- Minseok, Minseok, Minseok - ront be Changmin a fiatalabb lakásába, minden kopogást és köszönést mellőzve, hogy mielőbb megtalálja a másikat.
- Konyha! - kiált ki Minseok, már meg sem lepődve társa hevességén.
- Miért volt nyitva az ajtó? - rongyol be az említett helyiségbe, rögtön számon kérve legjobb barátját.
- Tudtam, hogy jössz - füllent, hetykén megvonva a vállát főzés közben.
- Hát, jó… - hagyja Changmin ennyiben, s a csempén hangosan végigvonszolva a pultig az asztal körül árválkodó székek egyikét, fáradtan leveti magát Minseok mellé. - Mit csinálsz vasárnap?
- Szenteste? - pillant rá kérdőn a szeme sarkából, kezével folyamatosan kavargatva a levest.
- Inkább, Szent késő délután.
- Mit csináljak? - jelenik meg halovány mosoly szája szegletében, már előre tudva, hogy idén sem lesz unalmas számára a szeretet ünnepe, család nélkül.
- Nálunk lesz az unokanővérem, meg a két gyereke, nekik kellene egy Mikulás - vázolja fel tömören a tényállást.
- Úgy nézek ki, mint a Mikulás? - engedi el a kanalat, s két kezét a csípőjére kapva fordul Changmin felé, hogy alaposan szemügyre vehesse a Minseok szerint egyáltalán nem Mikulásos alkatát.
- Törpe méretek, vaskos test, amit már csak kicsit kell kipárnázni, meg sok-sooook ránc - bólint egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Bunkó - ragadja meg nevetve a fiatalabb a sütőre felakasztott rongyot, és összecsavarva azt, egy hangosat a másik felé suhint, éppen csak nem megcsapva őt.
Minseok és Changmin kapcsolata valahol középiskolában kezdődött egy véletlen találkozás folytán, majd az egyszerű ismerősségből fejlődött fel a mostani, nem kifejezetten behatárolható állapotába, közel tíz év leforgása alatt.
A fiatalabb huszonkét esztendős korában elvesztette mindkét szülőjét és húgát egy autóbalesetben, minek mély, hosszan tartó depresszió lett a vége. Otthagyta az iskolát, kirúgták a munkahelyéről, s a ház elárverezésének lehetősége a felhalmozott tartozások miatt, minden nap ott lebegett a feje felett. Őszintén? Nem érdekelte… Ellenben Changminnal, aki nehézkes küzdelmek árán kihúzta abból a végeláthatatlan, borzalmas helyzetből, ezzel egy olyan határt átlépve Minseok szívében, melyet máig mélyen titkol, mégis tud róla az idősebb.
Changmin életét a zárkózott, komor és lecsúszott Minseok fokozatos kibontakozása és egészen új énjének kialakulása tette teljessé, hasonló érzelmeket ébresztve benne is. Valahol mélyen mindketten tisztában vannak vele, ám a lépés gondolatát a barátságuk elvesztéséé árnyékolja minden olyan pillanatban, mikor készek lennének vallani.
Szombat délelőtt a város dugig van, minden ember az utolsó pillanatokra hagyott ajándékok beszerzésének utolsó körútját rója. Minseok megkapta a jelmezt, a nagy, piros zsákot, de még a gyerekeknek szánt meglepetések és a felnőttek részére kikészített jelképes ajándékok is a nappaliját tarkítják, tehát nem lenne már semmi dolga... Azt leszámítva, hogy Changminnak ezidáig még nem sikerült ajándékot találnia.
Ismeri az ízlését, mégsem tudja, minek örülne most igazán. Így hát, ötleteket keresve, tanácstalanul járja az utcákat, útba ejtve egy bevásárlóközpontot is, ha netán kínálna bármi kecsegtetőbbet, mint a kinti üzletek.
- Egy gyűrű! - tanácskozik hangosan, kesztyűbe bújtatott ujjait nagy izgalmában az égre szegezvén. - Hogyne, megkérem a kezét - neveti ki saját magát, ugyanolyan gyorsan elvetve az ötletet, amilyen hirtelen jött. - Bár, attól még gyűrű lehet… Vagy más ékszer. Lehetni lehet, csak nem hordaná - sóhajt csüggedten, fejben tovább keresve a tökéletes ajándékot.
A környék zsúfolt, az emberek hangosak és idegesek, nem mellesleg, hideg van, még az út is csúszik. Minseok arca fázik, s hiába próbálja minél inkább eltakarni a sáljával, az egyfolytában lecsúszik, elterelve ezzel minden másról a figyelmét.
Ha más formában nem is meri, legalább így ki szeretné fejezni a Changmin iránt érzett szeretetét, hogy boldoggá tehesse őt.
Már jócskán sötétedik, jelezvén, hogy a reggeli séta igencsak délutánba nyúlóvá érett, mikor kétségbeesetten realizálja, hogy bizony az üzletek szép lassan zárnak befelé, hamarosan már csak az éjjel-nappali lesz nyitva, amiben ugyan minden kapható, csak ajándéknak való tárgy nem. Neki viszont a tökéletes kell. A nagy kapkodás közepette valahol félúton elhagyva a józan eszét tér be egy ékszerészhez, nem mást, mint egy egyszerű gyűrűs dobozt kikérve, amit érthetetlenül odavágott indoka miatt, kétkedő pillantások mellett tesznek le elé az asztalra. Még nem teljes a terv, biztosnak sem mondaná magát benne, de, míg hajtja az érzés, véghez akarja vinni, hogy ne marhassa tovább a remény keserű íze.
Hazaérve, a lakása üres, semmi ünnepi nincs benne, a jelmezen és a családnak szánt ajándékokon kívül, amikhez neki csupán annyi köze van, hogy ő fogja kézbesíteni. Nem főz különlegeset, nem díszit fát, sőt, még a nagytakarítás is csak hétköznapi, hűen hirdetve a Karácsony jelentéktelenségét.
Amíg éltek a szülei, hatalmas felhajtás övezte eme ünnepet, már napokkal előre nekilátva a készülődésnek, hogy huszonnegyedikére minden megfelelő legyen. Nem is csoda, hiszen a család ünnepe, de ha nincs család, nincs mit ünnepelni…
Ledobálja hát az utcai ruháit, előveszi a kis dobozkát a zsebéből, majd papírt és tollat ragadva rohan be a nappaliba, hogy a kanapéra huppanást követően nekikezdjen körmölni.
Rengeteg ötlete van, sok lapot belepnek közölni kívánt szavai, de ahányszor visszaolvassa őket, annyiszor kerül egy újabb a helyiség túlfelére, egyértelműen megtagadva a létezését. Az egyik túl lírai, a másik nem teljesen igaz, a harmadig pedig tele van magyarázkodással… Kezdi feladni.
Hajnali kettőig ücsörög a tévé előtt, tekintetét olykor hosszabb időkre a képernyőn felejtve, mikor álmossága vet véget az egésznek, s utolsó közölni kívánt szavát a papírra vésve, elvonul aludni.
Másnap a várttal ellentétben, nem Changmin kelti. Tisztában van az idősebb kötelességeivel a családja irányába, de mélyen belül mégis azt szerette volna, ha vele tölti a napot és nem csupán beugrik a beöltözés előtt. Már, ha akkor jön egyáltalán, és nem Minseoknak egyedül kell átsétálni a fél kerületet, Mikulás jelmezben.
A nap nagy része unalmasan telik, hatig túl sok ideje van, amivel nem tud mit kezdeni. Takarítani már nincs mit, az ebédhez maradt tegnapról, zavarni meg senkit nem szeretne.
Már éppen kezdene beletörődni, hogy bizony rákényszerült a nyálas filmek sokaságára, mikor a nyitott ajtón, nagy robajjal benyit a várva várt barát, maga Changmin személyében.
- Sosem találod ki, mit szedtem fel útközben - fékez le nagy lendülettel a kanapé mellett, mindkét kezét a háta mögött tartva.
- Szia, hyung - ül fel visszanyert jókedvvel Minseok. - Leprát, galambot, kutyagumit, hajléktalant, kismacskát, szemetet - sorolja fel az utcán található leggyakoribb dolgokat.
- Mondtam, hogy sosem találod ki! - teszi maga elé a viszonylag nagy, fekete, négyzet alakú, beazonosíthatatlan tárgyat.
- És ez tulajdonképpen mi is? - forgatja a fejét, hogy minél több oldalról rálátást nyerjen.
- Egy laptophűtő - kunkorodik a büszke mosolyra a szája.
- Tehát, mégis szemetet…
- Nem szemét!
- Gondolod, hogy működik, amit valaki kidobott?
- Miért ne? - fordít hátat Minseoknak, és indul meg kifelé, a mosdó irányába. - Majd mindjárt kiderül!
Míg Changmin a laptophűtőt tisztítgatja, társa kifújva a bentrekedt levegőt, mérhetetlen boldogsággal elvigyorodik. Egyedül általában elég letargikus a hangulata, de hála az idősebbnek, megtanulta értékelni a magányt is, mi után sokkal kellemesebb a társaság. Főleg, egy hozzá hasonlóan örök gyerek, izgága, lelőhetetlen személy társasága, amit előre és utólag is ki kell pihenni.
- Egyébként, nekem nincs laptopom - jegyzi meg az egyértelműt, mihelyst visszatér Changmin.
- USB-s, elég a géped is - botorkál a sarokban árválkodó komputerhez, hogy bekapcsolása után csatlakoztathassa a hűtőt. - Wow, nézd! - emeli fel, Minseoknak megmutatva a távolról egyébként egyáltalán nem látható jelenséget. - Na, mi a szemét? - nézegeti elégedetten a kis dolgozó propellereket. - Egyébként, csak az égői nem világítanak, minden más rendben van rajta, azt meg ki tudom cserélni én is.
- Ilyesmi miatt kidobni egy ennyire hasznos tárgyat... - ingatja a fejét rosszallóan, annyi iróniát sűrítve ebbe a kicsiny mondatba, amennyit csak elbír.
- Ugye?! - pillant rá, majd hirtelenjében leesik neki a lényeg. - Na! Inkább kelj fel és öltözz! - bök indulatosan az asztalon ékeskedő kupacra.
- Jó, de ez mi? - vesz ki Minseok egy nagy, khakiszínű, párnára emlékeztető dolgot.
- Terhes has.
- Hogy mi?! - ugrik két oktávval feljebb a hangja.
- Mégis ki hinne egy vézna Mikulásnak?
- De ez azért mégis… Ahh…
Miközben Minseok készülődik, Changmin végig segítségére van, ha mást nem, a szórakoztatását illetően. Ugyan a legtöbb vicce csak számára mulatságos, az idő sokkal gyorsabban telik mellette, ami Minseok számára egyszerre átok és áldás.
- Mi van, ha valaki meglát? - igazgatja az ajtóban még a ruháját, felettébb kényelmetlenül érezve magát benne.
- Mi lenne? Sokan mászkálnak így. Ez az új divat - próbálja nyugtatni, igencsak kevés sikerrel. - Naaa. A kedvedért leszek a rénszarvasod - kapja ki a kezéből a bordó, bársony zsákot, majd egy nagy lökés formájában megindítja Minseokot.
- Mit kell majd csinálnom? - indul meg a folyosón.
- Mit csinál egy Mikulás?
- Háromszázhatvanöt napot végigeszik…
- És a maradék egy napon?
- … valószínűleg, nem eszik.
- Ettél ma már?
- Igen.
- Máris rossz Mikulás vagy...
Az út kellemes hangulatban telik, azt leszámítva, hogy fagypont alatt van a hőmérséklet, Minseok szorong minden szembejövő ember láttán és nehézkesen csinálja meg azokat, amiket Changmin tanítani próbál, ahhoz, hogy jó Mikulás lehessen. Nem szívesen produkálja magát idegen emberek előtt, fél, hogy esetleg elrontaná.
A célponthoz közeledvén, Minseok már csak rezignáltan nézelődik, némán győzködve magát a minél élethűbb alakításért, míg társa Karácsonyi dalokat énekelget, látszólag csöppet sem zavartatva magát a nagy ritkán feltűnő, többnyire egyszemélyes közönség miatt - a fiatalabbon kívül.
- Most mi jöjjön?
- Aha… - bólogat egyetértően.
- Akkor jó - csap akkorát a hátára, hogy kis híján orra esik. - Egyébként, megjöttünk - közli, mielőtt túl sok időt adna Minseoknak kiakadni. - Remélem, megírtad a végrendeletedet - engedi előre az alacsony kertkapuban, majd beérve őt, visszaadja a zsákját és átveszi az irányítást.
A máskor túl hosszúnak tűnő macskaköves út, mely a bejárati ajtóig vezet, most mégis oly gyorsan elfogy, mintha ma minden Minseok ellen dolgozna. Emlékszik, gyermekként milyen sokszor átjött Changmin szülőházába, ahonnan az idősebb már lassan hat éve elköltözött, bár nem messze, csupán néhány sarokkal arrébb.
- Nézzétek kivel találkoztam útközben! - nyit be a tőle megszokott hevességgel, újfent elhagyva mindennemű köszönést.
- Ho-ho-ho, jó estét mindenkinek! - mélyíti el a hangját, illedelmesen meghajolva Minseok. Ugyan drasztikus változáson ment át az utóbbi egy órában, Changmin szülei rögtön felismerik a fiuk legjobb barátját, leplezetlenül elmosolyodva a látványán. - Hol vannak azok a gyerekek? - nézelődik körbe, mire az ajtóban megjelenik egy férfi, a kezében egy apró, kétéves forma fiúval, maga mellett pedig egy hatévesnek látszó kislánnyal.
- Gyere, Mikulás, biztos nagy utat tettél meg, foglalj helyet - vezeti Changmin a konyhába, hol külön neki ki van készítve egy szék, majd, amint leültették, máris az ölébe teszik a kisfiút.
- Szia, Joohyuk. Jó voltál az idén? - kérdi játékosan a meghökkenten őt bámuló gyermektől, kiből a mondat végeztével kitör a sírás. A nem várt fordulattól Minseok lefagy, fogalma sincs mit tegyen, ám nagy szerencséjére a gyermekek anyja rögtön ugrik, hogy a Mikulás mellé állva próbálja vigasztalni a kicsit.
- Nézd, szívem, a Mikulás nem bánt - simogatja a hátát a szakadatlanul síró porontynak.
- Nekem valaki azt mondta, hogy te nagyon jól viselkedtél idén. Hazudott? - vesz elő egy csomag nasit kezdésként a zsákból, s mutatja Joohyuknak, mire a sírása máris szipogássá tompul. - Jó voltál? - kérdez rá még egyszer, ezúttal egy apró bólintás személyében választ is kapva, így odaadja neki az édességet. - Az a valaki még azt is mondta, hogy ilyen kiskutyára vágytál - húz elő ezúttal egy plüsst, melyen különféle gombok megnyomásával tanulhat a gyermek.
Amint Joohyukkal végzett, a nővérét ültetik a lábára, ki sírás helyett csak kifejezéstelen arccal mered rá, ezzel csöppet sem könnyítve Minseok dolgát.
- Na, kicsi Minhae, te jó voltál az idén? - kérdezi, reménykedve a válaszban, de a beállt csöndet mindössze Changmin kissé kárörvendő nevetése töri meg. - Nem? - próbálkozik kitartóan, azonban már a szülők is csupán tanácstalanul nézik a jelenetet. Minseok kezdi szörnyen megbánni, hogy beleegyezett ebbe az egészbe, de, ha már itt van, nincs mit tenni, muszáj lesz valahogy lerendeznie a dolgot, hogy mielőbb szabadulhasson. - Nézd, milyen szép nagy Pónit hozott neked a Mikulás bácsi - veszi elő a játékot, ám az öccsével ellenben, belőle nem vált ki semmit.
A két gyermeknek hozott ajándékok kiosztása után, a felnőtteknek is átnyújtja a kicsiny csomagokat, majd legutolsónak hagyva Changmint, félénken a kezébe helyezi az apró, becsomagolt dobozt.
- Srácok, kikísérem a Mikulást, nehogy eltévedjen a házban - szól hátra, s megindul Minseokkal a kijárat irányába.
- Ez nagyon gáz volt, hyung - sóhajt, kilépve a hidegbe.
- Én élveztem - von vállat vigyorogva, miközben nagy bőszen bontogatja a csomagját.
- Örülök. Majd beszélünk, boldog Karácsonyt - köszön el hirtelen, és mielőtt az idősebb feleszmélne, sietősen kifelé veszi az irányt. Nem szeretne szemtanúja lenni a reakciójának, és a következményével is inkább az ünnepek után szembesülne, ha lehet…
- Minseok! - szól utána Changmin, mikor már csak alig fél méter választotta el a kaputól. - Ez mi? - emeli a feje mellé a kis fecnit, amire összesen annyi van írva: Szeretlek. Minseok nem menekülhet, az idősebb minden pillanattal egyre közelebb és közelebb van hozzá, kifürkészhetetlen tekintettel vizslatva megrettent valóját.
- Tudod… én… ő… - keresi a szavakat, azok viszont elhagyták őt, pont a legszükségesebb alkalommal.
- Legalább mondd ki, ha így van! - tornyosul fölé, elfeledtetve vele a menekvés lehetőségét.
Fejét lehajtva, egy másodpercig mérlegel, ám végül úgy dönt, hogy ezek után sok vesztenivalója nem maradt, legalább nem lesz mit megbánnia, mikor végérvényesen bekebelezi a magány.
- Szeretlek…
- Nem hallom.
- Szeretlek…
- Még mindig nem.
- Szeretlek! - emeli rá tekintetét, azonban Changmin sokkal közelebb van, mint legutóbb, mikor látta.
Az idősebb elégedetten elmosolyodik Minseokon, s jobbjával az orcájára simít, lehúzva a műszakállat, hogy semmiképpen se hajoljon el, míg őrjítően lassan odahajol, végig a reakciót figyelve, majd végül minden magabiztosságát összeszedve érinti ajkait a másikéhoz. Nem tart sokáig, nem is lenne képes ennél többre egyelőre, ráadásul félő, hogy bárki meglátja, mégis mindennél többet jelent ez mindkettejük számára.
- Ezt itt hagytad - adja át az ő ajándékát, amibe Minseok tudja, hogy idén is saját készítésű jegyek vannak, amik felmutatásával kap Changmintól öt pia- és három ebéd meghívást. - Rendezem őket, csomagolok kaját és átmegyek. Várjál engem! - kiabál, megtörve a meghitté vált légkört, és rejthetetlen vigyorával beszalad a házba, engedve, hogy Minseok hazamehessen feldolgozni a ma történt eseményeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése