Bűn lenne saját kezűleg véget vetnem tulajdon életemnek? Mi van, ha én csak egyszerűen el akarok menekülni erről a világról, szépen csendben, mint ahogy azt illik? Igen, menekülni. Gyáva dolog lenne? De még mennyire… Viszont elérkezett az a pont, mikor már bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok tovább menni. Nem estem el, nincs miből felállnom, egyszerűen csak belefáradtam. Mikor nem tudom, hogy a reggel milyen hangulatot hoz, mikor egy egyszerű illat a mélybe ránt, mikor még én sem értem meg a saját érzéseimet… Fáj, mégis hogy ne fájna?! Az évek óta húzódó kilátástalanság, mely rövidtávon érdektelenségbe csapott, pedig engem anno a világon minden érdekelt. Mi van egy film forgatási helyszínén? Hogyan húznak fel olyan hamar egy házat? Szakmák, melyeket sosem tanultam, meglátások, melyeket sosem tudhattam a magaménak. Hogy mi maradt meg ebből? Semmi…
Nem egy hirtelen döntés, már évek óta készülök rá, bár eddig a pontig mindig volt valami, ami új reménnyel kecsegtetett, egy szebb holnapot ígérve. De az élet sajnos nem mese, minden új barát, minden új szerelem egy idő után elillant, s nem ám nyomtalanul, hatalmas sebeket hagyva maguk után.
Éltem gyógyszereken, tompítottam lelkem fájdalmát fizikai öncsonkításokkal, minden erőmmel kapaszkodva a létbe. Ha már úgyis meghalok, előtte tegyek meg mindent, nem? Tizenévesen így gondoltam, de az a minden, amit megtettem volna, ugyanúgy a semmibe veszett.
És most itt állok tél végén, este kilenckor egy tizenötemeletes ház tetején, az utolsó perceimet arra szánva, hogy találjak még valami kapaszkodót. Nem akarok meghalni, de ezt elviselni sem tovább. Nincs senkim, akinek ezzel fájdalmat okoznék, aki megmenthetne… Az ismerőseim majd elkönyvelik, hogy nem létezik többé az örökké bolondos, vagy éppen mélyen letargikus Baekhyun, akivel szereztek pár vicces, vagy gáz emléket. Mert ennyi vagyok én: néhány múló emlék.
A szél lágyan fúj, bejutva vékony pulóverem alá, még egyszer, utoljára végigsimítva testemen. Fázom, minden porcikámban érezve az életet.
Végső mentsváramként a telefonomért nyúlok, szépen lassan kiballagva az épület pereméhez, hol egy kisebb fal védi a fent tartózkodó embereket a leeséstől. Ijesztő innen a táj… Csak most sikerül igazán realizálnom, milyen apró vagyok a világhoz képest, csak egy, a sok közül.
Időnként interneten feltűnik valamilyen lelkisegély vonal, akiket ilyen esetekben kell hívni, s, ha mást nem, legalább beszélgetek egy jót, megismerve valaki eltérő véleményét. Vesztenivalóm nincsen.
Tárcsázva a számot, türelmesen várom, míg valaki fel nem veszi, majd illedelmesen belekezdek.
- Jó estét kívánok.
- Jó estét, izé, é- - makog valamit egy mély, érces hang, miközben távolról valaki hozzá beszél, melyekből alig csak néhány szót tudok kivenni: “szüneten”, “nem kellett”, “kicsit”. Tehát, semmi értelmeset. - Bocsi, mindjárt jön a-
- Ne haragudj, akkor majd máskor - tenném le némi hazugsággal a jó modor megtartása érdekében, de az illető megszakít.
- Ne, várj! Itt vagyok, hallgatlak! - szól bele pánikszerűen.
- Oké…
- Hogy hívnak? - kérdi ezúttal mérföldekkel higgadtabban.
- Baekhyun.
- Szia, Baekhyun, én Chanyeol vagyok. Miért hívtál minket, mi a baj?
Igaz is… mi a baj? Talán a jellemem, a természetem, én magam.
- Hogy túl gyenge vagyok - vallom be könnyedén, már meg sem próbálva tagadni.
- Már miért lennél az? - Egy szék reccsen, valami leesik, egy szisszenés, s halk szitkozódás. Chanyeol leült.
- Itt állok a tetőn, hogy véget vessek mindennek, de még ehhez is gyáva vagyok. Szerinted…?
- Hogy mi?! - puffan valami igazán nagyot, majd újfent megszólal a másik ember, de beszélgetőpartnerem lepisszegi. - Ne tedd, jó? Ne ugorj le, és ne menj a széléhez sem, mielőtt véletlen leesnél! Baekhyun, itt vagy? Hallasz?! - ordít a készülékbe, időt sem hagyva rá, hogy válaszoljak.
- Itt vagyok…
- Hol van az az itt, pontosan?
- Miért fontos az? - emelem tekintetem a csillagos égre, kissé már kétkedve folytatva a társalgást.
- Mert érdekel.
- Ha mondasz egy jó indokot, talán elmondom - megyek bele a játékba, tudván, hogy erre nem létezik jó indok.
- Kérhetsz bármit! - tanúsítja ezt Chanyeol is.
- Ahh, tehát megvesztegetsz?
- Baekhyun, hány éves vagy?
Ezt talán még elárulhatom…
- Huszonkettő.
- Én is! Annyira fiatalok vagyunk még, túl sok minden áll előtted, hogy ezt csináld! - jön a szokásos szöveggel.
- Ennyi idősen hogy-hogy egy ilyen helyen dolgozol? - hagyom figyelmen kívül a szentbeszédet, még néhány kellemes pillanat érdekében, melyet nem ez a nyomasztó téma öleli körbe.
- Az apám dolgozik itt, csak véletlen én vettem fel, mert azt hittem, rögtön visszajön.
- Aha, értem…
- De, hol is vagy akkor pontosan?
Annyira mindegy, nem? A főváros egyik peremkerületének valamelyik nem túl zsúfolt részének a közepén, de ha már ennyire tudni szeretné, lediktálom neki, hogy boldogan emlékezhessen rám.
A környék csendes, odalent alig néhány autó kóvályog, emberek pedig szinte nincsenek is az utcákon. Minden olyan tökéletes, de akkor miért fáj tőle a szívem?
- Baekhyun! - ordít bele minden másodpercben, mikor nem válaszolok azonnal.
- Itt vagyok, még élek.
- Ez nem vicces, hallod?!
- Hallom…
- Inkább mesélj, hogy kerültél a ház tetejére? - vesz mély lélegzetet, gondolom, hogy legyen elég türelme hozzám.
- Megvártam, míg valaki bejön, lifttel fel-
- Nem így értettem. Miért pont így…?
- A gyógyszerek drágák, én meg minél kevésbé fájdalmas megoldást kerestem. Tíz emeletnél ötven százalék esélye van az azonnali halálnak, tizenötnél pedig már kilencven.
- És, ha rosszul sül el és csak lebénulsz?
- Szívás… - vonok vállat, csípőmet az alacsony falnak támasztva. - Köszönöm, hogy meghallgattál, és eln-
- Le ne tedd! - rivall rám, mire egy pillanatra megrémülök tőle. - Még azt sem tudom, mi a baj!
- Már mondtam.
- Ennél azért csak több…
- Rossz családban nőttem fel, az önállóság nem az én asztalom, a barátaim mind kétszínűek és ez így nem az igazi.
- Orvosra még nem gondoltál?
- De, gondoltam, elmenni azonban nem mertem, és már nem is hiszem, hogy segíthetne.
- Ismerek pár nagyon jó pszichiátert, megadom a számukat.
- Nem kell, köszönöm.
- De ez így nem állapot!
- Én is tudom, ezért szeretnék most véget vetni ennek - sóhajtok fáradtan a készülékbe.
- Az még inkább nem állapot! Ne másoktól függj, mert minden helyzetben csak magadra számíthatsz.
- Gyenge vagyok - ismétlem önmagam.
- Ez ne-
- Chanyeol, szerinted nem próbáltam meg mindent, hogy boldog legyek? Szerinted én nem akarok nyugodtan élni?! Elárulom neked, hogy nagyon is! Én viszont egy olyan ember vagyok, aki nem bírja egyedül, de mindenkit elüldöz maga mellől. Sajnálom, én is utálom magamat, ám hiába minden, képtelen vagyok rajta változtatni!
- Én szeretlek… - mondja halkan, jóval visszább véve előbbi lendületéből.
- Ne szeress, nem is ismersz.
- Akkor engedd meg, hogy megismerjelek.
Még egy kicsit félek, de azt hiszem, már jobb, menni fog…
Sosem hittem semmilyen vallásos dologban, de valahol mélyen mindig aggasztott, hogy mi van, ha tényleg a pokolra kerülök? Egyáltalán, milyen az, mi az, ami vár rám? Ám mára ez is jelentőségét vesztette.
Ez lettem hát, egy üres, életunt alak, rettegve mindentől és mindenkitől.
- Kérdezz bármit.
- Mit dolgozol?
- Takarítok. - Mert ennyire sikerült vinnem…
- Az nem is rossz. - Na, persze. - Van testvéred?
- Egy bátyám, de ő külföldön él.
- Nekem van egy nővérem, aki imád utazgatni, de legyen bármilyen messze is, ugyanúgy szeretjük egymást. Ezzel ti is így vagytok a bátyáddal, ugye?
- Öhm… ahha… - hagyom rá, inkább mellőzve a téma komolyabb boncolgatását.
Épp hallgatnám a következő értelmetlen kérdését, mikor fülemet a régi vasajtó erőteljes nyikorgása csapja meg, s közvetlen utána szemeim elé tárul a két fiatal, rendőr ruhába öltözött férfi, mire rögtön kinyomom a telefont, sejtve, hogy Chanyeol áll a dolgok mögött, elvégre más nem tudhatta, hogy itt vagyok.
- Legyen szíves beljebb jönni a tető peremétől! - szól rám esélyesen az egyik, bár nem úgy néz ki, mint aki a helyzet magaslatán lenne.
Még megtehetem, esélyük sem lenne megállítani, ha nem akarom, de nem… Mégis hogy a fenébe keveredtem én ebbe a szituációba?!
- Fiatal úr, legyen szíves beljebb jönni! - ismétli meg a másik, mire erőt véve magamon teljesítem a kérésüket, s rezignáltan eléjük sétálok. - Velünk kell, hogy jöjjön a kapitányságra.
- De jó…
Elfogtak… Hiába minden magyarázat, egyértelmű tetteim szándéka, mely nem csak vallásilag, de törvényileg is bűnnek számít. Február huszadika, a nap, mikor a megnyugvás helyett a rendőrörsön végeztem. Életem legrosszabb napja…
Ahogy beérünk a kicsiny, fűtött helyiségbe, a két férfi a pult mögé megy, s míg az egyik lekérdezi az adataimat, a másik gépel, segít neki. Természetesen én vagyok a hülye, ezt is én csesztem el, eszem ágában sincs mást hibáztatni érte, de minek mentik a menthetetlent?
- Sajnáljuk, de nem engedhetjük szabadon, míg nem jön önért senki, vagy le nem telik a negyvennyolc óra.
- Nincs kit megkérnem rá… - hajtom le a fejemet, felkészülve arra, hogy itt kell maradnom két teljes napig.
- Család, rokonok, barátok?
- Nincsen…
Mélységes csend, a két rendőr nem felel. A billentyűzet és az óra egyenletes kattogása betölti a helyiség néma kongását, egyfajta rendszerhez kötve a létet, hogy még véletlen se feledhessük halandó mivoltunkat. Én, mondjuk nem is akarom, s, ha innen kiengednek, első utam ugyanoda fog vezetni, tehát feleslegesen hoztak be. No, nem baj, kaptam még negyvennyolc óra győzködési időt, hogy legközelebb már gördülékenyen menjen.
Az idő telik és én csak állok, bambulva a semmibe, miközben a rendőrök arra várnak, hogy felhívjak valakit. Mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy nincs kit. Könyörgöm, mégis miért akarnék meghalni, ha lenne egy ember, aki olyan közel áll hozzám, hogy rögtön ugorjon, mikor kérem?!
Talán már fél óra is letelt ebben a kifejezetten kellemetlen légkörben, mikor a mögöttem lévő üvegajtó nyílik, rögtön arra vonzva a tekintetem, s egy magas, fekete hajú srác tér be rajta, illedelmesen hajlongva irányunkba.
- Jó estét - köszön halovány mosollyal az ajkain, majd mellém sétál. Ugyan, milyen ember jön mosolyogva a rendőrségre?! Tuti pszichopata.
- Jó estét, miben segíthetünk?
- Érte jöttem - mutat rám, akár csak egy kiskutyát választana ki az állatkereskedésben.
- Értem? - pislogok az idegenre nagy szemekkel.
- Milyen kapcsolatban áll vele?
- A legjobb barátom - közli olyan könnyedén, mintha lenne bármi valóságalapja.
- Legyen szíves az iratait és itt írja alá - tol elé egy papírlapot a biztos úr, engem meg sem kérdezve, hogy akarok-e vele menni.
Jobb, ha elrabol egy ismeretlen hapsi, mint itt rohadni két napig? Végül is, én vágytam nagy változásra… Ha mást nem, elmenekülök. Szép lenne. Mi a legrosszabb, amit megtehet? Megöl?! Igaza van, menjünk!
- Park Chanyeol - nyújt nekem kezet az írkálást követően a már nem is olyan kedves idegen.
- Tudják mit?! Én inkább maradnék! - gondolom meg magam olyan gyorsan, mint még soha.
- Komolyan? - bámul rám felvont szemöldökkel az egyik rendőr.
- Dehogy is, csak viccelt - karol Chanyeol a nyakamba, tényleg valamiféle jóbarát látszatát keltve bennünk. - Köszönöm szépen, hogy vigyáztak rá, több gond nem lesz vele a jövőben - int boldogan, majd kedélyesen kivonszol engem a kapitányságról.
- Ne haragudj, de összetévesztesz valakivel - kászálódok ki karja alól, bevetve nemlétező színészitudásomat. - Choi Minhyuk - mutatkozom be, ám arcáról csöppet sem tűnik el a mosoly.
- Nem versz át, Baekhyun - biccenti oldalra a fejét, lazán megállva az út közepén.
- Nem tudom, ki az a Baekhyun, de én Minhyuk vagyok.
- Láthatnám a személyi igazolványodat?
- Sajnos, nem hoztam magammal…
- Anélkül ki sem engedtek volna onnan - bök a rendőrörsre, s kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok, miért jöttél értem és mit fogsz most kezdeni velem? - vagyok oly kedves feltenni egyben a kérdéseimet, ha már ilyen szépen lebuktam.
- Gyere, sétáljunk, közben válaszolok mindenre - indul tovább, elvárva, hogy kövessem.
- Én a másik irányba lakom…
- Nem baj, én meg erre. - Milyen jófej, azt a mindenit! - Szóval… - kezd bele, mikor beérem méteres lépteit az én kis csökött lábaimmal. - Mivel a kerületi rendőrkapitányságot riasztottam, várható volt, hogy oda visznek. Első pipa. Azért jöttem érted, hogy ne unatkozz bent, úgyis tudjuk, mi lenne a vége. Második pipa. - Ebben azért látok kivetnivalót, de jól van, pipa, ha így akarja… - Megerőszakollak és félholtan bedoblak a legközelebbi sikátorba. Minden megvolt? Nagyszerű, akkor haladjunk - veszi még gyorsabbra a tempót, pedig így is alig kapok levegőt.
- Van itt elég sikátor, hova sietünk?!
- Mint egy legjobb barát, ma nálam alszol.
- Az első verziót választom - fékezek le, megunva ezt a fejvesztett loholást, ám Chanyeol csak méterekkel később jön rá, hogy megálltam. A fiú megfordul, visszasétál elém, s egész egyszerűen csupán megragadva a csuklómat, tovább húz a kihalt utcán. Magas, izmos, jólöltözött, a családja minden bizonnyal pénzes, vagy ő maga, ráadásul tökéletes neveltetést kapott, hogy ennyire pozitív ember lett belőle. Akkor mégis mi a jó fészkes csillámszamarat akar tőlem eme holdfényes éjszakán?!
- Nincs választási lehetőséged, a túszom vagy.
- Sok hasznod nem származik belőlem, de jó, ahogy akarod - nyugszom bele teljes lelkibékével, hogy elrabolt egy még mindig idegen fiú.
- Köszi, ezt akkor mostantól tartsd észben - villant felém egy teliszájas vigyort, erősítve bennem a pszichopatává titulálását.
- Hát jó…
Hiába vonszol engem, így is nehezemre esik tartani a tempóját, ám nincs mit tenni, hagyom magam, közben sokkal inkább őt nézve, mintsem az irányt. Minek azt, ha úgysem tudom megjegyezni? Meg, csak van ház az ő környékükön is, minimum néhány emelettel.
- Busz - szólal meg, megállva a tábla előtt, mikor már azt hittem, a megállón is túlmegyünk. - Van tíz percünk - enged el végre valahára, visszaadva a vérkeringésemet.
- Mire? - simítok felkarjaimra, vékony pulóveremen keresztül megdörzsölve átfagyott bőrömet.
- Bármire, de én mondjuk az ismerkedésre gondoltam, ha neked megfelel.
- Nekem aztán teljesen mindegy.
- Szuper! - tér vissza az eleven Chanyeol, folyamatosan mosolyogva rám. - Akkor kezdem én. Park Chanyeol vagyok, huszonkétéves és hobbim a zenélés, éneklés, rappelés, kosárlabdázás, röplabdázás, állatmentés - már mindent értek -, írás és minden olyan dolgot kipróbálni, amihez még nem volt szerencsém. Te jössz.
- Byun Baekhyun vagyok, huszonkét éve alkoholista és kedvenc italom a soju - tudom le monoton hangon a saját részemet, mire a srác felnevet.
- Na, de komolyan.
- Komolyan…
- Egyébként, nem fázol? - méri végig tetőtől-talpig a kék pulóverbe, szaggatott farmerba és tornacipőbe bújtatott mivoltomat.
- Melegem van - vetem oda foghegyről, nem igazán élvezve Chanyeol kitüntetett figyelmét.
- Még csak most találkoztunk, de már egy csomó mindent tudok rólad - lép elém fejcsóválva, majd lehúzza fehér, puffos kabátjának cipzárját, s egy gyors mozdulattal megszabadulva tőle, a vállaimra teríti.
- Nem ke-
- Sss! A túszom vagy, ne felejtsd el! - vág közbe, karjaimat erőszakkal a ruha ujjaiba tuszkolva, hogy aztán összehúzhassa rajtam.
- Így te fogsz fázni…
- Aggódsz értem? - csillannak szemei, bár, hogy mit vár tőlem, az igen kétséges.
- Egy kicsit, talán…
- Jól megleszünk, már előre látom! - csap akkorát lelkesedése közben a lapockáim közé, hogy kis híján ráköpöm a tüdőmet.
- Uhm, én is…
Chanyeol kabátja ontja magából Chanyeol erős, markáns parfümjének a szagát, elfedve előlem a hűs levegő kellemes illatát. Melegnek meleg, de nagy rám és félek, hogy tud még ennél is kényelmetlenebb helyzetbe hozni engem.
Amint a busz látótávolságon belülre ér, előre állunk, hogy felszállhassunk az utcákhoz hasonlóan kihalt járműre.
- Kettő lesz - csipogja le a kártyáját, esélyt sem adva rá, hogy magamnak fizessem az utamat. - Üljünk középre! - rohan kicsattanó izgalommal a középső ajtó elé, s engem az ablak mellé ültetve foglal mellettem helyet, rendületlenül erősítve bennem a túsz érzetét.
Az út valami borzalom, Chanyeolnak be nem áll a szája. Mikor reggel felkeltem, már tudtam, hogy mit akarok, de ettől függetlenül a műszakomat rendesen végigvittem, főztem vacsorát és ki is takarítottam nagy unalmamban, ám mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az estémet egy vadidegen, extrovertált, félőrült fiúval fogom tölteni, ki teljes mértékben emlékeztet a fiatalabb énemhez, leszámítva a magasságát, a füleit, meg úgy az egész kinézetét.
És, hogy mi van a magas házak iránt táplált, érthetetlen vonzalmammal? Egy fasza kertes övezetbe hozott, hol szuicid énemet maximum valamelyik nagytestű kutyához való bemászással élhetném ki, az meg ugye túl fájdalmas ahhoz, hogy akarjam…
- Megjöttünk - nyit be egy magas, fekete, kovácsolt vaskapun, elkergetve minden reményemet, miszerint, csak viccnek szánta, hogy haza hoz… magához. Le kellett volna ugranom, míg tehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése