Mivel vannak köztünk ritka lusta egyedek is - véletlen sem utalás Yoongira -, először trolira szállunk, ami egy egészen kicsit közelebb visz a villamoshoz, és aminek a várakozási ideje alatt már eleve ott lennénk. Mindenki szokásosan viselkedik, amivel én pont annyira szokásosan nem tudok érvényesülni, ám ezúttal van saját társaságom, az engem választott Jin. Végig mellettem, vagy körülöttem van, ami valószínűleg annak az oka, hogy engem ismer innen a legjobban, de az sem kizárt, hogy megszánt, pedig az igazán felesleges.
Az utcán olyanok vagyunk, akár egy állat horda, s akinek van némi sütnivalója, áttér a túloldara. Végül is, könnyebb, mint hét embert megkerülni ezeken a keskeny járdákon.
- Jól vagy? - ér váratlanul a vállamhoz Jin, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Jól, persze, csak kicsit fáj a fejem - vallom be őszintén. Eddig is fájt, de mostanság kezd zavaró méreteket ölteni, és én nem tudom megint miért.
- Kérsz fájdalomcsillapítót?
- Nem, köszönöm - utasítom vissza, haloványan elmosolyodva, hogy mégis mennyi mindent hord magával.
- Azért, ha kell majd, szólj.
- Oké.
Merev vagyok vele. Képtelennek tartom a mellette való olyan szintű feloldódást, mint amit a többiek közt tudok produkálni, de fogalmam sincs, miért. Talán a kora akadály. Igen, más magyarázat nem lehet…
A villamoson szétszéledünk, mert elég nagy, hogy mindenki leüljön, s bár én egészen addig, míg nincsen semmi bajom, vagy nem vagyok kellően kimerült, állva szoktam utazni, de ezúttal Jin eléri, hogy beüljek vele szembe egy kettes részhez. Hosszú jármű, sűrűn megáll, sokat megyünk, tehát időnk az van, a csend mégis egyre jobban csak nyúlik köztünk, ami számomra felettébb kínos. Mit mondhatnék neki? Vagy mit kérdezhetek, ami még nem illetlen?
- Milyen a viszonyod a többiekkel? - nyit végül ő, maga mögé nézve, ahol a srácok tespednek elszórtan.
- Baráti - vágom rá gondolkodás nélkül, ám ez így elég szűk és semmitmondó. - Jól megvagyunk, de többnyire csak ilyen esetekben találkozunk, vagy, ha átjön valamelyikőjük.
- Te nem is jársz át hozzájuk? - kérdi döbbenten.
- Nem igazán.
- Miért?
- Hát… Jimin Kook legjobb barátja, Hoseok olyan fura, kicsit sokat dumál és mozog, Yoongival nem egy nyelvet beszélünk, Namjoonnak meg ugye ott az igen zsúfolt élete.
- Ez mindig így volt?
- Mármint, hogy mindig ilyenek voltak-e? Igen, de nem mindenkit ismerek olyan régóta. Ők mind inkább Kook barátai.
- Velük van a baj? - vált meglehetősen komollyá az arca, érzékeltetve a kérdése súlyát.
- Nem, dehogy. Velem van a baj. Jungkook szerint megvan az én magam kis világa, amivel, aki nem tud azonosulni, az megérteni sem fog engem.
- Ezek szerint neki sikerült.
- Igen - mosolyodom el az észrevételén, hiszen tagadhatatlan, Kookie áll hozzám a legközelebb.
- És mesélj, milyen a kis világod?
Úgy őszintén? Mély, sötét, kétkedő, ahova akkor menekülök, ha valami nem tetszik, amiről persze csak én tudok, mert közölni képtelen vagyok, inkább igyekszem mindent egyedül megoldani. A kapcsolataim ezért felszínesek, bármikor képes vagyok bárkit elengedni, mert megtanultam, hogy a túlzott ragaszkodás csak fájdalmat szül. Az egyetlen kivétel ebből újfent Kook, na meg az anyukája, akiket a családomnak tekintek már régebb óta is, minthogy odaköltöztem. Tehát, mindamellett, hogy nem vagyok túl szórakoztató, gond nélkül lemondok a barátaimról, ha akár egy kisebb sérelem is ér velük kapcsolatban. Ezt azonban mégsem mondhatom, nemde?!
- Tele van unikornisokkal, beszélő fákkal, nagy rétekkel és angyalokkal. - Jin tekintete egy pillanatra elkomorul, mitől már kezdenék frászt kapni, azonban még előtte rendezvén vonásait, könnyűszerrel elvigyorodik.
- Ezek szerint sokkal inkább azonosulni tudok a világoddal, mint hinnéd.
- Csak nem unikornis vagy? - tettetek meglepettséget, pedig nagyonis elképzelhető, hogy az ő világa pont ilyen.
- Most lebuktam - pillant ki, majd vissza rám.
- És hol a szarvad? Vagy a patáid? Mert így még Hobiról is előbb elhiszem, hogy egy nagytestű haszonállat, mint rólad - veszem elő csipkelődős énemet, igyekezve nem átlépni a határt.
- Azokat sajnos otthon hagytam.
- Srácok, szállunk - tájékoztat Nam, mielőtt fennmaradnánk még egy kör erejéig.
A buszmegállóhoz csupán át kell menni a zebrán, de így is többen megbámulják a kis csapatunkat, mint szeretném. Tény, nem egy mindennapi állatsereglet vagyunk ezzel a túlzott ricsajjal, de embert csak látott már mindenki…
A busz leghátulját befoglalva, előre biztosítjuk a helyünket a közel fél órás útra, immár közösen eltöltve ezt a kevéske időt. Enyém a jobb szél, mellettem Jin, előttem Kook és Jimin, Jin mellett pedig a többiek, hogy tényleg egykupacban legyünk.
- Ki kéri TaeTae új telefonszámát? - térdel fel Jungkook az ülésre, hátrafordulva hozzám a mobiljával a kezében.
- Végre van telefonja?! - kiált fel Jimin, mi aztán egy panaszos nyögésbe torkollik.
- Persze, hogy van. Mindig is volt neki - küld egy lesújtó pillantást mindenkire, hátha veszik a lapot, de ezt a kis közjátékot csak akkor nem érti meg Jin, ha nem akarja, vagy szellemileg nem ép.
- Én elkérném - veszi elő a mobilját a még mindig legidősebb címet tartó egyén, s én újfent megkapom az övét.
- Ideje volt, ha már úgyis úton-útfélen elhagyjuk, ő meg a sarokról nem talál haza - morogja Yoongi, inkább Kooktól elkérve a számomat, miközben nem is mond olyan nagy butaságot.
Amikor azt hinném, hogy témának unalmas lennék, ők tesznek ellene és előttem kibeszélnek engem, ami nem is annyira zavarna, ha nem lenne itt Jin. Fogalmam sincs, miért már ő, mint a többiek, de ha úgy vesszük, őket nem láttam holtan, ellentétben Seokjinnel, valamint, érettebb is, amivel könnyebben tudok azonosulni. Tehát semmi szín alatt nem vágyom rá, hogy leégessenek, mégis megteszik.
- Most is a saját világodban vagy? - hajol Jin az ablaknak dőlt, kifelé bámészkodó lényemhez, ezzel kishíján a frászt hozva rám.
- Csak hallgatom, amit beszélnek.
- Ezek szerint igaz az egész?
- Ha nincs ellenérvem, annak számít?
- Egyértelműen - dől hátra elégedetten.
- Vajon milyen lehetett gyerekként? - ábrándozik Hoseok RÓLAM!
- Kicsi - ad rá egy felettébb igaz, ugyanakkor érdektelen választ Jin.
- Azért annyira nem - szól hozzá Jimin is, ki eddig csak oldalra fordulva figyelte a többieket.
- Csak te vagy törpe, hyung…
- Ya - csap hátra a maknaénknak nevetve.
- Én még mindig szilárdan hiszek benne, hogy az űrlények hagyták itt, mert már ők sem bírták elviselni - sóhajt Yoongi, újra felhozva ezt az idegesítő űrlényes dolgot.
- Jól van, most már le lehetne szállni rólam!
- Senki nincs rajtad - jegyzi meg szörnyen szellemesen Jin. - Pedig megoldható lenne - fordul befelé, hátát a vállamnak vetve.
Nem válaszolok. Először is, mert erre egyszerűen nincs mit, másodszor meg, nem zavar. Idegen a közvetlensége, annak ellenére, hogy Hoseok és Namjoon is ilyenek, de akkor sem zavar…
Az út hátralévő részét intenzív táj elemzéssel töltöm, párnaként funkcionálva. Miután leszakadt rólam a csapat, új témájuk a helyszín lett, számomra feleslegessé téve a beszélgetés követését. Legközelebb már csak akkor eszmélek fel, mikor szállunk a kis falu határában, ahol a szabad napjainkat töltjük, távol a zsongó várostól, mégsem túlontúl messze.
- Mit keresünk itt? - tekint körbe Jin, amint ő is elhagyja a busz utazóterét.
- Majd meglátod - kacsint rá Hoseok.
- Irány! - bök Jungkook az oldalt húzódó erdősorra, mit célbavéve nekivágunk a sűrűnek, mielőtt ránk sötétedne. Alig fél óra, és semmit nem fogunk látni…
A kis kiüresedett falu csendes, mint mindig. Régen Jiminék itt laktak, ezért Kookkal gyakran jártunk erre, de mióta felköltöztek a belvárosba, csak kirándulni jövünk. Szépen kikerülve a lakóterületet ismerkedünk a természettel, mely ellen egyedül Yoonginak van kifogása, de neki egy egész csapatra valónyi. Bár nekem sem a kedvencem méterenként megbotlani a gallyakban, menekülni a repkedő bogarak elől, vagy azt lesni, hogy mikor lépek rá valami kétes eredetű dologra, ám az vitathatatlan, hogy jobban élvezem itt, még ha hosszú távon képtelen is lennék megszokni.
Megérkezvén, a csapat hirtelen megtorpan, de Nam tudatja, hogy csak szusszanni álltunk meg, amire nekem pont nincs szükségem, így kikerülve őket leülök a betonmedence szélére, hogy leugorván, a hatalmas tér közepén a táskám levételét követően nemes egyszerűséggel levessem magam a levelekkel szegett földre. Jin kissé kétkedve követ, de mikor a többiek is lejönnek, felbátorodva jön mellém, inkább a régi létrát választva, mintsem az én variációmat.
- Mi ez a hely? - fordul körbe, alaposabban megnézve a fák által még éppen nem takart dolgokat is.
- Ez, kérlek szépen egy trágya tároló - vonok vállat, megpaskolva a beton földet. - Egykor ez tele volt szarral…
- Ez egy TSZ telep volt régen - huppan mellém Jungkook. - Arra látod azt az öt egymás mellé húzott, magas falat? Na, azok voltak a siló tárolók - mutogat magyarázás közben. - Kicsit arrébb, a fák között van három omladozó pajta, amik csak keretből és tetőből állnak, már amelyiken még van, illetve mellettük még van egy vályú rendszer.
- Lefele a dombról pedig a TSZ telephez tartozó földek, amiket már évek óta nem gondoz senki, ezért benőtte a gaz, így jó rejteket biztosítva a vadvilágnak - szállok be én is a tájékoztatásba, hátha feledteti azt a sok rosszat, amit nem kellene rólam tudnia.
- Miért zárt be?
- Eladták az állatokat más telepeknek, vágóhidaknak, de ez már jó tíz éve volt - csatlakozik hozzánk Jimin. - Azóta árulják, de már rozoga, és nem is foglalkozik senki a közelben állattenyésztéssel.
- Megnézzük a többi részét, amíg látunk valamit? Hátha találunk szarvas, vagy rókakoponyát. Mondjuk, én az aganccsal is beérem - ajánlkozom fel, kicsit a saját érdekeimet is nézve.
- Tae megszállottja ezeknek. Otthon van már néhány - ingatja rosszallóan a fejét Kook, pedig csak a talált, minden bizonnyal macskakoponya miatt nem rajong annyira ezért.
- Érdekel - nyújt nekem kezet Jin, de inkább egyedül kaparom fel magam. Nem bunkóságból, csak nem szeretek másokra támaszkodni, a legkisebb dolgokban sem.
Csekély ismereteim kivesézése csakhamar kincsvadászatba torkollik, bár több a duma, mint a keresés. Kezdek rájönni, hogy Jinnek igenis van humora, csupán az nem fejlődött vele együtt, így megrekedt a nyolcéves énje szintjén, amit értékelni is nehéz, nem még egy mosolyt kierőltetni rá. Tény, akad néhány jókor elejtett beszólás, de az elég ritka… És ebből lesz az, hogy koponya kutatásból az én büszkeségemet keressük, ami már vele szemben sincs, hála a többieknek.
- Taehyung - lép elém a semmiből, ráadásul arrébb menni sem szándékozik, úgyhogy kecsesen beléütközök.
