- Taehyung, ne! - kapja el valaki a csuklómat, ezzel a frászt hozva rám. - Nem fogsz megalázkodni egy olyan dolog miatt, amiben nem te hibáztál - jelenti ki teljes határozottsággal, legnagyobb döbbenetemre, Jin. Tekintetem ráemelvén egyenesedek fel, keresve bárminemű magyarázatot rajta, de a mindig mosolygós és üde férfi arcán ezúttal düh van, annyi magabiztossággal megtámasztva, melyhez nekem összesen nem volt szerencsém az utóbbi tizenkilenc évemben. Mit keres itt, és hogy…? - Haza megyünk - köti ki egy mozdulattal a masnit a nyakamban, majd a derekamon, s megfogva a kötényt a földhöz vágja, minden megmaradt önbecsülésemmel egyetemben. - Ezt veheti úgy, hogy felmondott - veti még oda az exfőnökömnek, és egyszerűen csak kirángat a boltból az utcára, hol még időm sincs feleszmélni, máris egy kocsiba ültet. Mégis mi folyik itt?
- Hyung…? - nézem végig, ahogyan megkerüli a járművel és végül beszáll mellém, a volán mögé. Idegből fordítja el a kulcsot, gyújtást adva a motorra, melynek felhördülését követően éles csikorgás kíséretében indul meg előre.
Szemöldökét összevonva mormol valamit, de amennyit értek belőle, csupán annyit segít, hogy nem nekem szól, hanem inkább a többi autósnak.
- Ez egy… emberrablás? - kérdezem, valamiféle bizakodó mosolyt varázsolva ajkaimra, hátha oldhatom vele a feszültséget, de hát ugye én pont nem az a személy vagyok, aki ilyesmire képes lenne.
- Hazaviszlek - jelenti ki számomra kissé figyelmeztető hatással bírva. Hozzám haza, vagy hozzá haza?
- Hyung. Miért avatkoztál közbe?
- Mi az, hogy miért? - tapos olyan hirtelen a fékbe, hogy majdhogynem megcsókolom a szélvédőt. - Kösd be magad.
- Nem értem - nyúlok az övért, rohadtuk remélve, hogy kibírjuk hazáig épségben. Nem tudtam, hogy van kocsija, de azt hiszem, akkor még jobb is volt. Úgy rángatja a kormányt, mint mikor Kookkal a konzolon egymás ellen versenyzünk, csakhogy akkor pont az a lényeg, hogy neki menjünk az ellenfél kocsijának, én viszont nagyon nem akarok ütközni semmivel.
- Mit nem értesz azon, hogy kösd be magad?
- Nem azt nem értem - pattintom be a csatot a helyére. Iszonyat para ez a Jin, inkább mégsem akarok beszélgetni vele.
- Taehyung… Soha ne engedd, hogy valaki igazságtalanul bánjon veled, csak azért, mert magasabb pozícióban van nálad. - Ugyan már némileg higgadtabban viselkedik, a visszafojtott indulat tisztán kiül a tekintetére.
- Akkor, szerinted, mégis mit kellett volna csinálnom, hogy ne veszítsem el a munkámat? - nevetek fel hitetlenül. Jó, igaza van, de hol él ő, ahol ilyesmit büntetlenül meg lehet úszni?! Ha már úgyis kezd lenyugodni, majd én idegeskedem helyette, az legalább megy.
- A pénz a fontosabb, vagy te magad?
- Én nem vagyok pénz nélkül…
- De, jelenleg a legjobb tudásom szerint sem bővelkedsz pénzzel, ennek ellenére határozottan itt vagy mellettem.
- Ez egy esély lett volna, hogy saját lábra álljak végre - dünnyögöm, fokozatosan feladva ezt az egészet.
- Adok én munkát, ha ezen múlik - közli olyan könnyelműen, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Ha csak nem… Ew.
- Sajnálom, de én nem vagyok jártas abban, amire kellenék. - Szégyenszemre tényleg ez az egyetlen akadálya…
- Kitanítalak és segítek mindenben.
- És… És ezt… csak veled… vagy mással is? - makogom, ráadásul a nyakamat rá, hogy a fejem közel olyan vörös, mint az előbbi jelzőlámpa, amin minden gond nélkül áthajtott.
- Miért, kivel akarnád még?
- Én… hát… senkivel.
- Miután tudod, mit, hova kell írni, csak a számolgatás marad, ahhoz meg nincs szükség senkire.
- Számolgatás? - hökkenek meg, agyban számtalanszor gyomron vágva magam, amiért ennyire félreértettem őt. Most komolyan, mit hittem?! Jézusom…
- Aha - sandít rám, de ahelyett, hogy visszanézne az útra, rajtam felejti a szemeit. - Minden rendben? Rosszul festesz…
- Csak a meleg.
- Ne kérdezzem, igaz?
- Igaz - sóhajtok a lebukásom tényére, elvégre minden van, csak meleg nem.
- Más téma, a munkán meg gondolkozz. Mennyire értékeled magadat?
- Egy egytől tízes skálán? - vetek fel egy újabb idióta kérdést, de nem is én lennék, ha lehetne velem komolyan tárgyalni.
- Nem, hanem úgy általában.
- A skála sokat segített volna, mert akkor megcélozhatnék egy mínusz négyet…
- Miért pont négy?
- Mert szeretem.
- És miért mínusz?
- Mert szar alak vagyok… - vallom be kertelés nélkül, előre számítva a következő kérdésére.
- Miért érzed magad annak?
- Ez hosszú lenne.
- Van időnk, maximum megejtünk egy benzinkutat.
Jin tényleg más, mint amilyennek hittem. Mindig képes valamivel meglepni, vagy nem is! Mindig, mindennel meglep. Képtelenség kiigazodni rajta, amitől csak még nagyobb emberré növi ki magát a szememben, ezzel párhuzamosan, még elérhetetlenebbé válva, akár csupán barátként is.
Míg én mesélek a régi kisebb csínytevéseimről, az egészen komolyakig, nem szól közbe és nem kérdez semmit. Természetesen azt nem fogom elmondani, hogy megöltem a saját édesapámat, mert arról Kookon, édesanyámon és Kook anyukáján kívül senki nem tud, és ennek így is kell maradnia. Valójában nem attól félek, hogy feljenetene, hanem sokkal inkább attól, hogy onnantól hallani sem akar majd rólam. Tehát, ezt a részt kihagyva minden apró, mocskos tettembe beavattam őt, alaposan elmagyarázva, hogy miért is gondolom magamról azt, amit.
- Tudod, Tae… - sóhajt, alaposan megfontolva a válaszát. Most először hívott Taenak… - A szabályok azért léteznek, hogy óvják a rendszert, az embereket. Amíg nem ártasz vele másnak, belefér. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kedvedre firkáld össze a házakat, hiszen azt valakinek le kell onnan szednie, de ez nem fáj senkinek, szóval emiatt igazán ne ostorozd magad.
Igazából, úgysem érhetné meg, úgyhogy inkább elengedem a dolgot. Kedves tőle, hogy vigasztalni próbál, ám továbbra is csak magamra hallgatok, ezen nem tud változtatni.
Hazaérve hatalmas megkönnyebbülés ér, amiért nem találok otthon senkit, de egyértelmű, hogy ez nem marad így örökre, sőt, Kook egy órán belül végez, én meg még képtelennek érzem bevallani, hogy másfél nap alatt elvesztettem a munkámat. Mindenki olyan büszke volt rám…
A szobámba vánszorogva ledobálom magamról a feleslegessé vált ruhákat, és egy szál bokszerben bemászok a takaró alá, készen rá, hogy átaludjam a következő hetven évet. Ha alszom, nem zavar senki, és úgyis ez a kedvenc nappali időtöltésem, főleg egy ilyen fárasztó nap után. Valahol mélyen belül megkönnyít, amiért nem kell odamennem többet, de pont ez áraszt el annyi bűntudattal. Enélkül is kellően utáltam magam, hát szükséges volt ezt fokozni?!
Néhány óra megszakított alvást követően kénytelen vagyok belátni, hogy hiába a fáradtság, nem elég egy nyugodt naphoz sem, nem még hetven évhez. Újra kilátástalan minden, újra meghátrálok, fene tudja mennyi ideig, és újra oda a hit, miszerint be tudnék illeszkedni a társadalomba. Őszintén, nem is akarom igazán…
Fél nyolc múlt, odakint már javában éjszaka van, és a jelenlegi legbiztosabb állás az, hogy én semmit nem fogok aludni az este, úgyhogy akár le is léphetnék gondolkodni egyet. Szükségem van a levegőre, a térre, arra, hogy a szabad ég legyen felettem, mindazok ellenére, hogy sűrűn okoz gondot a fedetlenség gondolata is. Nem tudok kiigazodni magamon, túl ambivalens bennem minden, s bár nem vagyok állat, hogy az ösztöneim vigyenek, sokszor olyan, mintha sokkal inkább az irányítana, mint a józan eszem.
Így hát, szerencsétlenségemet gyászolván, teljesen feketébe felöltözve magamhoz veszem a pénztárcámat, a telefonomat, az MP3 lejátszómat és a fejhallgatómat, ezúttal inkább itthon hagyva a táskámat. A terv ugyanis változott, s a séta helyett a menekvést választom. Túl rég vetemedtem már erre, elvégre mióta itt lakom, nagyobb gonddal ügyelek rá, hogy jó példát mutassak Kookienak, de most az egyszer tehetek kivételt, nem? Ha már; excepito probat regulam in casibus non exceptis, azaz, a kivétel léte bizonyítja a szabály létezését a nem kivételes esetekre, röviden; excepito probat regulam, tehát, a kivétel próbára teszi a szabályt.
Vicces, hogy esetek többségében a saját nyelvemen nem tudom rendesen kifejezni magamat, de az ilyenek mennek. Igazából, ha valami érdekel, azt elsőre megjegyzem, ha meg nem, azt századjára sem. Ezért utáltam az iskolát annyira…
A lehető legkisebb zajjal elhagyva a lakást, ráérősen ballagok az úti célom felé, teljesen belefeledkezve a zenébe. Mindig a hangulatomhoz illőt választok, vagy olyat, amilyen szeretném, hogy legyen, ám jelenleg úszva az árral ások minél mélyebbre a lelkiismeretemben, hogy legyen mit elfelednem majd.
Régi törzshelyemre beérkezvén, kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy a személyzet változott az utóbbi évben, de ugyanakkor vitathatatlanul szerencsés is, hiszen így legalább nem ismer senki, aki felróhatná a botrányos viselkedésemet.
- Egy üveg sojut kérnék!
Nem vagyok alkoholista, de tény, hogy volt időszak, mikor nem tudtam volna pia nélkül létezni. A lehetőség, amit kínál, túl kecsegtető ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni, főleg egy ilyen nap után. Sosem tagadtam, hogy gyáva lennék, most mégis szörnyen szégyellem. Úgy akarok megváltozni, hogy a megszokások rabja vagyok, aki képtelen elengedni a múltat. Hogy lehetséges-e? Nem. Nem az, mégis a módját keresem, mert mást nem tehetek.
Egyik kör követi a másikat, miközben üdén nézelődök ki a forgalmas életre, egyre sekélyesebb dolgokon elmerengve. Mindig is az erősségeim közé tartozott a nyugton lét, amit minden gond nélkül fordítok az előnyömre, bármilyen adott szituációban. Ha csöndben kell lenni, csöndben vagyok, ha beszélni kell… nos, esetek többségében akkor is csöndben vagyok. Vagy akkor beszélek többet, mikor nem kellene? Nem beszélek sokat. Csak néha… Nem szeretek beszélni, mert később mindig megbánom, amiért annyira kitárulkoztam valakinek, aki ezt soha nem viszonozza, legyen szó bárkiről. De akkor miért esik meg olyan gyakran? Állandóan megbízok mindenkiben, miközben annyiszor estem már emiatt pofára, de miért teszem? Hú, valamit nagyon félre kódoltak bennem. Fel kell hívom Kookot, hogy tudja!
- Hyung, hol vagy? - ront nekem egyből, esélyt sem adva a védekezésre.
- Ügyvédet akarok! - kiáltok fel, ezzel magamra vonzva minden környékbeli szempárt. Néznek… Engem… Biztos tetszem nekik! Megérteném, de a szívem már foglalt, sajnálom…
- Mi? Miért? Mit csináltál?! - emelkedik hisztérikus magasságokba a hangja, erőszakosan behatolva sérülékeny dobhártyámba.
- Mit csináltam? - nevetem el magam.
- TaeTae, részeg vagy?
- Én~? Ugyan~...
- Érted megyek, mondj egy címet - sóhajt a készülékbe, újfent fájdalmat okozva számomra. Ő is bánt, pedig csak szeretem. Tényleg!
- Kookie, szeretlek!
- Ha tényleg szeretsz, megmondod a címet.
- Rossz ember vagyok, tudod?
- Nem, hyung, te szimplán hülye vagy.
- Bármit csinálok, az rossz. Mindig mindent elrontok és nem akarlak bajba sodorni. Nem lehetünk többet barátok, mert mellettem veszélyben vagy.
- Ne kezd megint… - Töltve még egy pohárral, figyelmesen hallgatom a szavait, ám azok elakadtak. - És ne igyál többet!
- De szomjas vagyok.
- Gyere haza, csinálok neked kakaót.
- A szívem is szomjas.
- Akkor bemegyünk a kardiológiára is, csak indulj meg - győzköd a kedves hangján, de, csak mert nem hallgat rám.
- Nem kell kardigán, nincs hideg.
- De, cseszett hideg van, viszont, ha tehetném, az összes kardigánodat kidobnám a fenébe, annyira gázak.
- Szeretlek, Kookie - fekszem el az asztalon, minden régóta őrlő jelentést belesűrítve mondandómba, majd választ sem várva, kinyomom.
Fáradt vagyok és szédülök, ám mindezek ellenére a kedvem jó, tökéletesen elvagyok. Eleinte az elhaladó autók márkáját mondogattam magamnak, de abból valahogy színek lettek, s már ott tartok, hogy azok is komoly fejtörést okoznak.
Elvesztem… Megvoltam egyáltalán valaha? Kellettem én egy embernek is? A saját édesanyám elfordult tőlem, mikor őt védtem, és nézzenek oda, kezdek olyanná válni, mint az apám. Ha a szerencsétlenségért díjat osztanának, az elsők közt lennék, akik kapnak belőle. Vagy hozzám vágnák mindet…
Az idő csak rohan, és bár nem tudnám megmondani, mi végett ellenőrzöm néha, nyugtalanít. Meg akarom állítani, és örökre így maradni, mert most olyan távol van tőlem minden gond. Agyalok, persze, elvégre mindig ezt csinálom, de vakon bambulni a nagyvilágba annyiszor kényelmesebb, mint otthon őrlődni.
- Taehyung - vet rám árnyékot hirtelenjében egy igen ismerős alak.
- Én? - mutatok ingatag valómra, közben próbálván hunyorogva kivenni a személy vonásait.
- Várj meg itt, megyünk haza - parancsol rám ellenmondást nem tűrően, majd a nevetésemre csak megingatja a fejét és elviharzik valahova.
- Én itt leszek - intek neki mosolyogva, de mire rendesen elmondom ezt a rövidke mondatot, már vissza is ért.
- Tudsz járni?
- Oh, Jin hyung, szia! - integetek neki hevesen, azonban ő ezt csöppet sem viszonozza. - Kérsz? - nyújtom felé a poharamat, mit nemes egyszerűséggel kikap az ujjaim közül, az asztalra teszi, s megragadva a karomat, felránt a székből álló helyzetbe. - Umm, ez így nem jó - tárom ki a kezeimet, mielőtt felborulnék.
- Mi nem jó?
- Minden olyan gyors… - nyögök keservesen, valami támaszpontot keresve.
- Még el sem indultunk.
- Egy kiskutya! - mutatok kifelé, észrevéve a kiskutyát, és kikerülöm Jint, hogy megsimogathassam, ám nagyon úgy fest, hogy a terveink nem egyeznek, mert elkapva a karomat, a másik irányba húz. - Aaaaaa.
- Nincs a, nyomás haza.
- Hyung, leszünk barátok? - kezdek el ugrálva közlekedni, ami nem életem legjobb ötlete semmilyen szempontból sem, de majd eldől. Vagy én dőlök el.
- Miért, nem vagyunk azok?
- Miért, azok vagyunk?
- Legyünk?
- Eww, én kutya vagyok - rogyok váratlanul a földre, annak érdekében, hogy ne kössek ki váratlanul a földön. - Meghalok - haladok tovább négykézláb, nem is foglalkozva vele, hogy hány embernek mászok neki véletlen.
- Keljél föl - nyúl a hasam alá Jin, de én mondom, ennek nagyon rossz vége lesz.
- Ne nyomkodj, vagy lehánylak. Vau, vau - kaparom a földet, de egy centit nem haladok.
- TaeTae, akarsz a hátamon utazni?
- De én most kutya vagyok!
- És ha a lovad lennék?
- Tényleg meglovagolhatlak, hyung? - vetem hátra a fejem, hogy lássam, s egy olyan felejthetetlen tekintetet nyerek tőle, amit holnapig még háromszor el fogok felejteni, de nagyon is megérte.
- Na gyere - emel fel a hónomnál fogva, s amint biztos benne, hogy meg tudok állni, le guggol elém, engedve, hogy a hátára másszak.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kapaszkodok görcsösen a nyakába, miközben feláll.
- Olyan lármás vagy, hogy otthonról hallani lehetett - indul meg velem előre.
- Nemiiiis. De, hyung… én nem akarok hazamenni.
- Miért nem? - fordul oldalra, hogy rám nézhessen.
- Mert kirúgtak - hajtom fejemet a vállára, teljesen átadva magamat őneki.
- Nem akarod elmondani nekik, igaz? - halkul lejjebb, erősen szorítva mindkét lábamat.
- De, csak nem most…
- Akkor ma nálam alszol.
- És tudod, hogy melyik volt előbb? A tyúk, vagy a tojás?
- A tyúk - vágja rá gondolkodás nélkül, mintha tényleg elhinné, amit mond.
- Nem, mert a tojás! Ha nincs tojás, nem tud miből kikelni a tyúk! - vezetem fel a nagyszerű érvemet.
- Bizonyított tény, hogy a tyúk szervezetében olyan anyag található, ami a tojás előállításához szükséges, tehát neki kellett előbb lennie - magyarázza el higgadtam, de direkt úgy, hogy egy mukkot se értsek belőle.
- A tojás!
Hazáig jobbnál jobb magyarázatokkal álltam elő, hogy megvédjem a véleményemet, de egy idő után ő már támadni sem próbálta, csupán hallgatta, ahogy minden erőmmel győzködöm arról, amit a végére már én sem hittem el. Belezavarodtam, eltévedtem a gondolataim közt, és végül már a kérdés is homállyá vált számomra, mire az ajtóig értünk.
- … és ezért volt előbb a tyúk - zárom le a viszonzatlan vitámat.
- Akkor mássz le kicsit, hogy be tudjunk jutni - rogyaszt, míg én a földre szenvedem magam, ám mielőtt esélyem lenne felborulni, elkapom a karját. Piszok szarul érzem magam…
- Hyung, nagyon fáj a fejem - tántorgok be előre a lakásba.
- Az baj - zárja be mögöttem az ajtót. - Fordulj ide - kéri, s amint teljesítem, jobb szemem alatt és fölött elhúzva a bőrt, alaposan megtanulmányoz engem. Vagy mi. - Francba - sóhajt, hátrébb lépve tőlem. - Menj be a szobába, felhívom Jungkookot.
- Értem fog jönni! - török ki hisztérikusan.
- Nem fog - mosolyog rám megértően, s a vállamra simítva fordít el, hogy megindítson a konyhán át a nappaliba.
Amíg ő telefonál, én az ablakhoz megyek és kifelé nézelődve vágyakozom a szabadság után. Igazából, világ életemben szabad akartam lenni, távol a kötöttségektől, a felelősségtől, és mindentől, ami egy ilyen közegben hátráltat. Persze tudom, hogy ez lehetetlen, de a felvetés, miszerint a vadonban könnyebben megélnék, mint itt, közel sem annyira alaptalan, mint amennyire annak tűnik. Valójában annyira igyekszem nem kötődni senkihez, hogy észre sem veszem, mennyire szükségem van rá. Mindenki azt hiszi, hogy őt senki nem érti meg, de az én gondjaim miben különböznek az övéktől? Nincsenek is problémáim.
- Elkérhetem a kabátodat és a cipőidet? - zökkent ki merengésemből Jin, mire kérdés nélkül seggre vetem magam, hogy átadhassam neki a kért cuccokat. - Menj be nyugodtan a szobába - biccent a jobb oldalt elhelyezkedő ajtóra.
Nagy nehezen felkaparom magam a parkettáról, és bevánszorgok oda, ahol, bár kedvem szerint újra seggre ülnék, túl nagy az ára a felállásba pazarolt erőlködéssel. Viszont… sosem láttam még ennyi izét egy felnőtt férfi, de még egy gyerek szobájában sem. Mindenhol piros, meg kék ruhás emberkék, csillagokkal, kockákkal, plüss és műanyag formában. Ki vagy, Jin?
- Itt fogsz végig álldogálni? - fog hátulról a két vállamra.
- Mm - térek beljebb az egyébként nem túl nagy helyiségbe, s felfedezve a jobb oldalt lévő, hatalmas ágyat, rögtön rá is mászom. Szemben egy terjedelmes ablak kapott helyet, kétoldalt pedig polcok, szekrények, tele olyan babákkal.
- Vetkőzz le, hozok be törülközőt.
Ha nem is értem a logikát, vagy az indítékot, megteszem, mert ő kérte. Illetve, megtenném, ha menne, de már rögtön az első lépésnél akadályba ütközök.
- Hyung, segíts - pillantok fel rá kérlelően, közben erőteljesen rángatva a nadrágomat.
Pár végtelennek tűnő pillanatig csak néz, majd egy hitetlenkedő mosolyt megeresztve hasal az ágyra, s kigombolva a nadrágomat, a cipzáromhoz nyúl. Mindeközben kissé ránehezedik az ölemre, ezzel, meg az ott való motoszkálásával olyan ingereket kiváltva belőlem, melyeket minden más esetben egészen biztos szörnyen szégyellnék, de jelenleg csak az indíték hiánya zavar.
- Emeld meg a csípődet - markol kétoldalt a nadrágomra, hozzá fogva az alsómat is, és ugyan ki vagyok én, hogy ellent mondjak ennek? Fokozatosan távolodva tőlem foszt meg a ruháimtól, míg összesen egy pulóverben nem maradok, ami alatt ugyan van póló, de az teljesen mellékes. - Ülj fel - nyújt nekem kezet, végig a szemembe nézve.
- Hyung… - fogadom el, és hagyom, hogy felültessen.
- Hm?
- Áll a nudlim - markolok a merevedésemre, mire Jin ajkai közül egy szaggatott sóhaj kúszik közénk.
- Ne piszkáld - fog a csuklómra, hogy elhúzza onnan, de nem eresztem, letépni meg csak nem akarhatja.
- Miért ne?
- Mert most fürdeni megyünk - nyúl be az ujjaim alá, ezzel hozzáérve a nemességemhez. A vérem zúgását hallom a fülemben, a légzésem betölti a kicsiny helyiséget, és szörnyen melegem van. A fejem továbbra is fáj, szédülök, de ezek mind háttérbe szorulnak a tény mellett, hogy hozzám ért… ott… Azonban csalódnom kell, ugyanis tényleg csak a kezemet veszi el, s továbbá ügyet sem vetve ama testrészemre, megszabadít a felsőmtől is, majd kitámogat a fürdőszobába. A kedvem egy csapásra borzalmassá vált, ahogy realizálódott bennem, miszerint ő egyáltalán nem néz rám olyan szemmel, de nem is értem, mit vártam, hiszen ez a természetes.
- Menni fog egyedül is - veszem át az irányítást, szorosan megkapaszkodva az ajtófélfába, bízván benne, hogy nem fogok pofára esni.
- Segítek - tartja mögöttem a kezeim, ha netán felborulnék.
- Nem kell - vánszorgok a piciny fürdőszoba egész bal oldalát elfoglaló, vajszínű kádjához, s bemászva, első dolgom felborulni.
- De, kell - fog át szorosan, megmentve a totális eleséstől. - Ülj le - utasít, lassan leültetve a hidegbe. Nadrágjának szárait felhajtva, még utoljára végig néz rajtam, s belépve mögém, helyet foglal a kád peremén.
Nem szólok semmit, csupán felhúzott térdeimet ölelve figyelem, ahogy elnyúl mellettem és magához veszi a zuhanyfejet, hogy továbbra is rajtam keresztül beállíthassa a vizet, amit utána rám enged.
Hülye vagyok, amiért akár egy idegenben is megtalálom a legkisebb jelet is, ami azt üzenheti, hogy kellek neki, kizárólag azért, mert nekem szükségem van rá. Komolyan, Jin nem tett semmi olyat, ami utalt volna szexuális orientációjának kilétére. Hála nekem, és a nagy eszemnek, egy életre beégettem magam nála, s ezúttal is csak emberségből nem hajt el, de nem lepne meg, ha ezentúl nem találkoznánk többet.
- Elcsendesültél. Min gondolkodsz?
- Meg akarok halni… - vallom be nyíltan ama tényt, amit az utóbbi években dédelgettem, és bár mindenki tudja, senkinek nem mondtam még el. Egyértelműen szuicid hajlamú vagyok, de ez leginkább akció közben mondható el rólam, mert alapjáraton nem teszek semmit érte.
- Miért? - csurgatja a meleg vizet egyik vállamról a másikra, alaposan benedvesítve mindenhol.
- Nem szeretek élni. Bár fogalmam sincs hogyan, de mindenkit elüldözök magam mellől. Kookie az egyetlen, akit régebb óta ismerem, egyébként minden barátom legfeljebb két-három éven belül elhagyott. Az átlag valahol pár hónap körül forog, szóval valamit nagyon szarul csinálok. Mindemellett nem értem az embereket, ahogy ők sem értenek engem, ráadásul nem vagyok alkalmas semmire. Ja, és a családomat is tönkretettem - nevetem el magam a végén, s noha semmi mulatságos nincs benne, annyira szerencsétlen vagyok, hogy az már vicc.
- Attól, hogy más vagy, még nem kell rossznak érezned magad - teszi le a zuhanyfejet, hogy egy tusfürdővel helyettesíthesse.
- De én nem akarok más lenni…
Összerándulok, ahogy a hideg krém a bőrömhöz ér, de az elhúzódás helyett inkább hátra dőlök, fejemet Jin ölébe helyezve, hogy láthassam őt.
- Pedig te ettől vagy különleges - mosolyog le rám, de valahol az a mosoly igen keserűnek hat, hiába a tökéletes összhang, azzal a gyönyörű, mégis férfias arcával.
- Mit ér a különlegesség, ha attól csak magányos leszek?
- Soha többet nem leszel magányos, Taehyung. - Túl sokszor hallottam már ezt, hogy hinni merjek benne, de hiába nem akarom, a szívem fájdalmasan ver miatta. - Most viszont állj fel, mert így nem férek rendesen hozzád.
A letusolásom ötletét egészen biztos megbánta a végéig minimum hatvanszor, ugyanis mire készen lettünk, ő sokkal inkább vizes volt, mint én. Ennek tudatában bújtatott engem gyorsan egy tiszta, fehér bokszerbe, valamint, egy hosszú, rózsaszín felsőbe, hogy lefektessen aludni, míg ő lezuhanyzik.
Ám túlságosan nyomnak az érzéseim ahhoz, hogy ez könnyen menjen, úgyhogy amíg vissza nem ér, semmivel sem lettem előrébb az alvást illetően.
- Hyung…
- Igen? - torpan meg az ajtóban. Ugyan fény csak kintről szűrődik már be, annyira pont elég, hogy lássam, miben van. Egy hosszú, szürke melegítő alsó, és egy fekete trikó takarja a testét, még így is többet engedve látni, mint amennyi eddig megadatott. Nem hittem volna, hogy Jin ennyire erős, annak ellenére sem, hogy egészen házáig cipelt, de látva nem túl nagy, mégis kidolgozott izmaira simuló, vékony, selymesnek ható bőrét, kezdem úgy gondolni, hogy sok esélyem nem lenne ellene, ha verekedésre kerülne a sor.
- Alszol velem?
- Persze - csukja be az ajtót, amin éppen kimenni készült, és az asztalra letéve a telefonját magára vesz egy világos hosszúujjút, majd bebújik mellém.
Az ágy két szélére húzódva adunk tisztességes teret egymásnak, de nekem a közelségének tudata bőven elég, hogy aludhassak végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése