- Nőj már fel végre! - vágja fejemhez hevessé vált szóváltásunk során azt, ami az összes, akár direkt, akár véletlen kicsúszott szitokszavánál jobban fáj. Egész lényem beleremeg a felismerésbe; Jin szerint is csak egy gyerek vagyok, mint ahogy azt mások mondani szokták. Ám nem, ezúttal annyira felhúztam magam, hogy nem látok már visszautat, muszájból reflektálok minden engem ért sértésre.
- Te meg vedd észre, mit csinálsz, hyung! - válaszolok valamivel halkabban, maradva a tisztelet határain belül. - Nem vagy az anyám, nem kell rám állandóan vigyáznod!
- De kell, mert te nem tudsz magadra! - vágja hozzám, szinte már ordítva. Kifacsarja a szívem ez a látvány. Minden pillanattal egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elzokogjam magam itt, Őelőtte, és a többiekből álló, miniközönségünk előtt, ezzel méginkább kimutatva gyengeségemet.
- De tudok!
- Ha így lenne, nem tartanánk megint itt! - legyint ingerülten az ablak felé, honnan még beszűrődnek a rendőrautó által képzett kék-piros fények.
Vesztettem… Felesleges lenne a tényekkel szembeszállnom, mikor pontosan tudom, hogy igaza van, s csupán már csak a dac, valamint megemelkedett pulzusom mondatja ki velem a szavakat.
- Hagyjál!
- Hagylak is! - zárja le ennyivel, apró darabokra hasítva megsebzett szívemet. - Ne aggódj, Taehyung, ezentúl békénhagylak - forgatja meg bennem utoljára a kést, mielőtt elfordulva tőlem, le nem ül a kanapéra, többé ügyet sem vetve rám.
A levegő szinte megdermedt a nappaliban, síri csend honol. A többiek meglepett pillantásokat vetnek, hol rám, hol pedig Jinre, én azonban megunva a túlzott figyelmet, se szó, se beszéd, berongyolok a Jungkookkal közös, jelenleg üres szobánkba, hogy fejemet a párnába nyomva adhassam ki magamból a kínt, mely az utóbbi tíz percben öltött elviselhetetlen mértéket bennem.
Az elején annyira könnyeden indult… Nem utalt semmi jel rá, hogy idáig fog fajulni, elvégre sosem történt még ilyen velünk. És most én vagyok a rossz gyerek.
Az elmúlt hónapokban csak azért küzdöttem ennyire keményen, hogy Jin lássa, tudja, hogy felnőttem, igenis megbízható vagyok. Csak annyit akartam, hogy észrevegyen… De nem ilyen áron és nem így.
Sírtam, zokogtam, vígasztalhatatlanul áztatva az ágyneműmet, míg el nem fogyott minden könnyem, míg el nem fogyott minden erőm. Majd nem maradt más, mint az üresség, a magatehetetlen düh, s a mély gyűlölet saját személyem iránt, amiért képes voltam tönkretenni a sok munkám árán felépített bizalmát.
Rég keltem már ennyire pocsékul. Gyakran nincs időnk két-három óránál többet aludni, netán ágy sem jut, vagy bármi puha fekhely, de még olyankor is jobban ébredek, mint ma.
Kínosan kerülöm Őt, feszülten figyelve rá, hogy még véletlen se legyen egyszerre egy ugyanazon helyiségben dolgunk, ezt azonban nem játszhatom az idők végezetéig, ugyanis már délelőtt kezdődik a munka.
A csapatmegbeszélés feszülten indul, mindenki érzi a köztünk kialakult gátat, egészen biztosan emlékezve a tegnapi vitánkra. Namjoon ugyan igyekszik a banda figyelmét az előttünk álló próbára terelni, az valahogy mégsem sikerül kellően, mely csak még ingerültebbé teszi a vezetőnket.
Fáj ránézni, fáj ilyen közel lenni hozzá, és fáj hallani minden egyes lélegzetvételét, melynek sűrűsége hűen tükrözi állapotát.
- Jobban vagy, Tae? - tér mellém Jimin, felvéve lomha tempómat, míg a terembe érünk.
- Jól vagyok - suttogom összeszorult torokkal, attól félve, ha hangosabban szólok, képtelen leszek türtőztetni feltörni vágyó könnyeimet.
- Kook mondta, hogy egész este sírtál.
Kár lenne tagadni, tényleg sírtam. Azt hiszem, többet érzek aziránt a sokszor pökhendi, öntelt, egoista, mégis mindenkinél figyelmesebb, odaadóbb és kedvesebb hyung iránt, mint azt szabadna. Azt hiszem, tudom…
- Jól vagyok - ismétlem meg önmagam, hazugság mögé bújtatva valódi érzéseimet.
Ahogy Jimin megunja a reménytelen vigasztalásom, a túloldalt lévő Jinhez sétál, felé intézve következő szavait, miket innen már esélytelen lenne hallanom.
A próba szavakba önthetetlenül pocsékul telik, jobbára miattam, és az én dekoncentrált állapotom miatt. Érzem, hogy rajtam van a tekintete, mikor nem látom Őt, s én is figyelem, mikor én kerülök a háta mögé, olykor elfeledve emiatt saját lépéseimet, kötelezettségeimet. Sokszor megakadunk, ingerült mindenki. Jóvá akarom tenni, meg akarok szabadulni a tehertől, itt és most, de nem ez a megfelelő alkalom, nem ez a megfelelő időpont. Egyébként sem menne, félek… Jin, akivel már évek óta együtt dolgozok, élek, létezek, egy olyan elérhetetlen álom, már-már cél számomra, mely miden nap erőt ad a munkához, a folytatásra, elviselni az elviselhetetlent. Most pedig utál engem.
Ahogy tekintetünk találkozik, ereimben megfagy a vér. Nincs benne semmi gyűlölködő, semmi harag, csupán valami sokkal rosszabb. Csalódottság.
Észre sem veszem, s könnyeim pimaszul utat törnek maguknak, sebesen végigszántva meggyötört arcomat, hogy aztán egy nagyobb ugrással végezzék be sorsukat a linóleum talajon. Az elsőt követi a második, a másodikat a harmadik, míg nem megszámlálhatatlan sebességbe torkollik az egész.
- Állj! - tartja fel a kezét a csapat vezetője, s amint a zene abbamarad, hozzám siet. - Taehyung - leheli közénk a nevemet, ezer, meg ezer jelentést belesűrítve, majd magához von. Nem mond többet, nincs szükség szavakra. Csöndesen simogatja a hátamat, várva, hogy alábbhagyjon a sírásom.
Valamivel lazább napjaink vannak, kisebb a hajtás, több a szabadidő. Az idősebbek kitalálták, hogy jót tenne a csapatnak egy filmezős est, ahol mindenki kiadhat magából mindent, mint ahogy az általában lenni szokott. Megy a film, csak éppen senki nem figyel rá…
Nos, a mai mégis más. A földön helyet keresve magamnak, Jintől a legtávolabb ülök le, ki idő közben eltűnt a konyhában, hogy csakhamar néhány doboz sörrel térjen vissza. Nincs megjegyzés, nincs kérdés, úgy tűnik, mindenki számára egyértelmű a gond. A gond, melyet Jin egy kellemetlen mosollyal és a történések irányításának átvételével igyekszik leplezni.
- Kezdhetjük? - támasztja combjára az egyik dobozt, hogy egy könnyed ujjmozdulattal kinyissa azt, hozzáférve az alkoholtartalmú italhoz. Egyöntetű hümmögésünket igennek véve szorítja markába a távirányítót, elindítva a fiatalabbak által - engem kivéve - kiválasztott műsort.
Az igazság az, hogy Jin gyönyörű. A kócos, barna tincsei, egyre pirosodó orcája, telt ajkai, karcsú alkata, de még a bizarrul görbe testrészeivel is együtt.
Nem köt le a televízió, egyáltalán nem érdekel, mi megy benne. Képtelen vagyok a tekintetem elszakítani Róla, ki egyébként tényleg nem figyel rám, tényleg nem szól hozzám.
Ostoba voltam, s egy olyan dologtól fosztottam meg magam, ami a világot jelenteti számomra. Jin gondoskodása. Elismerem, néha túlontúl anyáskodó volt, és nem is mindig értettem egyet a felém felállított szabályaival, de ez azt jelentette, hogy törődik velem.
Zakatol a szívem, légszomjam van, összekuszálódnak a gondolataim a látványától. Állandóan Ő jár a fejemben, nem csak ma, nem csak tegnap, mindig. Ahányszor véletlen hozzám ér, önzőn többre vágyom, és rendületlenül küzdök érte, hogy foglalkozzon velem.
Nem is tudom, mikor változtak meg irányába az érzéseim. Talán, mikor azt hittem, rám jobban odafigyel, mint a többiekre, s bár egészen biztosan nem így volt, szerettem ebbe az álomba ringatni magam.
Ahogy egyre több sör fogy, és ahogy egyre kevesebben vagyunk ébren, úgy oldódik a hangulat is, mit én a sarokból, észrevétlenül figyelek. Butaság lenne, hogy bánt, amiért másokkal ilyen könnyedén, barátságosan elbeszélget, engem pedig észre sem vesz? Másra mosolyog, mással nevet, ami eddig sem volt újdonság, nem csak én létezem, de azt szeretném… Azt szeretném, hogy neki én legyek a minden, ahogy nekem is Ő a minden. Kár, hogy jelenleg egy senki vagyok a szemében, ám ezt csakis magamnak köszönhetem.
Az ölemben lévő párnát szorosan átölelve szakítom el Jinről a tekintetem egy halk, lemondó sóhaj kíséretében, leolvasva az újonnan indított, második film címét, mi ezúttal sem cseng ismerősen számomra.
Jimin távozik utolsónak köreinkből, ezzel minden esélyemet megfosztva attól, hogy ránézhessek Jinre. Ketten maradtunk. Csak Ő, meg én, ezzel a furcsa tragikomédiával a tévében, mely tökéletes képmása a köztünk kialakult helyzetnek.
- Taehyung. - Összerezzenek a bódult hang hallatára, nem számítottam rá. Némán, s bizalmatlanul fordulok felé, várva a folytatás, mi igencsak várat magára. Félek az ittas emberektől, mert kiszámíthatatlanok, és annyira mások, mint egyébként. Ám én a józan Jintől is félek. Félek attól, hogy egy rossz szó, és elveszítem, és jelen esetben nagyon úgy tűnik, hogy ez már be is következett. - Bocsánatot szeretnék kérni - ejti ki halkan és bizonytalanul, hosszasan elgondolkodva iménti mondandóján. - Nem akartalak bántani, csak tudod, féltem, hogy bajod esik, ami nagyon megrémisztett. Hiába nem helyes, szeretlek, Taehyung. - A szívem kihagy egy ütemet, levegőért kapok. - Jobban, mint az megengedett lenne számunkra, és ezért jobban is féltelek téged. - Képtelen vagyok hinni a füleimnek, tutira álmodom. - Gyere ide - nyújtja felém az egyik karját, letéve kezéből a sörösdobozt. Kissé vonakodva ugyan, de felkelek és közelebb araszolok hozzá. - Még - int magához, s amint elér, megragadva engem von ölelésébe. - Gyerekes voltam, önző és ostoba. Kérlek, ne haragudj rám - temeti arcát a mellkasomba, mire belőlem kitör a sírás. - Na, sss, mi a baj? - néz fel rám, az enyémekhez hasonlóan könnyes szemekkel.
- Csakh… csakh… annyirah khöszönöm…
- Ne sírj, TaeTae - nyúl fel, hogy letörölje sós cseppjeimet. - Nem vagyok még elég részeg hozzá, hogy tovább bírjam viselni a szomorúságod.
- Nhem… nem vagyok… szomorú… Annyira nagyon szeretlek, hyung - kapaszkodom a nyakába, szorosan bújva hozzá.
- Azért, ha reggel nem emlékeznék, és bárki kérdezné, miért ilyen kínos a légkör, csak mond azt, hogy lehánytalak - karolja át a derekamat, s ültet le lábaira. - Umm, várj, tényleg hányni fogok - kap a szája elé, ám nem enged eltávolodni, mintha direktbe tényleg le akarna hányni engem. Őszintén, még ezt sem tudnám most bánni… - Ahh, elmúlt…
- Hyung…
- Hm?
- Tényleg szeretsz?
- Mindennél jobban… mélyeszti ködös tekintetét az enyémbe, még az eddiginél is erősebben szorítva magához.
- Én is téged - simulok ölelésébe, remélve, hogy örökre így maradhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése