- Hé - rázom meg finoman a vállát, hátha magához tér. Hahh, persze, aztán majd megmondja ő, mit tegyek, mi?! Szép világban élsz, Taehyung… - Hahó - rázom erősebben, ám vérrel áztatott feje ernyedten mozog a testével. Elnyílt ajkaimmal utat adva a levegőnek zihálok, elegendő mennyiségű oxigént szívva a tüdőmbe következő akciómhoz. - Segítség! Valaki segítsen! - ordítok torkom szakadtából, riadtan nézelődve, hogy érdeklek-e egyáltalán bárkit. Hát, nem igazán… - Valaki se-... - Mindegy, ezzel nem lettem előrébb. - Héh - könnyebbülök meg, mikor a férfi rám emeli ködös tekintetét, végre életjelet adva magáról. - Jól vagy? Mi történt? - egyenesítem ki a gerincem, úgy nézve le rá, de még mielőtt lehetősége lenne megszólalni, visszacsukja pilláit és a betonra simul az arca. - Ya, ne már! Ne hagyj itt, hallod?! - rázom tovább pánikolva. Remegő kezekkel a nyakához szorítom két ujjamat, bárminemű arra következtethetőt keresve, miszerint az alak él, ám talán csak az idegesség, vagy tényleg nem ver a szíve, de nem érzek semmit. Lehajolva orrához hallgatózok, várva, hogy levegőt vegyen, de mindhiába… Olykor úgy érzem, hogy nekem jelentősen fejlettebbek az érzékszerveim, mint más embereké, de ezt biztosra nem tudhatom, hiszen nem vagyok más ember, hogy átlássam a helyzetet, csupán a figyelmetlenségükből és a körülöttem élők néha kifejezetten tompa reakciójából gondolom így.
Tehát, a férfi nem lélegzik, a feje vérzik, fogalmam sincs, mi történt, ám még a ruhái is vérben áznak, tehát esélyesen valahol máshol is baj van. Idegesen, szédülve, a hányingerrel küszködve túrom át kapkodva a zsebeit, telefonja után kutatva, mi amint a kezembe kerül, hálát adok neki, hogy nincs rajta kód és feloldva azt tárcsázom a mentőket. Eddig még nem éreztem ekkora hiányát egy saját mobilnak…
Elhadarva a részleteket tájékoztatom őket, majd letéve a készüléket esek az ismeretlen mellkasának, annak biztos reményében, miszerint nem teszek ezzel nagyobb kárt, mint amekkora haszna lenne. Ujjaimat összefűzve gyakorolok ütemes nyomást a szegycsontjára, s három után feltolva az állát, befogom az orrát és a szájába fújok kettőt. Tény, nem tudom, hogy ezt így kell-e, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy minimumra csökkentsem az ismeretlen elhalálozási esélyeit.
Zihálok, kiver a víz, a kapkodás plusz erőfeszítés, ráadásul elég megterhelő ezt a sorozatot csinálni, ám míg meg nem hallom az egyre erősödő szirénázást, egyáltalán nem nyugszom.
Csak miután kiért a mentő és átvették a férfit tőlem realizálom az elmúlt isten tudja hány perc eseményeit, dermedten állva és bámulva, ahogy az alakot beteszik a kocsiba. Semmit nem tudok róla, de csak remélni merem, hogy helyrejön, ugyanis szörnyen beszartam ettől az egésztől, tehát ez a minimum…
Az egyik mentős megköszöni a segítségem, feltesz néhány sablonkérdést, és mivel közöm nincs a férfihoz, elhajtanak, magamra hagyva véres kezekkel, magas pulzussal, sokkosan. Természetesen megkérdezte, hogy nekem kell-e ellátás, de nemet intettem, mert annyira azért nem vészes.
És hogy mit keresek én most itt? Jungkook! Basszus, teljesen kiment a fejemből.
Futva teszem meg az utolsó távot, mozgósítva a még bennem maradt adrenalint, mert anélkül fix, hogy egy sarok után összeesnék, köszönhetően a gyenge tüdőmnek. Amúgy sem vagyok elég jó fizikai állapotban, hogy szaladgáljak…
Jiminhez felcsöngetve kénytelen vagyok szembesülni a ténnyel, miszerint Kook már rég lelépett, mert azt hitte nem jövök el, így maradék energiámat bevetve loholok haza, mielőtt aggódni kezdene. Utálja, hogy nem tud elérni, azonban eleve nem fordul elő sűrűn…
- Khoohkieh - esek be az ajtón, de úgy szó szerint, kiterülve az előszoba linóleumpadlóján.
- Jézusom, hyung, mi történt veled? - rohan elém, s leguggolva hirtelen azt sem tudja, mit kezdjen velem. Ó, hogy én ezt mennyire meg tudom érteni…
- Semmih - intek, megnyugtatás gyanánt, ám még mielőtt visszahúzhatnám a kezem, elkapja a csuklómat.
-Te vérzel! - szólal fel hisztérikus hangmagasságokba, nem kicsit bántva ezzel hallószervemet.
- Nem az én vérem - emelem fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, mi egyre csak ijedtebbre vált.
- Még rosszabb - ereszt el gyorsan, minek következtében nagy csattanással ér talajt meztelen tenyerem.
- Érzem a szereteted - nyögök keservesen, komótosan összekaparva magam, mibe rögtön segítségemre siet, hogy fel tudjak ülni.
- Inkább meséld el, hogy hol voltál és mi történt - támasztja meg karjával a hátamat, aggodalmasan fürkészve az arcomat.
- Elindultam érted, hogy hazakísérjelek, és már nem jártam messze a háztól, mikor észrevettem egy földön fekvő férfit, aki vérzett, meg minden éh-… - hadarom, hevesen gesztikulálva, minek köszönhetően hamar kifogyok a szuszból.
- Hyung, lassabban…
- Rám nézett, majd elájult, vagy nem tudom, meghalt, nem lélegzett, így felhívtam a mentőket és elkezdtem újraéleszteni.
- És mi történt vele?
- Fogalmam sincs - sóhajtok, kissé csillapítva légszomjamat.
- Dr. Kim Taehyung - vigyorog rám, melyben némi büszkeséget vélek felfedezni, s megfogva jobbomat, felhúz a földről, ezzel cselekvésre ösztökélve engem.
- Már csak ész kéne hozzá - nyújtózok ki, majd megkerülve Kookot térek a szobámba, hogy az alvós cuccom felkarolva, letegyem a táskám, a fejhallgatóm és az MP3-am, és elvonulok a fürdőbe.
Az éjszaka, mint esetek többségében, szinte semmit nem aludtam, végig a férfin gondolkodva. Nem emlékszem már a kinézetére, így nem is kifejezetten rajta, hanem az érzéseken, melyek végbementek rajtam, mikor megláttam őt a földön, magatehetetlenül.
Olyan ember vagyok, aki képes a semmin is rengetegszer átrágni magát, tehát nem okoz gondot hasonló dolgokkal elfoglaltságot találnom, mi alatt a tévé tompa moraja csupán felesleges háttérzajjá redukálódik. Éjszaka egyébként sem mennek túl érdekes műsorok…
Hatóra magasságában, mikor Kook édesanyja munkába indul, elhatározom, hogy megnézem a kis beteget, hátha valamivel a hasznára lehetek, de egyáltalán nem számítottam egy félholt, eléggé enervált fiúra, ki félig lefolyva az ágyáról nyög fájdalmában.
- Jézusom, Kookie - rohanok hozzá, hogy vállait megfogva segítsem vissza a párnájára, közel sem érdekelve, hogy eleve hova indult - fejjel lefelé…
- A Kookie bőven megteszi, de hízelgő, hyung. - És ebben a pillanatban jövök rá, hogy barátom közel sincs olyan rosszul, mint amennyire kinéz, vagy csupán a magas láz kinyírta az agysejteit, bár ebben az esetben nem volt nagy küzdelem; megnövekedett testhőmérséklete erőfölénnyel nyert. A lényegen azonban nem változtat, össze kell kaparnom őt, s minden dacossága ellenére belédiktálni az orvosságot.
- Enned kell, hogy begyógyszerezhesselek - mondom ki nyíltan a tényeket.
- Elég morbid fétissel vagy megáldva, de, ha lehet, visszautasítanám, ugyanis a gyomrom nincs olyan állapotban, hogy táplálékot fogadjon magába.
- Nem lehet, hozok vödröt is - fordulok meg, feltett szándékkal, hogy mielőbb elhagyhassam a szobát, bódult állapota ellenére is kifejezetten megterhelő valójától megszabadulva.
- Igazán jó fej vagy! - kiabál még utánam, melynek vége rohamos köhögésbe torkoll.
- Mondj újat!
Rengeteg tényező szól amellett, hogy én most ne kezdjek neki főzőcskézni, kezdve azzal, miszerint cseszett korán van, fáradt vagyok, a legfontosabb mégis az, hogy felesleges, ha Kook úgyis kihányja utána. Ezen tényeken felbuzdulva ragadok meg egy zacskó natúr kekszet, s még mielőtt visszamennék Jungkook szobájába, teszek egy kisebb kitérőt a fürdőbe, hogy felkarolva a vödröd biztosítsam magam a takarítás kötelességének felmentése alól.
- Jár a keksz - dobom a hasára az ételt, lerúgva a papucsaimat, hogy bedőlhessek mellé henyélni.
- Remélem nem leszel mérges, ha lerókázlak - tornázza feljebb magát, hogy hátát a falnak vetve küzdjön meg a zacskó kibontásával, látszólag inkább kevesebb, mintsem több sikerrel.
- Még külön meg is köszönöm - veszem ki remegő, erőtlen kezeiből, hogy egy könnyed mozdulattal kinyitva azt adhassam vissza.
Míg ő lehetőségeihez mérten felettébb csendesen szopogatja a kekszet, én bekapcsolva a tévéjét figyelem a reggeli híreket, próbálva nem elaludni rajtuk. Igazából távol áll tőlem ezek nézése, ugyanis kifejezetten lelombozó minden, amit mondanak benne, és tisztán lerí, hogy csupán az emberek manipulálása érdekében van telecseszve tragédiákkal. A média rabbá tesz mindenkit, én meg szeretnék a lehető legszabadabb lenni.
- Hozok gyógyszert, teát és vizet - tájékoztatom, mikor már végképp nem tudom erőszakkal sem nyitva tartani a szemeimet, egyáltalán nem érdekelve, hogy jól lakott-e, vagy sem. Fél óra alatt elnyammogta a fél csomagot, legyen elég.
Nem azért segítek Kooknak, mert kötelességét érzem, amiért befogadtak, de még csak azért sem, mert emberi mivoltom bárminemű empátiát táplálna bárki irányába is… Szó sincs erről. Egyszerűen ő az egyetlen, akit elég közel tudhatok magamhoz, aki akkor sem fordult el, mikor gyilkosként, véres ruhákkal beállítottam hozzá az éjszaka közepén, és aki akkor is mellettem maradt, amikor mindenki más elítélt. Akármikor problémám volt, kitalált rá valami megoldást, vagy ha nem is létezett ilyesmi opció, jobb kedvre tudott deríteni, tehát Jungkook az életemnél is többet jelent nekem. Szoktunk veszekedni, ó jaj, de még hogy! Ám mégis mindig ő jön megtörni a csendszünetet, hiába voltam én a nagyobb marha, amiért mélyen tisztelem.
- Ülj fel, mert megfulladsz, és én nem foglak elásni sehová - burkolom megszokott bunkóságba érte való aggodalmam, egy keserű mosolyfélét kiváltva belőle. - A fene cipelne le téged, ráadásul itt csak beton van.
- Hyung, inkább szeretgess most. Beteg vagyok - mereszt rám kiskutya szemeket, két tenyerét a felé nyújtott bögrére tapasztva.
- Szeretgessen a patológus. Az.
- Inkább nem mondok erre semmit - veszi át egyik kezébe a bögrét, hogy a másikkal a tenyerét tudja tartani, mibe beleejtem a két bogyót.
- Jobb is. Na, vidd arrébb azt a nagy seggedet - telepszek újfent mellé, feltett szándékkal, hogy megengedjem társaságom élvezetét számára a nap további részére nézve.
- Tudod mi a nagy - cicceg, alig pár centit arrébb húzódva.
- Tudom, de még kicsi vagy, hogy szembesülj vele.
-Ajj, fúj már. Hagyjál.
- Kérésed számomra parancs - vackolom be magam kényelmesen, még elvéve tőle a kiürült bögrét, hogy letehessem az éjjeli szekrényre.
Délután négy magasságában teljesen egyedül kelek, a tévé egy nevetségesen sablonos tehetségkutatójából kiszűrődő istentelen kornyikálásra. Általában ébredés után szükségem van minimum fél órára, míg újságot olvasva teljesen magamhoz térek, ám mivel azt a szobámban hagytam, kénytelen vagyok a televízióval beérni, melynek távirányítója túl messze - majdnem fél méterre - pihen tőlem ahhoz, hogy csatornát tudjak váltani.
Mikor már fél óra elteltével sem tér vissza az a fajankó, kezdem belátni, hogy nem csak a mosdóba ment ki, de csupán remélni tudom, miszerint nem lépett le itthonról, mert különben sajátkezűleg teszem mozgásképtelenné.
- TAEHYUUUUNG! - érkezik kintről az üvöltés, mely egyszerre hozza rám a frászt és nyugtat meg Kook ittléte felől. - VALAKI TÉGED KERES!
- KICSODA? - kiabálok vissza, ráérősen összekaparva magam.
- A RENDŐRSÉG!
- MONDD NEKIK, HOGY NEM VAGYOK ITTHON!
És mivel minden bizonnyal az ajtóban áll, ha ő hall engem, a rendőrség is hallana, ám az ő tényleges kilétük felől csak egy egészen picikét aggódok, végiggondolva az elmúlt napokban véghezvitt esetlegesen nem éppen szabályszerű cselekedeteimet.
Nem tettem semmi rosszat - morfondírozok, kifelé csoszogva az előszobába, hol ténylegesen nem a rendőrség áll, hanem egy nagyjából velem egymagas, idegen férfi. Kifejezetten ismerős, ugyanis, ha másmilyen nem is, de az arcmemóriám felettébb jó, ám hiába pörgetem végig agyamban az elmúlt 19 évem alatt látott embereket, ha fegyvert tartanának a fejemhez sem tudnám megmondani, ki ő.
- Jó napot, miben segíthetek? - lépek az imént még Kook által foglalt helyre.
- Kim Taehyung? - kérdezi kissé csodálkozva, míg én a bekötött homlokának elemzésével vagyok elfoglalva. Meglehetősen elegánsan fest ebben az egyébként átlagos ruházatban, valamint a haja is gondosan oldalra van zselézve, meg minden, ami azt jelzi, hogy nem egy amolyan verekedős típus, amiért így kellene kinéznie. Ettől függetlenül természetesen lehet, hogy mindjárt leüt…
- Igen.
- Kim Seokjin vagyok - hajol meg mélyen. - Te mentetted meg az életem - mondja ki olyan közönnyel, mintha lenne bármi reális alapja.
- Parancsol? - hökkenek meg iménti szavain, merthogy én semmi ilyesmit nem szoktam tenni, de ha mégis, valószínűleg emlékeznék rá. Na jó, azért annyira nem valószínű, elvégre rólam beszélünk…
- Tegnap… este… - vonja fel a szemöldökét, kezeivel rávezetően mutogatva, mire nekem leesik és bizony jó nagyot koppan.
- Ohh… jaa… hogy… óh… - Igen, pontosan ennyire értelmesen tudom lereagálni a dolgokat.
- Ő az akiről meséltél? - hajol magánszférámba Kook, csillogó szemekkel fürkészve Seokjint. - De akkor hogyhogy máris kiengedték? - Nos, ezt én is szeretném tudni. - Gyere be, ne itt beszéljük ezt meg - rángatja el a hirtelen sokktól lefagyott mivoltomat karomnál fogva az útból.
- Köszönöm szépen - lépi át a küszöböt, s kibújva cipőjéből becsukja az ajtót, majd követ minket az előszobába, hol engem csak egyszerűen Kook levág a kanapéra. - Saját felelősségre eljöttem, mert jobban érzem magam és nem szeretek kórházban lenni. - Végülis… ki szeret?
- És mi történt veled? - ül a másik oldalamra, hogy középre kényszerítsen, amit egyébként nagyon nem preferálok, mégsem teszek ellene semmit, ami netán illetlennek hatna. Nincs túl jó kommunikációs készségem idegenekkel szemben, sőt, néha képes vagyok hülyeségeket beszélni az ismerőseimnek is.
- Vagy hogy találtál meg? - vetem fel, a kelleténél kicsit jobban kiérződni hagyva bizalmatlanságomat, pedig egyébként nem tűnik egy veszélyes pasinak, ám ettől eltekintve én mindenkivel ilyen vagyok az elején, ráadásul jelenleg teljesen jogosan.
- Hallottam a neved a mentősöktől, amiről ma reggel az egyik ápoló fiú is mesélt, így őt megkérdeztem és erre a címre vezetett - oszlatja el elsőnek az én kételyeim, nem túl sikeresen. - Egyébként figyelmetlenségem miatt elütött egy autós, de ő nem vett észre és tovább hajtott - mosolyodik el, zavartan a tarkójára simítva. Ez a dolog egyre jobban sántít…
- Szomorú, hogy manapság ilyesmi előfordulhat - ment meg minket Kook a kínos csendtől. - Amúgy Namjoon gyakorlatozik a kórházban. Egyik jó barátunk.
- Igen, Kim Namjoon - helyesel a név hallatán. - Mi Kimek összetartunk.
- A...aha - bólintok, továbbra is előre, a semmibe révedve, azon gondolkodván, hogy ugyan mégis hogy állna össze a története.
Ki nem veszi észre, ha így elüt valakit? És mégis miért beszélne rólam Nam, valamint, hogy hallott bármit a beszélgetésünkből, mikor eszméletlen volt?
- És biztos jól vagy? Tae szerint nem festettél túl fényesen ahhoz, hogy mára elmászkálj - folytatja a beszélgetést Jungkook, míg én továbbra is kukán ülök közöttük. Seokjin erős parfümje szinte bántja az orromat, ráadásul ahhoz képest, hogy ő milyen emberien néz ki, én egy kinyúlt pólóban, bő rövidnardágban és kócosan jelenek meg. Kook is normálisabban mutat, pedig reggel még haldoklott…
- Nem volt olyan vészes, csak kisebb karcolások. - Ja, tényleg, csak meghaltál. - Egyébként ti testvérek vagytok?
- Isten ments! - ocsúdok fel hirtelen, oldva kissé az egyébként miattam fennálló feszültséget.
- Csupán barátok, akik együtt laknak. - Kook, erről nem kell tudnia…
- Hogy-hogy együtt laktok? - kérdi mindennemű rossz szándékot mellőzve. Talán nekem sem kellene ennyire ellenségesnek lennem, még akkor se, ha nem tudom, miért keresett meg. Majd elmondja.
Mély csend. Jungkook tőlem vár választ, én meg tőle, de egyikünk sem tudja, mit mondjon erről egy idegen embernek. Nem feltétlen kell hazudni, nem mintha rá tartozna…
- Anyám lelépett, így egyedül maradtam - vonok vállat közönyösen.
- Sajnálom - tör le egy pillanat alatt, pedig ez még csak nem is olyan szomorú…
- Seokjin hyung, kérsz valamit? Egy teát, vagy kávét? - áll fel Kook, újfent kimentve vendégünket a miattam gyakran esedékessé váló kellemetlen helyzetből.
- Csak Jin, és egy kávé jól esne - egyenesedik ki ő is, követve Jungkookot a konyhába.
Nagy magányomban én is utánuk indulok, hogy aztán az asztal mellett egy széket foglalva figyelhessem őket, kiélvezve, hogy van némi élet körülöttem.
- De ugye voltál a rendőrségen? - vetek fel egy igen fontos dolgot, mindent megragadva, hogy kicsivel több bizalmat tanúsíthassak felé.
- Természetesen. Utána jöttem ide, hogy megköszönjem neked, amiért megmentettél, valamint, hogy elhívjalak holnapra hálám jeléül egy ebédre. Állítólag jól főzök - ül le velem szembe, tekintetét fölényesen az enyémekbe fúrva, mint aki biztos a dolgában. - Igazán csekély köszönet, de ha van bármi kérésed, szólj nyugodtan - támasztja meg arcát a kezében, üdén elmosolyodva mondandója végén.
- Igazán nem szükséges.
- De én ragaszkodom hozzá - erősködik, nekem meg nincs pofám visszamondani. - Jöhet a barátod is.
- A barátja éppen beteg, de igazán örülne, ha megszabadulhatna tőle egy napra - teszi le elé a gőzölgő italt a barátom.
- Érzem a szereteted és szinte már fáj - vetek felé egy gúnyos pillantást.
- Akkor nem kapsz kakaót - ölt rám nyelvet, de azért előveszi a kakaóport a szekrényből.
- Hyung, bocsáss meg Kook kicsinyes viselkedéséért, szegény még nagyon gyerek, amit a viselkedése is tükröz - fordulok vissza a minket felettébb szórakozottan figyelő Jinhez.
- Mennyi idősek vagytok?
- Ő tizenhét - mutatok az épp durcásan mikróba pakoló Kookiera, majd aztán magamra. - Én tizenkilenc.
- Akkor csak három évvel vagyok nálad idősebb.
- Sokkal többnek hittem - tetettek meglepettséget, jelentősen megkönnyebbülve a kora miatt. Végtére is, nem egy vén pedofil, nem mintha annak nézne ki, de sosem lehet tudni…
Kezd fázni fejem.
- De bunkó vagy, hyung - csattan a tockos a tarkómon, mitől hirtelen majdnem hátra is esek.
- Ya, ezt most miért?! - rivallok Kookra a sértett területet dörzsölgetve, mire Jin röhögése zökkent ki az éppen készülő hisztirohamomból. Esküszöm, úgy nevet, mint egy zebra… Mármint, fogalmam sincs hogy nevet egy zebra, de hasonlóan magas és fuldokló hangot adnak ki. Tök vicces.
- Olyanok vagytok, mint a testvérek - jegyzi meg tovább hahotázva.
- Ezt most sértésnek veszem - sandítok durcásan Jungkookra, aki egyébként még mindig a kakaóm elkészítésével van elfoglalva, mikor nekem kéne őt ápolnom. Nem bánnám, ha a testvérem lenne, sőt… de imádjuk egymás vérét szívni, amit mások előtt sem tudunk letagadni.
- És akkor én mit mondjak? - szólal fel panaszosan, a felforrt tejet a pultra téve, hogy ízesíteni tudja.
- Lehetőleg semmit…
- Taehyung, akkor áll a holnap? - tereli vissza a témát Jin, melyre már azt hittem válaszoltam.
- Legyen - adom meg magam, pedig nem kifejezetten rajongok az ötletért, hogy egy idegen lakására felmenjek. Kicsiként óva intettek az ilyesmitől - haha, max a tévében -, de végül is tényleg én mentettem meg az életét, tehát nem a megölésem feltett szándékával érkezett. Csak egy hozzánk hasonló, már éppen nem kamasz fiú…
- És mikor végzel?
- Ráérek egész nap.
- Hogy-hogy? - Ettől féltem.
- Nem járok iskolába és jelenleg nincs munkám.
- Elég nagy baj - teszi le elém a bögrémet Kook.
- Hess - löködöm arrébb, hogy lehetőleg ne szóljon bele és ne mondja ki a nyilvánvalót, már előre leégetve engem Jin előtt.
- Akkor dél?
- Tökéletes.
- Ez esetben nem is zavarnék tovább. Esetleg egy telefonszámot kaphatok? Megadom én is az enyémet, ha netán közbe jönne neked valami - veszi elő a mobilját, én meg fejből gyorsan lediktálom neki Jungkook számát, mire szerencsére a tulajdonosa úgysem mond semmit, mégis biztos vagyok, hogy később számon fog kérni érte.
Amint ezeket letudjuk, még felírja nekem a lakcímét, melyen egy tőlünk nem is olyan messze lévő utca áll, így még sokat se kell csámborognom, s végül kikísérjük, hogy elköszönve tőle, visszatérhessünk a megszokott életünkbe. Meg egy frászt…
Kook pattog, kérdezősködik, én meg a gondolataimba mélyedve próbálom felfogni, miszerint holnap megint találkozok azzal az emberrel, aki tegnap a kezeim közt halt meg. Végtére egész szimpatikus az alak, ráadásul akit nem ijesztünk el elsőre az ökörködésünkkel, az mindenképp közénk való. Jó, ez alól csak Yoongi kivétel, aki van olyan introvertált, hogy már első nap elküldjön engem a halál faszába, hogy az ő szavaival éljek. Én kifejezetten utálok káromkodni, sőt, nem is szokásom, ám olykor tudom ám a cifrákat mondani, de ahhoz sok kell.
Mivel nekem holnap emberi időben kel kelnem, hogy valami kinézetet varázsoljak magamra, remélve, hogy nem a mai marad meg benne örök életemre, kénytelen vagyok korán elaludni, ami majdhogynem lehetetlen, főleg, hiszen ideges vagyok az egész miatt. Bármi képes felzaklatni az én kicsiny lelkivilágomat, kezdve a legapróbb változással, hát még egy ilyen… Ez természetesen egész estés alvatlanságot jelent, azonban mivel megszoktam, hogy akár két-három napot kihúzok egybe, nem okoz különösebb gondot.
- Kook, Kook, Kook - ugrok az ágyára fél kilenckor, és fölé hajolva engedem nedves tincseimből arcára csöpögni a vizet, mire némi életjelet mutatva szorosabbra zárja szemeit.
- Hyung, ne már~ - fordul oldalra, a fejére húzva a takaróját, mitől én egy rántással szabadítom meg teljes mértékben.
- Segíts!
- Mégis miben? - nyögi, feladva az ellenem való hadakozást, elvégre úgysincs esélye.
- Felöltözni!
- Mi vagyok én, az anyád? - pislog rám nagyokat, hogy mielőbb láthassa csodás alakomat. Még ha az is lenne…
- Akár.
- Oldd meg magad, álmos vagyok - fordul a másik oldalra, megpróbálva ignorálni engem, mi menne is, ha nem rólam lenne szó.
- Kérlek, Kook, jól akarok kinézni! Bármit megteszek…
- Hogy mi? - ül fel hirtelen, mitől sikeresen összefejelünk, ezzel visszatántorítva engem az ágy végébe. - A~ - tapasztja mindkét tenyerét a homlokára. - Miért akarsz jól kinézni? - pillant rám a keze alól?
- Ma van a találkozóm Jinnel, rémlik még? - vizslatom, hozzá hasonló pózban, hevesen masszírozva a fájó részt.
- És? Ha bárki mással találkozunk, nem szokott zavarni, hogy úgy festesz akár egy bo-
- Khm!
- De, ha egyszer így van!
- Ezért akarom, hogy segíts…
- Na jó, gyere - mászik ki az ágyból, egyből a szekrénye felé véve az irányt, erősen célozva rá, miszerint az én cuccaim közel sem alkalmasak rá, hogy minimum normális formában jelenleg meg valahol.
A megszokott bő, színes melegítő nadrág helyett kapok egy sötét, szaggatott csőfarmert, egy hozzá passzoló fekete felsőt, valamint egy nyakláncot, ám még a hajamat is megcsinálja! Nem kifejezetten szoktam semmit kezdeni vele, ráadásul a fésűt is kerülöm, azonban Kook kicsit kivasalja és előre igazgatja nekem, hajlakkal biztosítva a tartását, végül olyan kinézetet létrehozva, mely a saját tetszésemet is elnyeri. Ez nagy szó azért! Ezekhez természetesen társul mindennapi hátizsákom, benne a pénztárcámmal, egy könyvel, amiből eddig három egész oldalt olvastam két hónap alatt, mert egyébként lusta vagyok hozzá, de mentőövnek bármikor jól jöhet, és a lakáskulcsom, hiszen ebben a nadrágban még az is nyomná a lábamat. A fejhallgatót feltéve fűzöm a madzagját a felsőm alá és vezetem le a kis lejátszót, majd még mielőtt elindulnék, elköszönök Kooktól.
- Hálás vagyok mindenért.
- Reméltem is…
- Majd jövök - bújok cipőmbe és indulok meg kifelé az ajtón, egyre jobban izgulva a találkozás miatt.
- Érezd jól magad - szól utánam, a küszöbről végignézve távozásom.
Folytatást kérek, gyorsan:D
VálaszTörlésMinden hétfőn érkezik ^_^
Törlés