- Tessék? - nézek fel rá, miközben tenyeremet a halántékomhoz szorítom. Annyira fáj már a fejem, hogy nem tudok koncentrálni.
- Vedd be - nyújt át egy lila, hosszúkás tasakot, amit képtelen vagyok visszautasítani ezen állapotomban, mert tagadhatatlanul nagy szükségem van rá.
- Köszönöm - nyitom ki rögtön, s öntöm a számba.
- Namjoon szólt, hogy menjünk valami kisházhoz, mert rakják a tüzet.
- Juhú~ - dobok el mindent, ami jelen esetben csupán egy termetes botot takar és indulok meg a fák közé. - Ugye itt mindig kint kellett lennie valakinek az állatokkal, amit nem lehet víz, áram, és úgy amúgy minimális szükségletek nélkül, ezért van itt egy apró ház, ami ugyan ki van semmizve és elég rozoga is, de az előtt szoktunk sütögetni - mutatom be az utolsó helyszínt.
Az apró előteret egy tűzrakóhely színesíti, melyet három oldalról egy-egy padszerű ülőalkalmattoság fog közre. Nincs megszokott helyünk, de valamiféle kimondatlan rendszer mégis dönt köztünk, minek köszönhetően az elsőre Jiminnel keveredek, a középsőn Kook és Yoongi van, a harmadikat pedig az idősebbek foglalják el.
Mi Kookie-val húsokat és zöldségeket hoztunk, Nam kellékeket, meg üdítőket, Hoseok már kész húst, mint a kisütött hurka, ha netán rosszul alakulna bármi. Yoongi kenyeret, Jimin pedig egy fél kertet, tehát minden készen áll egy nagy lakmározásra.
A nagypapinak becézett, lusta srác, és a legfiatalabb mennek nyársért, Hoseok Jiminnel a tűzért harcol még, Namjoon és Jin beszélgetnek, én meg csak fogom a fejem, hátha csitul a fájdalom. Semmit nem hat a gyógyszer… Szerintem beteg leszek, mert mostanság túl sűrűn van ez.
Az egyetlen fényforrást körbeülve lógatja mindenki a maga választott húsát, várva, hogy elkészüljön. A téma sűrűn változik, sőt, egyszerre három is fut néha, mert nem mindenki veszi a fáradságot, hogy figyeljen a másikra, de összességében jónak mondható a hangulat. Ritkán van zűr csapaton belül, de az hangos, gyors és pusztító.
Játékok sokaságát merítjük ki evés közben, de én egyáltalán nem tudok olyan intenzitással részt venni, mint szeretnék, pedig kivételesen kedvem is van hozzá. Kook folyamatosan néz, tudja, hogy valami nincs rendben, de felesleges lenne róla beszélni, itt nem lehet mit kezdeni ezzel.
Ősz lévén a levegő lehűlt, ám a tűz körül nincs ok panaszra. Kicsit fúj a szellő, a kétes hangok rásegítenek a kedélyekre, azonban az illat, mely a közeli szántóföldekről téved erre, mindent megér, a füst egyébként kellemetlen, mégis fontos szagával keveredve. Beleissza magát a lényedbe, a bőröd alá és a ruháidba költözik, mitől aztán otthon nem győzöl megszabadulni, pedig emlékeket hordoznak. Például a mait.
Csendes vagyok, én nem beszélgetek, de ez nem azt jelenti, hogy rosszul érezném magam. Fizikailag talán, de lelkileg kifejezetten jól vagyok. Boldoggá tesz, hogy körülvesznek a barátaim, elfoglaltság és öröm egyszerre.
- TaeTae, érdekel valamilyen munka? - ül be kettőnk közé Nam.
- Igen - vágom rá gondolkodás nélkül, hiába nem tudom még, hogy mit ajánlana. Igazából mindegy is, csak legyen belőle annyi, hogy végre saját lábra tudjak állni.
- A kórház melletti kisközértbe eladót keresnek és megérdeklődtem. Hétfőn vár a főnök tízre megbeszélni a dolgokat, ha neked megfelel.
- Tökéletes, köszönöm szépen - veszem elő leghálásabb mosolyomat.
- Örülök, hogy segíthettem - lapogatja meg a vállamat. - Gyakran járok oda szünetben, és elég jó fejek az alkalmazottak, úgyhogy nem lesz gond.
Az utolsó órában már nem tettünk a tűzre, s csak a legvégén pakoltunk össze, megvárva, hogy annyira elaludjon, hogy el tudjuk taposni, de a biztonság kedvéért még egy fél üveg víz is landolt rajta, mielőtt miattunk égne le a környék. És ha már környék… vaksötét van. Mindenki a telefonjával világítva közlekedik, ám most a jövetellel ellentétben nem szétszórtan, hanem teljesen egykupacban. Velük ellentétben én nem félek a sötétben, de azért látni szeretek, meg nem nekimenni semminek, csupán számomra mindegy lenne az is, ha akár most rögtön meghalok. Már nem vagyok valami szuicid hajlamú, mint régen, csak tényleg nem érdekel.
- Jin hyung - nyekereg Jimin, közelebb húzva őt a karjánál fogva a kis körbe.
- Aki elrabolna engem, az csak jól járna - biztosítja afelől, miszerint tök normálisnak gondolja az emberrablást. Kicsit defektes a fiú, de hát ugye mi is azok vagyunk mind.
- De te nem biztos…
- Meg tudom védeni magam.
- Egy medvétől is? - teszem fel szórakozottan az ironikus kérdést, elvégre itt nincsenek medvék, de ettől még persze kisebb ragadozók előfordulhatnak.
- Mégis milyen medve enne meg egy olyan nagyszerű teremtést, mint amilyen én vagyok? - Beszéde közben felé világítok, minek hála pont láthattam, ahogy végig mutat magán.
- Az éhes - válaszol Kook, megszakítva az engem való tájékoztatást, ugyanis az ő kapucnijába kapaszkodok, hogy ne vesszek el, de mivel nem mondta, hogy kő, majdnem átestem egy fél hegyen…
A buszon lapos a hangulat, a csapat fele alszik. Ezúttal Kook és Jin közé kerülök, így Kook a vállamra dőlve durmol, míg mi Namjonnal figyeljük az utat. Jobban mondva, én, ők a kórházról diskurálnak. Egyértelműen álmos és kimerült vagyok, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá, ráadásul a fejfájásom miatt nem is menne, úgyhogy csak vegetálok. Próbálok elvonatkoztatni a fájdalomtól, amivel pont az ellenkezőjét érem el, de sehogy nem találok egy kicsi nyugalmat sem.
A buszról leszállva Yoongi és Nam metróval mennek tovább, majd a villamosról Jimin száll le elsőnek, aztán én Kookkal és Jinnel, így Hoseok értelemszerűen megy tovább.
- Már mindjárt otthon vagyunk - vigasztalom a nyakamat átkaroló Kookiet, aki közel minden súlyát rám engedi, majdhogynem elvárva, hogy hazacipeljem a seggét. Természetesen megtenném, ha kellene, de most csak fáradt. Hosszú napunk volt, korán keltünk, s ahhoz képest már nyolc múlt, tehát jogosan.
Jin a kapuig kísér minket, majd ott pár szót még váltunk, aztán ő is megy haza, mi meg fel, hogy mielőbb lefekhessünk. Alig érek a lift mellé, de pittyeg a telefonom, ami egészen idáig teljesen nyugton volt, ezért gyorsan meglesem mi történt, és hát Seokjin ismerősnek jelölése fogad valamelyik közésségi oldalon. Ahh, ha nem rohadna ki az agyam, biztos szörnyen örülnék, de jelenleg a nevemben nem vagyok biztos, úgyhogy ezt meghagyom későbbre.
- Sziasztok, fiúk. Milyen volt a túra? - köszönt minket az előszobából Kook anyukája.
- Klassz.
- Fárasztó.
- A szennyest tegyétek ki, hogy kimoshassam még most, mielőtt lefeküdnétek - kiabál utánunk, de hisz’ rólunk van szó, tehát nagy reményeket nem fűzhet hozzá.
- Kookie, amíg kipakolod a táskákat, elkérhetem a laptopod?
- Ki mondta, hogy kipakolom a táskákat?
- Légysziiiii~
- El… - forgatja a szemeit, elvéve tőlem a hátizsákomat.
Amíg ő megtárgyalja a napot az anyukájával, én rákeresek neten, hogy van-e okom aggódni, és forduljak-e orvoshoz, mert ez már tényleg nem normális állapot, akkor sem, ha jelenleg nem is érzem már annyira. Erős fejfájással ültem le a gép elé, s alig öt perccel később a hererák megalapozott gyanújával kelek fel onnan, mi határozottan jelzi, hogy ideje aludni menni. Okosabb semmiképp nem lettem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése