, ami az eltakarításommal járna - motyogom, lehetőleg úgy, hogy minimum a felét megértse.
- Nem mondom, hogy nem, de-
- De, de.
- Na, kelj fel, nagyfiú. Engedtem, hogy végigaludd a reggelit, de több időnk nincs, mindjárt itt van hyungnim, hogy induljunk.
- Fasza…
A kocsi kicsi, mi sokan vagyunk, s bár egy különálló ülésen héderelek, tekintetemet a kint elhaladó, és annyira gyűlölt embereken tartva, érezhetően nyomasztó a légkör.
- Abba hagynád?! - toldom meg a feszült helyzetet azzal, hogy magam mögé csapok, sajnos nem találva el a görcsöt, amelyik az ülésemet rugdossa, ám mindenesetre legalább befejezte.
Ugyan zene van a fülemben, a gondolataim túlontúl szabadok, képtelen vagyok irányítani őket. Vajon meddig kell ezt még elviselnem?
- Hyung, nézd, Jimin hyung része van - kapja el a karomat Jungkook, erőteljesen megrázva azt, hogy magára, vagy éppenséggel Jiminre vonja a figyelmemet.
- Dehogy nézem - jelentem ki nyersen, ezzel elszomorítva a srácot.
- De ne legyél már ilyen…
- Ilyen vagyok, bocs - rázom le magamról őt, aki a leginkább a szívén viseli a mi szakításunkat, s aki még azóta is fáradhatatlanul igyekszik újra összeboronálni minket. Gyerek még, inkább fel sem veszem a dolgait, és csupán azt sajnálom, hogy akaratom ellenére is ennyire ingerült vagyok vele szemben. Talán, mert egyfolytában emlékeztet az akkori időkre.
Már Jimin mellett sem voltam képes kontrollálni magam, sokszor a gondolataim ellen beszéltem, cselekedtem. Minden bizonnyal ez előtte is így volt, csak nem számított, mert nem kellett rá figyelnem, nem volt, aki ezt kihozza belőlem. Ezt sajnáltam a leginkább. Hogy ennyire egy undorító, mocskos alak vagyok, aki önmagát sem képes kordában tartani, és emiatt sokszor megbántottam őt. Legtöbbször én sem tudom, mit akarok valójában, a véleményem percenként változik, amin jogosan kapja fel bárki a vizet, s amire aztán én jogtalanul reflektálok.
Mikor éppen senki nem figyel, tekintetem Jiminre téved, titkon engedve a kísértésnek, mely elemi erővel tép belülről. Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mintha az, ami köztünk volt, egy jelentéktelen porszem lenne, mit aztán besöpörhet egy sötét sarokba, többé ügyet sem vetve rá. Eddig legalább úgy tűnt, mint akit kicsit zavar, mint aki szeret még, de most, hogy látom őt, egy profi köszön vissza, az én törékeny, lelkis Jiminem helyett. Magam sem értem, ám kimondhatatlanul fáj.
Amint végez, rohan is a többiekhez, hol lepacsizik Jungkookkal, s kezdik a zajongást, hülyéskedést, mint két nagy gyerek. Iszonyat mód zavar, ahogy ölelgetik egymást, ahogy egyetértenek mindenben, míg velem senki. Egy társ hiányzik nekem, vagy konkrétan Jimin maga? Tudom a választ, csak nem akarom belátni…
- Nem jó - ingatja rosszallóan a fejét az egész stáb, megállítva a forgatást. - Valaki kezdjen vele valamit - mondja az egyes kamerát kezelő ember, akivel, bár többször dolgoztunk már együtt, egyáltalán nem jegyeztem meg a nevét. Mondjuk, a többinek sem…
- Yoongi - siet be Namjoon, menteni a menthetetlent. - Miért vagy ma ennyire dekoncentrált? - néz mélyen a szemeimbe, mintha belőlem akarná kiolvasni a válaszokat, melyek egyébként teljesen egyértelműek. Ahányszor Jimin sötét íriszei rámrévednek, keserűség költözik az arcára, majd fél pillanattal később méginkább Jungkookhoz bújva folytatja azt… amit eddig csinált. Együtt lennének? Kizárt, Kook nem olyan… Aztán, meg sosem tudni, mi, merre, hány méter, tehát jobb nem is foglalkoznom vele, úgysem az én dolgom.
- Nem t’om - vonok vállat, őszintén szarva az egészre.
- Ez nem így megy - nyúl felém, hogy megfogja a vállam, de még mielőtt elérne, hátrébb lépek.
- Hagyjál már!
- Mi a baj?
- Semmi! - vágom rá idegből, meghazudtolva állításomat.
- Várjunk kicsit, beszélek vele - vállalja újfent az önfeláldozó szerepét Jin, s kérdés nélkül megragadva a karomat, kicibál a forgatóteremből a folyosóra, hol egy erős rántással magával szembe fordít. - Na, ki vele.
- Hagyj már te is ezzel - fordulok el, hogy menekülőre foghassam, de ő nem enged, ismer már annyira, hogy tudja, mikor, mit várhat tőlem.
- Miért bántod önmagad, Yoongi?
- Mi van? - horkantok, felhúzva az orromat.
- Menj oda, beszéld meg vele. Hidd el, jobb lesz utána - mondja ki higgadtan, türelmesen.
- Kivel? - játszom az ostobát, remélve, miszerint nem róla van szó.
- Jiminnel.
- Nincs mit megbeszélnem vele - tennék újabb kísérletet a szökésre, ha ő nem likvidálná már rögtön, mihelyst nekem éppen csak eszembe jut.
- Ahogy elnézem, igenis van.
- Igen? És mi? - fonom össze a karjaimat, a lehető leghűvösebb ábrázatomat magamra öltve. Ez egy borzalmas téma.
- Hogy szereted még, de túl hülye vagy, hogy ezt egyedül belásd.
- Kösz - forgatom a szemeimet, leplezvén, mennyire nagyon igaza van. Mint mindig.
- Ne legyél makacs.
- De, az vagyok, sajnálom.
- Csak tönkreteszed magad ezzel.
- Meg tudok vele birkózni, de azért köszi, észben tartom a tanácsodat - kerülöm ki őt nemes egyszerűséggel, és sétálok vissza a helyemre, hogy be tudjuk végre fejezni azt az istenverte jelenetet.
Mi egy banda vagyunk, barátok, testvérek. Akkor miért szarnak rám a többiek, ha én nem keresem őket? És bizony nem keresem őket. Egyedül Jin veszi a fáradtságot és foglalkozik velem néha, annak ellenére is, hogy ennyire elutasító vagyok. Jól esik a gondoskodása, hogy nem rest tudatni, ő mindig itt van nekem, ugyanakkor a többieket egyáltalán nem érdeklem. Ők is pont olyanok, mintha nem léteznék. Eddig minden más volt… Nem csupán Jimint, az egész családomat elvesztettem ezzel.
Az este keserűen telik. Egyedül ülök a gép előtt, mindenki más már rég alszik, én azonban képtelen vagyok álomra hajtani a fejemet, kattog az agyam. Megfojt, széttép, majd kigúnyol a magány. Újra és újra átélem azt, amit soha nem szerettem volna, ezzel felelevenítve, hogy miért tartok ott, ahol, immár jogosnak gondolva. Fájjon csak… Fájjon annyira, hogy mozdulni se bírjak, hogy erőm se legyen segítséget kérni, h-
- Hyung - hallom meg egy idegesítő személy még idegesítőbben álmos hangját. - Nagyon késő van már…
- Mit akarsz? - fordulok felé, a félhomályban tökéletesen látva, ahogy nyúzott arcát dörzsölve áll tétován az ajtóban.
- Vécére indultam.
- Akkor menj, basszus!
- Megyek, hyung, de utána gyere velem aludni - szorongatja a kis plédjét a markában.
- Tűnés!
Jin ébren van. Más oka nem lehet, hogy Taehyung hajnali kettőkor be mer nyitni a dolgozószobámba, ezzel megzavarva engem, nem csak a munkában, hanem úgy eleve, bármiben. Pontosan tudom, ha negyed órán belül nem tolom el a seggem az ágyamba, ő fog átjönni, amivel csupán annyi a baj, hogy most miattam nem alszik. Ő és az örökös aggódása…
Ahogy egymagam fekszem, az egyébként apró fekhelyemen, felötlenek bennem az emlékek, amikor még Jiminhez bújva kerestem vigaszt a világ ellen, s amikor őt ölelve lelt engem az álom esténként, emberi időben. Hiányzik az érintése, az illata, és úgy összességében mindene. Őt akarom, és más dolgom se lenne, mint átmenni, én mégsem teszem. Félek, hogy rosszul sülne el…
Mióta nincs, nem tudok aludni, nem tudok enni, megbénultam.
Van az úgy, mikor nincs sehogy. Nem jelzi apró reccsenés, nem kíséri repedés, mindössze törik, de azt kíméletlenül. Látom, ahogy a könnyeim pöttyökben színezik a sötét fa lap felületét, hallom a koppanásukat, érzem a jelenlétüket, mégis képtelen vagyok felfogni. Kora hajnalban egyedül majszolok egy kis tál müzlit a konyhában, olyan kimerült vagyok, hogy még gondolkodni sincs erőm, viszont… sírok? Miért? Miért nincs nyugtom legalább ilyenkor? Miért nem tudok fél percre megszabadulni tőle?! Annyira… annyira utálom magam…
- Yoongi.
- Hagyjál már! Mért vagy ott mindenhol?! - förmedek, mindenbizonnyal egyetlen barátomra, összegyűlt nyálam miatt még magam sem értve szavaimat.
- Jajj, Yoongi, gyere ide - jön hozzám inkább ő, s öleli magához ernyedt testemet, amitől persze méginkább rám jön a sírás. - Sss, minden rendben lesz - simogatja a fejemet. Hangjából kiérződik az ijedtség, de megértem, még én sem láttam magamat ilyen állapotban. - Segítek, hogy rendben legyen.
- Neh… nehm-
- Sss, ne mondj semmit.
Ha azt hinné az ember, mennyire romantikus a felkelő nap fényében Jin ölelésébe sírni, az nem számolt azzal, hogy ugyanezzel a lendülettel le is fogom hányni a hirtelen stressz és rossz benyomást tett müzli hatására. Ha képes lennék szavakba önteni, ha ki tudnám mondani, mennyire nagyon hálás vagyok neki mindenért, egy hetet itt ülnék, ám ehelyett ő elment mosakodni, én pedig nekiláthatok feltakarítani.
Miért telik az idő? Az óramutató, melynek mozdulatlanul kellene állnia, másodpercenkénti kattanása zavarja meg lelkem állóvizének tükörsima felszínét. Odabent, mintha az eső mindig esne, falvakat, városokat száműzve víz alá, miből idekint semmi, vagy csupán töredéke látszik. Mikor lettem ennyire sebezhető? Azt hiszem, pont abban a pillanatban, amikor a rengeteg rossz tapasztalat ellenére újabb embert engedtem legféltettebb részembe; a szívembe. Mégsem tudom eléggé bánni ahhoz, hogy képes legyek visszatekerni az időt, mely azóta is megállíthatatlan gyorsasággal száguld, esélyt sem adva következmény nélküli hezitálásra.
- Hyung - kocogtatja meg valaki a vállamat, ám ahogy merengésemből kiszakadva felé fordulok, megáll bennem az ütő. Nem hezitál sokat, s csupán leszegett tekintete árulkodik hogyléte felől, melyből felesleges lenne messzemenő következtetést levonni, így csak várok. - A szombatot kikaptuk üresnek, úgyhogy a többiek azt gondolták ki, nézhetnénk valamit, de nélküled nem akarnak dönteni - hadarja el egyszuszra, mint aki minél előbb menni szeretne. Már nem mondja, hogy beszéljük meg, már nem kér több lehetőséget.
- Jó - nyögök ki mindössze ennyit, mély némaságba burkolózva követvén őt a nagyszobába.
Ez lenne az a pillanat, mikor meg kellene állítanom és a bocsánatáért esedeznem? Mi van, ha nem fogadja el? Mi van, ha mégis, aztán minden megy tovább onnan, ahol abbahagytuk? Képtelen vagyok változni, s ezért nem is kérhetem tőle. Akkor hogyan lenne? Számít ez egyáltalán? Akarom őt…
- V- - Nem megy.
- Mondtál valamit? - torpan meg, ám nem fordul felém.
- Nem. Semmit… - szorítom ökölbe a kezeimet, elhatározva, miszerint fájjon bármennyire, lenyelem a békát, s csendben tűrök anélkül, hogy többet ártanék neki, míg egyszer elég erős nem leszek végleg elengedni őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése