Olykor úgy érzem, hogy a sarki boltig képes lennék eltévedni, így hajnalban megnéztem a pontos útvonalat, de persze ez még nem zárja ki, hogy a közeli ház helyett a világ másik végén kössek ki, mint ahogy az lenni szokott. Minden előjel nélkül lesétálok a térképről, hiába élek itt tizenkilenc éve. Mellesleg a régi otthonomhoz közelebb lakik Jin, tehát ennél is jobban kellene ismernem a környéket, de hát én az utcatáblákat nézegetem sétálás közbe? Látványról felismerem a tájat, névről meg csoda ha az embereket sikerül…
Ahogy az várható volt, a megbeszélt időpont előtt negyed órával érkeztem, ugyanis mindig szeretek előbb indulni, hogy ne kelljen aggódnom, ám ettől függetlenül megnyomom a felírt tizennégyes csengőt, előtte átböngészve, hogy biztosan jó helyen járok-e. Elviekben nem feltétlen Jin nevének kell szerepelnie a táblán, hanem a lakás tulajdonosénak, de ér még meglepetés, hiszen az övé van ott. Reméltem, hogy nem egyedül lakik, bár még van egy kis esély…
- Igen, tessék? - ránt vissza önfeledt mélázásomból a kaputelefonon átszűrődő recsegő hang.
- Taehyung vagyok.
- Gyere, földszint, jobb hátsó sarok - hadarja el, rögtön letéve utána, majd a kapu hangos csipogása jelzi, hogy bemehetek.
Ugyan ma sincs melegebb, mint eddig a hét előző két napján, a lépcsőházban egyenesen hideg van, melyet a pincéhez hasonló dohos szag kísér. A boltíves keret alatt átsétálva egy kissé régies, felrepedezett beton földes, nyílt udvar fogad, melynek az említett sarkán meg is pillantom a nyitott ajtóból halvány mosollyal engem figyelő rózsaszín kötényes Jint, kinek fején már nincs kötés és a halvány heget takarják a tincsei, így megszaporázva lépteim teszem meg az utolsó pár métert.
- Szia - köszön nekem, beljebb invitálva a három lépcsőfok megtétele után a lakásba, hol első dolgom kibújni a cipőmből.
- Helló - tekintek végig az előszobán, melyen hamar túllendülve vezet tovább a közvetlen jobbra lévő konyhába, hol egyenesen tovább nyitva az ajtó, mely túlvégén a gépes asztalból és kanapéból a nappalira tippelnék.
- Mivel nem tudom miket szeretsz, több mindennel készültem - áll vissza a jobb falat egészében elfoglaló pult szélén lévő tűzhelyhez, mi mellett egy nagyobb ablak biztosít kilátást az udvarra.
- Mindenevő vagyok - mosolyodom el kedvességén, leülve az asztal sarkára, hozzá legközelebb, ahol nincs megterítve.
- Ennek örülök. - Örülhetsz is, mert nem igaz, bár akármit tehetsz elém, nem vagyok olyan bunkó, hogy visszautasítsam… - És jobban van már… - akad el végén, nem tudván mit mondjon, ugyanis nem emlékszem, hogy említettük volna Kook nevét, ám ez még mindig nem mérvadó.
- Jungkook. De amúgy igen, ma meglehetősen jól festett reggel - szélesedik vigyorom, megkínzott ábrázatát magam elé képzelve. - Te amúgy egyedül laksz? - térek vissza a lakás elemzéséhez, mely meglehetősen tiszta és rendezett.
- Igen - teszi le a kezében lévő fakanalat és megfordulva, derekát a pultnak veti. Ahhoz képest, hogy egy olyan pink ocsmányságot visel, kifejezetten férfias látványt nyújt, mit csak tetéz főzőkészsége, ráadásul emellé meglehetősen helyes is.
- Woow, hogy tudod eltartani magad? Mit dolgozol? - pillantok szemeibe őszinte csodálattal, tudva, hogy mennyire nem egyszerű ez a mai világban.
- Itthonról dolgozom, elég laza munkaidőben és jól is keresek, tehát egész könnyen. - Mázlista…
- És mit?
- Pénzügyekkel - mosolyodik el, ennél mélyebbre nem menve a témában, sejtve, hogy nekem fingom sincs az ilyesmik terén.
- Ilyen fiatalon? Akkor tuti egy zseni vagy - vonom le a következtetést, hisz bakker, ő mondta, hogy csak három év van köztünk! Én ehhez képest takarítani sem vagyok jó…
- De még milyen zseni - húzza ki magát büszkén. Chh, egoista. - Csak azt sajnálom, hogy mellé ezt az elképesztő kinézetet nem tudom hasznosítani - mutat végig magán, én meg nem hittem volna, hogy ezt még lehet tetézni.
- Hyung, nem vagy egy kicsit öntelt? - teszem fel óvatosan kérdést, egyébként meglehetősen jól szórakozva rajta.
- Most mondd meg, kövérnek nézek ki? Hogy lennék már telt? - lapítja le hasán a több rétegnyi anyagot, hogy bizonyítsa állítását.
- Beképzelt? - keresek másik, nem túl kedves, de találó szinonímát.
- Én ugyan nem képzelek semmit, ez mind tény - közli teljes komolysággal, ajkai szélén meglapuló mosollyal. A szavaimat jól ki tudja forgatni, annyi szent.
Míg befejezi a főzést, ilyen és ehhez hasonló tréfás beszólások tömkelegével áraszt el, felfedve előttem az egyáltalán nem normális énjét, mely mutatja, hogy tegnap nagyon kellett igyekeznie, hogy vissza tudja magát fogni. Komolyan, ennek a pasinak bajok vannak a fejében, de végre egy ember, akivel lehet még hülyéskedni Kookon kívül, és nem veszi fel az esetleges sértéseket. Bár mind közül a legviccesebb még mindig a nevetése, főleg, mert a legtöbb beszólása már születésem előtt kiment a divatból…
- Jó étvágyat - ül le velem szembe, amint az asztal közepére pakolta az összes tálat és edényt, hogy nekiláthassunk az evésnek.
- Jó étvágyat.
Azt hittem az ebéd csendben és viszonylag nyugodtan fog telni, mint ahogy az lenni szokott két friss ismerős között, azonban Jinnek erre is sikerül rácáfolnia, miközben veszélyes adagokat töm a szájába és a kórházban töltött közel fél napjáról mesél. Semmi, de tényleg semmi izgalmas, vagy szórakoztató nincs egy kórházban, elvégre mindenhol betegek, fáradt és kimerült ápolók, valamint orvosok, akik a munkájukat végezve igyekeznek elegendő pénzhez jutni a megélhetésükért, ám Jin szinte már vicces módon tudja előadni az ott zajlottakat. A teljes beleélés ellen - ami többnyire mindig sikerül - az egyre erősödő fejfájásom szab akadályt, pedig nekem szinte sosem szokott fájni, mégis már másodjára, igen rövid időn belül.
- Tényleg, azt az ápoló fiút honnan ismered? - kérdezi azt a hatalmas tésztamennyiséget, ami a szájában van, oldalra gyűrve, melytől felettébb hörcsög kinézetet kölcsönöz magának.
- Namot? Benne van a bandába.
- Milyen banda?
- Egy ilyen kisebb társaság, akik néha összeröffennek inni, kihúzzák egymás a szarból… főleg engem… és mind a másságunk miatt illünk annyira össze.
- Ilyen rosszfiú lennél? - emeli ki a számára lényeges részletet, hátborzongatóan érdekes hangemben feltéve a kérdést.
- Igyekszem megjavulni - vigyorodom el kínomban. Én azért nem gondolom magam annyira rossznak, sőt, mióta Kookkal lakom mindent megteszek, hogy összeszedettebben viselkedjek és felnőjek végre, akár bármelyik normális ember, ám bárhogy számítom, nem tűnők normális embernek…
- Miket szoktál csinálni? - feszegeti tovább a témát, azonban úgy érzem, hogy jobb őszinteséggel megalapozni kezdetleges barátságunkat, bár ez nem jelenti azt, hogy túl mélyre kéne ásni ezt illetően.
- Már semmit, de egyébként grafiti, magánterületre betörés, de akkor sem házakba, vagy ilyesmi, maximum átmászom egy-egy kerítésen, de eddig mindig oka volt! Egyébként csak alszom, vagy Kookot pesztrálom.
Az evés befejeztével tovább boncolgatjuk az én egyébként rendkívül sekélyes életemet, meg néha ő is mond valamit magáról, úgy burkolva, hogy számomra is érthető legyen. Mindig azt hittem, hogy okosabb vagyok a nagy átlagnál, sőt, okosabb mindenkinél, de csak mert saját meglátással fordulok a világ felé, tehát atomfizikus attól még nem leszek, ám Jin valahogy meghaladja a képességeimet. Vagy mérhetetlen gyerekesen kifiguráz valami tökre nem vicceset, vagy szinte már idegen nyelven beszél… mégis tetszik. Szórakoztató társaság, aki nyitott mindenre és mindenkire, valamint mellette sokkal szabadabbnak érzem magam, mint bármelyik más idegen mellett tenném.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt, hyung. Esetleg, ha valamikor ráérsz, átjöhetnél, és én is főzök neked, ami persze ennek a nyomába sem ér, de szeretném meghálálni a mait - keresek kifogást egy újabb találkozásra, amit természetesen jogában áll visszautasítani, meghúzva köztünk a határokat, mit teljesen megértenék.
- A hálát meghálálni? - dől az előszoba halvány citrom falának, figyelve ahogy felveszem a cipőimet.
- Nevezhetjük másnak is - mosolygok sután.
- Péntek reggel?
- Tökéletes - sóhajtok megkönnyebbülten, majd teljesen összeszedve magam elköszönök Jintől és kivételesen zene nélkül indulok haza, hogy kizárólag a gondolataimba mélyedhessek, szinte ösztönösen tudva az utat, hiszen gyakran elsétálok itt, tehát különösebb odafigyelést csak a járókelők igényelnek.
A friss levegő szép lassan elmulasztja a közel kiállhatatlan fejfájásomat is, mely minden bizonnyal a ramaty idő miatt kínoz. Kezdek öregedni…
Jint illetően nem lettem sokkal okosabb, de már biztos, hogy nem bérgyilkos, csupán egy okos, gondos, vicces nagy gyerek, akiben semmiféle rossz szándékot nem véltem felfedezni, de ez persze nem zárja ki, hogy nem bűnöző. Igazából ezen az elven bárki lehet, még Kook is. Néha csodálom, hogy magamat nem gyanúsítom meg hülyeségekkel, pedig de, elő szokott fordulni, csak azok java is főleg fejben zajlik, mielőtt valaki bolondnak titulálna, ami szintén igaz lenne, de jobb nem híresztelni.
- Megjöttem! - nyitok be, lerugdosva magamról a lábbeliket, mielőtt tovább mennék.
- Ezt anélkül is hallom, hogy ordítanál - csoszog ki egy meglehetősen rossz színben lévő Jungkookie, kezében a beletörődött Cookiet nyomorgatva.
- Irigyellek - suhanok el mellette az előszobába, s levágva a táskámat, benne a fejhallgatómmal, meg minden egyébbel, egyszerűen csak elterülök a kanapén.
- És, milyen volt? - kotorja arrébb a lábaimat, hogy le tudjon ülni.
- Degeszre ettem magam - simítok elégedetten kidudorodó pocakomra.
- Akkor ezek szerint a kaja jó. És a többi?
- Mi többi?
- Hogy érezted magad?
- Klasszul - mondom teljes őszinteséggel, egy csöppet sem értve Kook faggatózását.
- Az szuper, ugyanis mindjárt itt van Jimin, meg Suga.
- Mi? Mért? - ülök fel hirtelen, nagyon remélve, hogy csak rosszul hallottam. - Akkor erre ment ki a dolog…
- Mivel én nem mehetek sehova, mert nem is tudnék, ezért ők jönnek hozzám. Ne öltözz át - paskolja meg sípcsontom, mielőtt idős embereket megszégyenítő nyögések kíséretében feláll, majd szép lassan kicsoszog.
- Ezt a kinézetet ők nem érdemlik meg! - kiabálok még utána, hogy megszokottan tőlünk legyen hangos az egész ház.
Messzemenő tervem volt kialudni ezt a másfél napnyi fáradalmat, és nem arról van szó, hogy nem látnám szívesen a fiúkat - pedig tényleg így van, zavarnak -, csupán Yoongit nehéz elviselni, Jimin meg időtlen idők óta Kook legjobb barátja, amit ő ugyan nem erősít meg, de tudom, hogy ez a helyzet. Talán féltékeny vagyok, amiért minden próbálkozásom ellenére is ő fontosabb nálam, miközben én lakom vele.
- Hallod, pucéran fogom őket várni - megyek utána panaszosan, amiért nem reagált semmi érdemlegeset iménti kijelentésemre. Ha már úgysem alhatok, kell, ami ébred tart…
- Ahogy gondolod - ránt vállat, letelepedve az ágyára. - Legalább biztosan nem lesz kisebbségi érzetük.
- Ya, ez csúnya volt!
- Fair play - ereszt meg egy állapotához mérten kifejezetten gonosz félmosolyt.
- Nem szólok hozzád! - vonulok ki sértetten, feltett szándékkal, miszerint ezúttal tovább bírom majd, mint legutóbb.
- Úgyis!
- Majd meglátjuk… - motyogom az orrom alatt, befelé menet a fürdőbe, hogy ellenőrizzem a kinézetem, bár még mindig azon az állásponton vagyok, hogy hozzájuk teljesen felesleges.
Mivel felszabadult isten tudja mennyi időm, míg ezek ideérnek, készítek magamnak egy kakaót - nem, nem iszok túl sokat, napi egyszer, netán kétszer bőven belefér -, és letelepszek egy újsággal az asztalhoz, átolvasni az esetleges érdekelt híreket. Sokkal jobb így, mint tévében, ahol szinte az emberre erőszakolják… Mégsem tudom minden figyelmem a betűkre fordítani, amiből az lesz, hogy hiába haladok, semmit nem értek meg, tehát tök felesleges.
Jinnek megígértem, hogy főzök, csakhogy én egyáltalán nem tudok. Jó lesz…
- Kookie~! - állok fel hirtelen ötlettől vezérelve, s visszacsörtetek a szobájába.
- Hyung, öt perc, ez már majdnem rekord - vigyorog, tetetett elismeréssel.
- Fogd be és hallgass meg - intem le, mielőtt nekikezdene szokásos szentbeszédének.
- A kettő egyszerre meghaladja a képességeimet - dől a falnak, még mindig kiélvezve, hogy megint csak nem bírtam ki, de ez esetben egyáltalán nem fontos.
- Tudom, de azért próbáld meg. Holnap gyere el velem telefont venni - bököm ki óhajomat kertelés nélkül.
- Azta~ - ámul el egy pillanatra. - Ki vagy te és hova rejtetetted TaeTaet?
- Nagyon kis humoros vagy. Na, de tényleg…!
- Két éve könyörgök, hogy vegyél egy szaros mobilt, amin el tudunk érni, de egész eddig feleslegesnek tartottad. Mi változott?
- Öhm… semmi? - vágok a tőlem telhetően legártatlanabb képet, csöppet sem átlátszóan füllentve. Mondjuk tény, nem sok minden változott az utóbbi hetekhez képest.
- Akkor úgy kérdem… Most miért kell?
- Hogy el tudj érni! - vágom rá gondolkodás nélkül, fejben még meg is paskolgatva a mellkasom ezért a felettébb okos megszólaláson.
- Gyanús vagy - mér végig összeszűkített szemekkel.
- Megmotozol? - emelem magasba a kezeimet, felajánlva egy kihagyhatatlan lehetőséget.
- Inkább felhívom Jimint, hogy hol vannak már - veszi el az éjjeliszekrényről a telefonját, hogy állításához híven tárcsázni kezdje azt a bolondot.
- Ezzel elszomorítottál - biggyesztem le alsó ajkam, s kissé megrogyva fordítok neki hátat, hogy kivonulhassak a szobájából.
- Majd kihevered.
- Kösz, hogy szeretsz…
- Ez csak természetes.
Abban a bő tíz percben, míg a társaság meg nem érkezik, megiszogatom a már kihűlt kakaómat, végigkergetem kétszer a lakáson a macskát, elnyammogok egy paradicsomot és végül betelepedek az előszobába filmezni.
- Hyung, csengettek! - kiált ki Kook, tájékoztatva a nyilvánvalóról.
- Nem érek rá! - fészkelem el magam minél kényelmesebben.
- Nyisd ki, légyszi!
- Mit kapok érte?
- Ahelyett, hogy itt ordibáltok, akár be is engedhetnétek minket! - társul kopogással egybekötve Jimin panaszos hangja.
- Egyébként nyitva van! - közlöm, mikor már eléggé kiszórakoztam magam.
- Hát cseszd meg - nyit be, megkímélve engem a felesleges megmozdulástól.
Ha szerencsém van, hamar lelépnek, csak egy a baj. Nem vagyok valami szerencsés ember, amit erősen bizonyít a múltam, meg mindenki, aki egy kicsit is ismer. Hosszú lesz még ez a nap…
Míg engem kissé kitúrva letelepszenek körém, én a gondolataimba mélyedek, menekülve a jelen elől.
Kookieval tökéletesen kijövünk, szinte már szavak nélkül megértjük egymást, így mellette sosem érzem magam egyedül, ellenben, mikor jön más is, teljesen magányos leszek, mely most valami csoda folytán mégis elkerül, ahogy könnyedén kivonom magam az értelmetlen társalgásból, valahol képzeleteim mélyén, kivételesen nem nyomasztó dolgokon törve a fejem. Izgalommal tölt el, hogy megismerkedhettem Jinnel, hisz bár emberek sokasága mellett haladunk el egy nap, mégis hánnyal állnánk le beszélgetni, és mennyivel találkoznánk közülük még a jövőben is? Ráadásul érdekes személyiség, pont annyira zakkant, mint mi, ha nem még jobban.
- Mit vigyorogsz? - könyököl oldalba Jimin, mire kelletlenül felszisszenek.
- Ilyenkor ne zavard… - tájékoztatja Jungkook, amiért mélyen belül igazán hálás vagyok neki.
- Miért? Rohadt para, ahogy csak mered a semmibe.
- Gondolkodik.
- Mi? - prüszköl fel hirtelen Yoongi.
- Tae, te szerelmes vagy? - hajol közvetlen elém Jimin, valamit nagyon alaposan szemrevételezve az arcomon.
- Igen, hyung, beléd.
- Remélem nem gond, ha ezt most visszautasítom - dől vissza hátra a kanapén, mit tekintetemmel lomhán követve figyelek.
- Csak összetöröd vele a szívem - vonok vállat könnyelműen.
- Mik ki nem derülnek ma… Neked mennyi szerved van még? - mér végig szemöldökét összevonva a legidősebb, látszólag meglehetősen igyekezve visszatartani mosolyát. - Mellesleg olyan más vagy.
- Gondolom sok, és ja, tudom - hagyom rá, inkább elengedve a dolgot. - Egyébként, miről volt szó?
- Hogy pénteken suli után átjövünk, hogy aztán lemenjünk az üres telepre és sütögessünk egy jót. Már ha nem esik…
- Péntek reggel jön Jin, mert én főzök neki reggelit a maiért, és nem tudom meddig marad.
- Azt hittem jóban vagytok. Miért akarod kinyírni? - kuncog fel egy már túlontúl jó bőrben lévő Jungkook.
- Ki az a Jin?
Kook hatalmas beleéléssel kezd mesélni arról, hogy hogyan találkoztam vele először, majd a következő napról, valamint máról, úgy előadva, mintha minimum vele történt volna meg. Csak most realizálom igazán, hogy mi is történt tulajdonképpen ebben a pár napban és rá kell jönnöm, miszerint ennyire már nagyon rég vártam a holnapot, a jövőt, a kezdeteket. Bár attól még nem lett tervbe semmi komoly, de már nem úgy fekszem este, hogy előre le van írva a másnap…
Miután mindenki volt olyan kegyes és elvonult a lakásból, átvedlettem alvós göncre, s szarva az időre, lefeküdtem, természetesen rögtön benyomva a tévét, hogy míg el nem nyom az álom, szórakoztasson. Az ajtóm résnyire mindig nyitva van, Cookienak bejárási lehetőséget adva - egyébként meg ordít, ha kizárom -, ám ezúttal egy nagyobb süti tér be rajta, mikor már majdhogynem félálomban kergetem a nyugalmat.
- Ne mondd, hogy máris kihaltál - huppan le az ágyam szélére, ezzel rugózásra bírva a szerkezetet, hogy még véletlen se legyen nyugtom. - Még csak nyolc óra van - veti el magát rajtam, konkrétan keresztbe elfekve megkínzott valómon.
- Mit akarsz, Kookie? - nyögöm a hirtelen rám nehezedett súly alatt.
- Hogy alszol-e már.
- Igen, tehát menj ki…
- Miért zavarsz el? Eddig mindig azt akartad, hogy veled aludjak - fordul meg rajtam, majd hosszába mocorogva magát testemen zihál a fülembe a nagy erőfeszítések végett, melyeket egyébként nekem nehezebb volt kibírni. Kínos a helyzet, de ami még kínosabb, hogy élvezem a közelségét.
- Abból nem sok alvás lenne - csúszik ki a számon, de persze ő egyből érti a célzást, mégis hergelni kezd.
- Miért, mit csinálnánk?
- Olyan hangosan horkolsz, hogy tuti világgá mennék.
- Ya, nem is horkolok! - ránt fel mellőlünk egy párnát, mit aztán nemes egyszerűséggel a képembe nyom.
- Aludj itt, mit bánom én, csak ne kelts fel - helyezkedem el kényelmesen, még mindig hatvan kilóval több súlyfelesleggel, mint amennyit eleve cipeltem. Eddig bármikor máskor kiugrottam volna a bőrömből, ha Kook maga ajánlja ezt fel, de jelenleg nem kifejezetten izgat a dolog, amire különösebb okot nem tudnék, maximum a fáradtságot felhozni.
- Téged amúgy sem lehet - vágódik le mellém durcásan, direkt úgy helyezkedve, hogy még véletlen se lássam tőle a tévét.
Tény, ha eléggé ki vagyok ütve, nehéz magamhoz téríteni, de egyébként a legkisebb neszre is megébredek…
Máskor biztos nem tudnék ellazulni Kook mellett, úgy meg főleg, hogy a haja az arcomba lóg, ezzel elárasztva az orromat az illatával, most mégis olyan, mintha elmúlt volna a varázs. Továbbra is imádom őt, nem azért, de nincs semmiféle késztetésem irányába, egyszerűen csak jó érzés a közelsége, mint egy baráté. És mivel a szórakozásomtól is megfoszt, kifejezetten hamar elnyom az álom, mit ő zokon véve még hozzám vágja, hogy “te most komolyan bealudtál?”, aztán kivonul, végleg békén hagyva végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése