TaeJin - Stigma - 6.rész

Hiába fekszem le magamhoz képest viszonylag korán, szombaton délután háromnál nem kelek előbb, és akkor is csupán Cookie miatt. Az a macska egy átok… Néha csak viccből elkezd trappolva rohangálni a szobámba, de ha mellé még vadászik is, sűrűn köt ki a fejemen, ezzel pillanatok alatt meglehetősen éberré téve engem.

- Jó reggelt - botorkálok ki a konyhába, kezemben a cumimmal, valami iható után túrva, miközben anyuka főz.

- Reggelt? Taehyungie, lassan sötétedik odakint - mutat a fakanállal az ablakra, de mivel az egy liftaknára nyílik, mindig sötétebb van kint az átlagnál.

- Akkor pont ideje volt felkelnem - veszem ki a hűtőből a tejet, majd a szekrényből a kakaóport, s keresek egy tölcsért, hogy az üvegbe tudjam varázsolni, a lehető legkevesebb veszteséggel.

- Bizony, mert mindjárt kész az étel - mosolyog rám szolidan, már megszokva a külön alvási szokásaimat.

- Képzeld, van telefonom, úgyhogy már engem is tudsz hívni! - jut eszembe hirtelen, amit természetesen muszáj rögtön elújságolnom. - De most bent van, majd megcsörgetlek, hogy meglegyen a számom. Ja! És hétfőn lehet, hogy lesz munkám.

- Na, ügyes vagy - mondja elismerően. - És minek köszönhetjük ezt a sok változást? Csak nem lány van a láthatáron? - kérdi szeretetteljesen, egy anyához méltóan azt várva, hogy igent mondjak, ezzel beismerve a boldogságomat.

- Nem tudok semmiféle lányról… Tényleg, Kookie merre van? - Ha már a lányoknál tartunk…

- Lement Jiminnel a parkba. - Inkább nem véleményezem. - Kérte, hogy szóljak neked, ha felkelsz, menj ki te is. Valahol fociznak az egyik pályán. Viszont, most már várd meg az ebédet, és vigyél ki nekik is.

- Oké, addig felöltözöm.

Nincs sok kedvem kimozdulni, de jelenleg csak unatkoznék, úgyhogy inkább sétálok egyet. Utálok harmadik kerék lenni, szóval szerintem csupán oldalról fogom nézni őket, mint esetek többségében.

Az evés befejeztével a táskámba pakolom az ételhordókat, s fejhallgatóm feltétele után még magamhoz veszem az ajtóból a kulcsomat, ha nem lenne itthon senki, mire visszaérek, aztán indulok lefelé.

A Nap ezerrel süt, szörnyen meleg van, főleg őszhöz képest, de rólam még nyáron is nehéz leimádkozni a sapkámat szabadtéren, a pulcsit meg maximum leveszem, ha nem bírnám. Önbizalmat ad, arról nem beszélve, hogy, bár imádom a hajszínem, felhívja a figyelmet rám, ami elég kellemetlen.

Ráérősen sétálok a rövidebb úton, mely tér ügyileg lényegesen nyíltabb is a kétirányú autós és trolibuszforgalom miatt, mikor kezdem érezni, hogy valami nincs rendben. Viszonylag gyakran járok erre, de ritkán fordul elő…

A zene miatt lefegyverzettnek érzem magam, ám nélküle rosszabb lenne. Szemeim kitágulnak, a pulzusom hirtelen megugrik, és számon keresztül kapkodva a levegőt nézelődök mindenfelé, attól tartva, hogy netán nekimennék valaminek, vagy elütnek. A gondolataim tompulnak, bepánikoltam. Emlékek törnek fel bennem, de, mint ahogy esetek többségében lenni szokott, nem elég élesek, hogy ténylegesen emlékezzek. Ha időben el is tudom helyezni, képtelen vagyok megmondani, hogy mit csináltam itt akkor. Sokszor olyan, mintha nem is az enyémek lennének…

Félek, pedig nincs mitől. Lever a víz, mindenfelé menekülőutat keresek, de a célról nem térek le. Alig tíz-tizenöt perc ez az állapot, s nyom nélkül elmúlik, de míg tart, ijesztő és fájdalmas. Nincsen rá magyarázatom, és nem is mondtam még el senkinek, hiszen felesleges, mindig csak akkor történik, mikor egyedül vagyok.

A parkhoz érvén előveszem a telefonomat, hogy megtudakoljam a srácok pontos helyét, majd ezt lerendezve teszem meg az utolsó néhány métert, immár teljes lelkibékével.

- Hali~ - támaszkodom meg az alacsony fakerítéssel körbevett pálya legszélén, nyakamra húzva a fejhallgatómat. - Megjött a futár.

- Kaja - dobja el Kook a labdát, ami egyébként homály, hogy mit keresett a kezében, elvégre rúgni szokás.

- Még meleg - teszem fel a táskámat, hogy előhalásszam belőle az edényeket és evőeszközöket, miket ő elvéve tőlem a földre telepszik Jiminnel együtt.

- Jó sokáig húztad a lóbőrt - jegyzi meg az idősebb, míg én felülök a kerítésre.

- Készül a téliálomra. Egyébként, ott fogsz fent ülni végig, mi?

- Esélyes…

- Hívd fel Jint, hátha ráér, és akkor te sem unatkoznál.

- Inkább nem zaklatom, hiszen tegnap is velünk volt.

Tény, hogy örülnék neki, ha itt lenne, de azért nem akarom magamat ráerőltetni. Nagy valószínűséggel úgyis csak lerázna, vagy tényleg dolga van, elvégre ő már felnőtt, nem érhet rá mindig velünk lógni.

- És? Hétvége van.

- Nem baj - vonok vállat, igyekezve közönyösnek maradni.

- Felhívjam neked én?

- Ne.

- Jó, akkor felhívom - nyeli le az utolsó falatot, s kezét a nadrágjába törölvén, előveszi a telefonját.

- Jungkook…

- Taehyung…

- Hallod, kapni fogsz! - fenyegetem, nem mintha sokra mennék vele.

- Hallom, és most nagyon megijedtem, várj egy percet - emeli a füléhez a mobilt, időt sem adva nekem a további próbálkozásra. - Szia, hyung. Csak azért hívtalak, hogy nincs-e kedved kijönni velünk focizni a parkba? … Igen, itt van TaeTae is. … Elől a három közül a legszélsőben. … Oké, oké, akkor várunk. Szia.

- Az életeddel játszol - veszem elő legkeményebb nézésemet, alig tudva visszatartani a vigyoromat.

- Sosem tennék veled ilyet - pillog rám nagyokat.

- Khm - köszörüli meg a torkát Jimin. - Ennék, szólva, ha kérhetem, hanyagoljátok most a szemmel dugást.

- Nem kérheted - morgom, máris lelombozódva,

- Miért, igazit szeretnél látni? - húzogatja a szemöldökét a legfiatalabb, de ennek ellenére közel sem mondható a legártatlanabbnak.

- Fúj már…

Kookkal gyakran húzzuk egymás agyát, ám csak viccből, hiába tudnám elképzelni vele az életem. Igazából, most jut eszembe, hogy az elmúlt napokban egyáltalán nem érdekelt már úgy, ahogyan eddig, ami azért hatalmas megkönnyebbülés nekem. Szörnyen fáj, hogy úgysem lehetnénk úgy, szóval jobb nem is agyalni ezen.

A fiúk már éppen éreznek elég erőt magukban, hogy folytassák a játékot, mikor valaki hirtelen hátulról kétoldalt megragadja a derekam, mitől ijedtemben le is borulnék, ha nem tartana meg az illető.

- A ku…

Zebra nevetése azonnal leleplezi a tettest, akire bármennyire is akarok, képtelen vagyok haragudni, de azért egy kicsit mégiscsak megy, legalább, míg vissza nem áll a pulzusom a normális ütemre.

- Ne haragudj, ezt nem hagyhattam ki - dől a hátamnak, teljesen természetesnek véve ezt a szintű érintkezést. Nem válaszolok. - Na~, TaeTae~ - becéz úgy, ahogyan Kook szokott, elvékonyítva az amúgy sem túlontúl mély hangját.

- Ezt még visszakapod, remélem tudod, hyung.

- Engem nem lehet megijeszteni.

- Majd meglátjuk.

- Horrorfilm! - Hogy a viharba ne… - Nézzünk meg egy horrorfilmet, amelyiket te választod, nekem mindegy melyik, és akkor majd láthatod, hogy igazam van - mondja hatalmas beleéléssel úgy, hogy még mindig közelebb van hozzám a kelleténél. Frusztrál, jó értelemben, de akkor is rossz. Mármint… Már én sem értem magamat.

- Oké - egyezek bele felelőtlenül, miközben életemben ha kettőt láttam, és azoktól is összefostam magam.

- Szállj le, mielőtt leesel, és menjünk játszani - paskolja meg a combomat, majd ellép tőlem.

- Megyek, anya - motyogom a minden bizonnyal korából adódóan túlzott aggodalmára, s leugorva a pályára, leveszem a fülesemet, elrakom a táskámba, és azt a kerítés mellett hagyva sétálok a többiekhez. - Srácok, megjött Jin.

- Áh, hyung, szia! Kérsz sushit? - nyújtja felé Kook azt az egy darabkát, amit behozott magával, de már a felét megrágta.

- Sziasztok. Nem, köszi, ezt még egy jobb állatorvos megmentheti - veszi alaposabban szemügyre az ételt.

- Már nem - kapja be az egészet, szemléletesen megrágva azt.

- Mi leszünk Kookieval egy csapat, ti pedig ellenünk, ha úgy jó.

- Tökéletes - veszi le Jin a vékony puloverjét, mit aztán egy laza mozdulattal a derekára köt.

Én viszonylag jónak vallom magam fociban, az viszont vitathatatlan, hogy ők ketten is azok, úgyhogy nem fűzök túl sok reményt a győzelemhez.

Mindenféle stratégia nélkül vágunk neki a meccsnek, a vártnál sokkal nagyobb intenzitással, aminek hallásához van szerencséje minimum a fél parknak. Ugyan továbbra sem bírom a sok futást, de a csatársághoz különös tehetségem van, aranyosan beugrálva minden felém közelítő ember elé, ezzel frontális ütközést előidézve köztünk, mely nem mindig tölt el akkora örömmel, mint ami hirtelenjében kiül az arcomra. A kapuval is megbarátkoztam, ráadásul Jin sokkal jobb csapattárs, mint ahogyan azt az elején feltételeztem róla. Energikus, magához méltóan eleven, és még a kis szemtelen pupáktól is lazán megvédi a labdát.

Míg az ellenfél folyamatosan küldözgetik egymást innen, oda, mi szavak nélkül helyezkedünk, majdnem minden támadásukat visszaverve. Most már biztos vagyok benne, hogy alábecsültem őt…

- Ez… nem… lehet… igaz… - veti magát a földre zihálva Kook, egyértelműen tudtunkra adva a meccs állását.

- Sajnálom kölyök, ez nem a te napod - huppannék az ölébe, ám a lábai helyett a seggem a kemény talajra érkezik.  - Na~ - dörzsölöm nyűglődve a sérült részt. Nem elég, hogy megint fáj a fejem, most a hátsóm is sajog.

- Megérdemled - jelenti ki durcásan, nyomatékosításképpen még el is fordulva tőlem.

- Most én tehetek róla, hogy bénák vagytok? - kérdezem fellengzősen, némi egészséges fölényérzettel a hangomban.

- Csak azért ilyen nagy a szád, mert Jin hyunggal vagy!

- Tény, de attól még jogosan - öltök rá nyelvet, roppant felnőttes viselkedésem jeléül.

Sötétedésig rúgtuk a bőrt, pedig ment volna tovább is, csupán nem láttuk már a labdát, így kénytelenek voltunk lefújni a végeláthatatlan harcot. Eztán egy rövid sétát követően mindenki hazavonult szépen, arra használni a szombatot, amire valójában való. Semmittevésre.

A vasárnapom teljes mértékig eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy váltottunk pár szót írásban Jinnel, bár még nem erősségem a telefonon való pötyögés, sokat keresgélek és tökölök, úgyhogy kész szenvedés az egész.

Egy dologtól féltem nagyon. A hétfőtől. Ébredés előtt egy órával nyomott el az álom, így nem mondanám valami frissnek magamat, de nincs mit tenni, irány öltözködni. Kook már rég lelépett, egyedül vagyok a lakásban - Cookieval -, és a világon minden aggaszt. Kínosan ügyelek a kinézetemre, s erőteljesen győzködöm magam, hogy lehetőleg a legnormálisabb énemmel jelenjek meg, ami egyébként nem is létezik, most mégis kénytelen lesz. Új emberek, akiket meg kell ismernem, akikkel együtt kell működnöm és akiknek az alárendeltjük leszek. Csupa olyan, amit nem szeretek, ám kötelességem, úgyhogy, mint bárki más, én is hasznos része leszek a társadalomnak.

Az indulást percre pontosan kiszámoltam, már ha azt vesszük, hogy a félórás útból egy órásat csináltam, felkészülve minden esetleges balesetre, ami miatt késnék. Talán ezért vagyok ott mindig idő előtt mindenhol…

Sapka, fejhallgató fel, zene be, a táskában a fél életem helyet kapott, szóval mehetek.

A trolin nem bírok egy helyben maradni, a metrónak meg pusztán a látványa is idegességre késztet, mert én sehova nem járok metróval. Rossz a föld alatt lenni, mint ahogy túl magason is. Vannak ilyen furcsa dolgaim, de ragaszkodom a talajhoz, így, ahova csak lehet, inkább ott megyek.

A kórház előtti téren már rendesen pánikolok. Nem, nem úgy, mint máskor, hanem annál egy fokkal egészségesebb formában. Utoljára még lecsekkolom a kinézetem, ami egy lefelé bővülő farmernadrágból, egy hozzá hasonló farmer kabátból és egy kényelmes, fehér edzőcipőből áll, ami miatt biztosan kikapnék Kooktól, de na, ez vagyok én. Minden tökéletes, azon felül, hogy semmi sem az.

- Jó napot - lépek be a kis közértbe. Baloldalt a falnál ott a helyiség egyetlen pénztárja, mely mögött egy fiatal srác áll, vevő azonban nincs a közelben, úgyhogy oda lépek. - Helló. A főnököt keresem.

- Te jöttél a felvételire? - emeli rám lomhán a tekintetét, bár kérdőre vonnám, hogy mégis mit lát a szemét takaró barna tincseitől.

- Igen.

- Itt végig egyenesen, be az ajtón és onnan jobbra van az irodája - magyarázza el gyorsan, majd letudva a dolgát, tovább nyomkodja a telefonját a pult alatt.

- Köszi… - indulok meg, követve az utasítást, minek hála rögtön meglelem az irodát, melynek ajtaja történetesen nyitva van. - Jó napot - hajolok meg mélyen az idősödő férfi előtt.

A következő másfél óra életem leghosszabb másfél órája, tele számomra érthetetlen szakszavakkal, illetve rengeteg papír kitöltésével és megbeszélésével, de kilépve a boltból azzal a tudattal, hogy másnap reggel - hatkor! - kezdhetek, mindent megér.

Seggdugaszok

Megkaptam a melót! Imádlak Namjoon hyung!

Törpenyúl

Wow *-* Úgy örülök T_T

Nagypapi

Üdv a szolgasorban…

Kookie, neked nem órán a helyed?

Törpenyúl

Ott vagyok

Overdose

Yoongi te nem is dolgozol xD

TaeTae tuttuk hogy ügyes leszel ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Nagypapi

Akkor szerinted most mégis mi a lófaszt csinálok?!

Overdose

Merem remélni hogy nem azt de ha mégis hát egésségedre :D

Törpenyúl

Van valakinél popcorn? *.*

Kook a tanárra figyelj…

Nagypapi

Te beteg vagy -.-

De persze ez nem újdonság

Törpenyúl

Végülis jó a segge tehát átgondolandó ♥_♥

Overdose

Jungkookshi TaeTae szerintem nem igy értette

Hát nagyon nem

A nap további része kész szenvedés, egészen míg haza nem ér anya, mert mindenki közül neki szerettem volna a leginkább elújságolni a hírt. Miközben ő a konyhában pakol, én az egyik székre feltérdelve támaszkodom meg előre dőlvén az asztalon, és figyelem őt, kivárva a pillanatot, mikor beszélhetek.

- Szeretnél valamit? - kérdezi nekem háttal, mosogatás közben, ám a kezében megáll az edény, hogy hallja a válaszomat.

- Képzeld, van munkám - közlöm higgadtan és visszafogodtan, teljes ellentétjét produkálva, mint ami bennem van.

- Tényleg? - helyezi vissza a lábost a vízbe, s lecsöpögtetve a kezét, felém fordul. - Mesélj, hogy sikerült ezt összehozni? - ül ki arcára egy üde mosoly.

- Nam beszervezett a kórház melletti kisboltba.

- Nagyon rendes ez tőle. És, hány órás műszakban kezdesz?

- Hát, hatra megyek és négykor végzek.

- Az elég húzós. Csak el ne vegye a kedved.

- Nem fogja - pattanok le a székről és célom teljesítésének végeztével beszökellek a szobámba.

Minél nagyobb rajtam a nyomás, annál kevésbé tudok este aludni, pedig reggel időben kellene kelnem, de ez csak még inkább frusztrál. Nem figyelek egy percre, s máris egy újabb óra tűnik tova, amit pihenéssel kellett volna töltenem, ám ehelyett csak lesem a tévét, amiben egyébként sem megy így éjfélkor semmi normális. Szinte megváltás, mikor a telefonom pittyen, jelezvén, hogy valaki írt, megkímélve szerény személyemet az unalmas álmatlanságtól való haláltól.

Kim Seokjin

Neked nem aludnod kellene, munkás fiú?

De nem tudoooook

Csukd be szépen a szemed, és máris menni fog. Nincs ebben semmi ördöngösség.

Te miért nem alszol akkor hyung?

Még dolgozok.

Akkor a munkáddal foglalkozz én megleszek.

Nekem nincs főnököm, aki megszabja, hogy mikor, mit csináljak ;)

Nincs?

Hát, azért ez így nem igaz, de kielégítő határidőim vannak.

Hánykor kell kelned?

Fél öt

4 óra alvás semmire nem elég.

Ugye?? Inkább nem is alszom már!

Felejtsd el. Tedd le a telefonod és aludj…

Jó jó

Szép álmokat, Taehyung

Neked is hyung

Szió :*

Nem értem mi van velem, és azt sem, hogy ez most jó-e, vagy rossz, de az biztos, hogy már nagyobb a baj a fejemben, mint eddig. Simán megtehetném, hogy nem hallgatok Jinre, elvégre ki ő, hogy szót fogadjak neki? Én mégis kikapcsolom a tévét, leteszem a telefonomat és alvásra hajtom a fejem, ami alig negyedóra intenzív unatkozást követően el is ér engem.

A reggel kaotikus, a korán kelés mindig is a gyengém volt. Nem találom a fejem, mindent négyszer ellenőrzök - vagy kétszer, de a páratlan számokat kerülöm a saját szeszélyem miatt -, mire tényleg elhiszem, hogy indulhatok. És, bár igyekszem nem zajongani, felverek mindenkit, ám lecseszés helyett szerencsét kívánnak. Annyira büszkék rám, hogy, ugyan csak miattuk, de szeretném jól csinálni. Igazából, eddig mindenhonnan igen hamar kirúgtak, mert nem vagyok túl alkalmas semmire. Béna, lassú, tehetségtelen. Ezekkel jellemeztek leginkább, mikor nem éppen a végzettségem hiányára fogadkoztak kirúgásom okául.

Az első személy, akivel találkozok, az a tegnapi fiú a pénztárból. Ő nyitja a boltot…

- Helló - tolja fel a rácsot, s az ajtó kinyitását követően előreenged a vak sötétbe. - Tudod hogy kell kezelni a kasszát? - tér be mögöttem, és két vállamat megfogva egyszerűen csak arrébb tol, hogy odaférjen a villanyokhoz.

- Nem - vallom be félénken.

- Akkor először megmutatom azt, aztán kipakolunk. A héten végig kasszás vagy, de mikor nincs vevő, árazol és rakodsz. Minden világos?

- Minden…

Miután alaposan - és ügyetlenségem miatt többször - végig mutogatta - mint kiderült a neve; - Changwook a dolgokat, egyszerűen csak dolgomra ereszt, mondván, hogy ő ma a raktárban van, de ha bármi gond lenne, szóljak nyugodtan. Valójában sokkal jobbfej, mint elsőre levontam róla, csupán kissé nemtörődöm személyisége van. Magas, mély a hangja, és nagyjából huszonöt évesre saccolnám, a felelősségérzet mégsem kiált róla, sőt, látszólag nagyon unja ezt az egészet, kezdve velem. Végül is, korán reggel van, mit vártam volna?!

Az első vevők fél hét előtt szállingóznak be, bizonytalanul, álmosan és ingatagon. Fehér köpenyükről lerí a munkájuk, miből arra asszociálnék, hogy egy meglehetősen hosszú műszakon vannak túl, vagy még csak most kezdődnek a megpróbáltatások. Bármelyik is, nem érzem kész magam a kasszával való közelebbi ismeretség kialakítására, pedig kénytelen leszek.

Eleinte kicsit aggasztott, hogy gyenge a matekom, de a gép mindent kiszámol helyettem, úgyhogy nekem összesen annyi a dolgom, hogy kezelem, egyébként meg minden mást elvégez helyettem. A vevők többsége kedvesen köszön, egy része pedig hasonló kedvességgel köt belém minden lehetséges pillanatban. Changwook olykor kijön, figyel rám, figyel a boltra, és segít rendezni a kellemetlen helyzeteket a morgósabb vásárlókkal.

Nyolcig állandó a forgalom, majd tízig szinte semmi, akkor egy fél óra tömeg, s délig újabb pakolászás. A vártnál ezerszer leterhelőbb, de nem csoda, hiszen eddig minden napom csak fekvésből állt.

Egy szünetem van, ami idő alatt ehetek, elintézhetem a dolgaimat, meg miegyéb, de két falatnál nem pazarlom többre az értékes perceimet, ugyanis több óra fáradalmát kell kipihennem közben, amibe nem fér bele semminemű mozgásforma.

Egy körül a főnök is megérkezik, de neki onnantól nyoma sincs, bevonult az irodába.

Háromkor már csak a másodpercmutató kattogását számolom a kassza fölötti kis órán, minden pillanattal egyre közelebb érezve magamhoz a hazamenetelt, aminek véghezvitelében koránt sem vagyok annyira biztos, mint amennyire el akarok már tűnni innen.

- Yo, TaeTae - zökkent ki egy ismerős hang a hátam mögül, miközben a rizses polc előtt guggolva pakolászok.

- Namjoon hyung - állok fel egy hatalmas mosollyal az arcomon, amiért végre láthatok már valaki közénk valót is.

- Hogy bírod?

- Jól - hazudok, egy könnyed legyintéssel megspékelve.

- Ennek örülök.

- És te? Milyen a napod?

- Semmi baleset, vagy komolyabb katasztrófa, így viszonylag könnyű.

- Hogy-hogy jöttél?

- Megéheztem.

- Akkor várlak a kasszánál - mutatok büszkén a pénztár felé, legbelül tényleg örülvén, hogy végre van munkám, csak még kell pár nap, hogy beleszokjak. Vagy pár hónap.

A két szendvicse megvétele közben még váltunk pár szót, de neki mennie kell, nekem meg hamarosan lejár a műszakom.

Hazafelé minden lehetséges helyen leülök, ami egyáltalán nem jellemző rám, viszont megszakadok, annyira fáj mindenem, szóval muszáj. Az utolsó pillanatig kétséges, hogy fel bírom-e vonszolni magam a lakásba, így mondanom sem kell, hogy nem lep el akkora örömmel a három srác látványa az előszobában, mint kellene.

Mindenki rögtön letámad, nekem meg még tartanom kell az álcám, elrejtve, hogy egyébként menten meghalok, ha nem hagynak lefeküdni aludni. Nincs nagyobb örömöm annál, hogy anya büszke rám, és Kook, Jimin, meg Hobi is aranyosan fogadtak, de sajnos kénytelen voltam hamar lerázni őket.

Éhes vagyok, a gyomrom élelemért kiált, de minden, amit tehetek érte, az egy üveg tej, melyhez kizárólag a gyors tusolás után jut.

- Adj nekem is helyet - mászok be az ágyamba Cookie mellé, aki fittyet hányva az óhajomra terpeszkedik középen.

A tévét meg sem próbálom bekapcsolni, pedig most fognak következni a kedvenc műsoraim, de tudom, hogy reggelig már nem lesz lehetőségem semmit nézni, annyira kimerültem. Kicsit fáj, hogy innentől semmi életem nem lesz, ám el kell fogadnom. Még a totális K.O előtt ránézek a mobilomra, amit egész idáig hanyagoltam, bár energiám már nem lenne mindent lecsekkolni, úgyhogy összesen egy üzenetet nyitok meg.

Kim Seokjin

Sikerült reggel felkelned időben?

Ha majd lesz egy kis időd, mesélj, hogy milyen a meló.

Remélem nem szívott le nagyon, és tudtad kicsit élvezni is :D Már, ha ezen van mit x3

Szia hyung

Sikerült felkelnem és minden rendben volt. Az egyik fiú csomót segített de nagyon elfáradtam, lefekszem aludni. Majd talán holnap mesélek nem mintha erről lenne mit de meglátjuk.

Reggel hiába kelek ezúttal több, mint tíz óra alvás után, pont ugyanannyira érzem magamat fáradtnak, mint tegnap, ha nem még jobban. Se kedvem, se erőm bemenni, de már vállaltam, és egyelőre csak próbaidős vagyok, tehát egy kevés késést sem engedhetek meg magamnak. Ugyan kezdem bánni, hogy belevágtam, tudom, a tetteim helyesek.

- TaeTae… - totyog ki egy szemét dörzsölgető, felettébb álmos Jungkook a folyosóra.

- Ne haragudj, hogy felkeltettelek, már itt sem vagyok - kapkodok jobbra, balra, ügyelve rá, hogy mindent sikerüljön elraknom. Ezúttal nem viszek táskát, bent meg úgyis csak egy kötényt kell felvennem a cuccaim fölé, tehát telefon, MP3, kulcs, és valami, ami nem jut eszembe, de kellene.

- Biztos melegítőnadrágban és zakóban akarsz menni?

- Miért? - nézek végig magamon már sokadjára, de Kookkal ellentétben semmi kivetnivalót nem találok az öltözékemen.

- Tudod, hogy értékelem a stílusod - hazudik -, de így azért mégsem mehetsz ki az utcára…

- Akkor mégis mit vegyek fel?

- A legjobb lenne, ha semmit… - pillog rám, szinte szavak nélkül kimondva, hogy mennyire reménytelennek tart.

- Parancsolsz? - futnak fel szemöldökeim meglepettségemben.

- Ugyan, én sosem tennék olyat.

- Indulnom kéne, tehát, ha van jobb ötleted, most mondd.

- Gyere - markol a csuklómra, s visszarángat a szobámba, hogy valami - számára - normálisabb göncöt aggasson rám.

A kissé hosszúra nyúlt procedúra egyértelműen bizonyítja számomra, hogy Jungkook tényleg szeret engem. Jó, ez tény, de ha nincs időről időre megerősítve, képes vagyok elfelejteni. Ráadásul végre öcsémként tudok már rá tekinteni, mindenféle kétes hátsószándéktól mentesen, ami komolyan nagy megkönnyebbülés számomra.

- Pénztárca! - szól utánam az ajtóban.

- Köszi - futok oda hozzá, s kikapva a kezéből a kis tárgyat, turbó fokozatra kapcsolva rohanok lefelé.

Rögtön Changwook után érek be az üzletbe, de már előre látom, hogy sikeresen kivívtam a haragját azzal, hogy nem előre itt vártam őt, mint tegnap.

- Késtem… - sóhajt fel keservesen a villanyok feloltogatása közben. - Taehyun, ma elől kezdünk, de gyorsan, mert már nyitni kellene.

- Oké - bólintok egyetértően, inkább meg sem kísérelve kijavítani a nevemet.

Még csak második napja vagyok mellette, de ahogy telnek az órák, úgy érzem egyre közelebb magamhoz. Persze az ezúttal is mellékes, hogy szinte egyáltalán nem kommunikálunk akkor sem, ha nincsen bent senki, de én elég jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy tudjam, mi igazán jó barátok lehetnénk. Kár, hogy sosem leszünk… Próbálja nem éreztetni velem, hogy csak púp vagyok a hátán a rengeteg béna megnyilvánulásommal, de csak rá kell nézni, és szinte rá van írva, hogy milyen szép helyekre kíván engem. Mondjuk, megértem őt, még magamnak is sok vagyok néha.

A reggeli hajrá kicsinál, amin nem segít az utána való pakolászás, majd az újabb látogató özön. Fárasztó, megterhelő, haza akarok menni, utálom ezt. Utálok mindent, ami a mozgással kapcsolatos, kezdve magával az élettel…

Dél magasságában a főnök színesíti meg kicsiny társaságunkat, de ő ezúttal sem kíván részt venni a munka fizikai részében, sőt, még azt is megkérdőjelezném, hogy bármi hasznosat csinál hátul, ám csak azért, mert én ilyen rosszindulatú vagyok. Meg előítéletes, de az nagyon.

Egy körül már nem érzem a testemet, már ha nem nézzük azt, hogy fáj mindenem.

Éppen egy vevőt szolgálok ki, mikor a tekintetem megakad egy gyanúsan somfordáló, fiatal lányon, aki a szemben lévő kozmetikai szerekkel ellátott polcokat nézegeti. Pont olyan, mint mikor Kook késő este kioson a konyhába nasizni…

- Mennyi lesz? - zökkent ki a bámészkodásból az idős asszony, visszarántva engem a jelenlegi teendőmhöz.

- Tizenegyezer hatszáz won - mosolygok rá kedvesen, de amint a kezébe nyomtam a visszajárót, szemeim újra a lányt keresik, ki valamit leemelve - nem láttam mit - az egyik polcról, a kabátzsebébe teszi, majd elkezd kifelé sétálni. Észlelve a helyzet súlyosságát, miszerint fizetés nélkül készül távozni, még az ajtó előtt sikerül elé állnom, s bő egy fejjel magasabb valómmal útját szegnem a menekvéshez. - Mi van a kezedben? - kérdem mindenféle udvariaskodás nélkül.

- Mi van? - pillant fel rám egy kezdetleges hisztiroham jeleivel.

- Láttam, hogy valamit eltettél. Mi az? - nyújtom felé a nyitott tenyeremet, de ő csak nem akaródzik megmozdulni.

- Te most komolyan lopással gyanúsítasz engem?!

- Ha nincs rá okom, mutasd, mi van a kezedben…

- Felejtsd el - jön nekem erősen, de ez közel sem elég hozzá, hogy átjusson rajtam.

- Rendben, játszhatunk így is - hunyom le egy másodpercre a szemeimet, míg kitalálom a következőket. - Changwook hyung, hívd ide kérlek a főnököt! - kiabálok a hátul sepregető férfinak, aki egy fancsali grimasz kíséretében megindul az irodába.

- Teszek róla, hogy kirúgjanak, te szemét - fenyeget meg alaptalanul, elvégre miért rúgnának ki azért, mert elkaptam egy tolvajt?!

- Tegyél - vonok vállat hetykén, majd megragadva a vállát, beljebb húzom az útból.

- Na, halljam, mi a probléma? - jön ki morcosan a főnök, de amint meglátja a lányt, máris jobb kedvre derül. - Ah, Yoona. Mi történt?

- Jó napot, apuka - vigyorodik el Yoona… - Ez a kölyök lopással vádol - mutat rám, közben ártatlanul pillogva a férfira. Milyen kölyök?!

- Mert elloptál valamit! - kelek saját védelmembe.

- Ez nem igaz - játssza továbbra is az ártatlant. - Csak szükség volt rá, de nem hoztam pénzt, de tudja, hogy úgyis kifizettem volna - vesz elő egy rúzst a zsebéből, amit egészen idáig ott szorongatott.

- Persze, hogy tudom. Taehyung - fordul felém. A szemem sarkából észlelem, hogy vevő jött, ezzel is terelve a figyelmem a drámai szünet végig, ugyanis most biztos végem van, de még mindig nem értem, miért. - Yoona a lányom legjobb barátnője, akit te tolvajnak állítottál be. - Ezt mégis honnan kellett volna tudnom?! És attól ez még ugyanúgy lopás. - Mint hallottad, kifizette volna, tisztességes lány. Kérj tőle bocsánatot.

- Már ne is haragudjon, uram, de amit sunyin zsebre dugnak, majd fizetés nélkül akarnak vele távozni, az nem valószínű, hogy valaha ki lesz fizetve, legyen szó bárkiről! - ered meg hirtelenjében a nyelvem, tovább ásva a saját síromat.

- Taehyung! - zengi, mire ijedtemben összerezzenek. A fejemet lehajtva várom a továbbiakat, de mielőtt nagyon megmakacsolnám magam, kénytelen vagyok belátni, hogy bizony bocsánatot kérni ésszerűbb, mint kirúgatni magam. - Hallgatlak.

Saját dacommal küzdve hajolok meg jó mélyen, s ugyanezen érzéssel küzdök a szavak megformálása érdekében, egy olyan célt szolgálva, ami hiába ütközik hivatalos törvényekbe, ezúttal egyáltalán nem vonz. Különös… Míg én vagyok a másik oldalon, nem számít a jog, nem érdekel mások véleménye, csupán teszem, amit jónak látok, ám most, hogy nekem kell értelmetlenül megütköznöm az elveimmel, máris a szabályokhoz fordulnék.

- Én nagyon sa-