JaeGuk - Múló...

Youngjae a kicsiny szobája nyugati fekvésű, sötét barna, eredeti fókabőr kárpitú kanapéjának dőlve, lehunyt szemekkel merengett, engedve, hogy a Hold ezüstöt fénye beragyogja az arcát. Általában nem szerette, ha kilát az ablakon, ám aznap tette be a mosásba egyetlen, a falak színéhez passzoló, khaki színű, alul csipkés függönyét, és arra még sosem gondolt, hogy netán venni kellene egy másikat is eme nehéz időkre, azonban ezúttal sem ezen járt az esze.

Teste előre roskadt, arcán tisztán kivehető volt az elmúlt napok megpróbáltatása. Akkor és ott nem vágyott másra, minthogy képes legyen sírni, ugyanakkor tudta, nincsen több könnye, amit elvesztett szerelme emlékére áldozhatna. Egyelőre.

Világosszürke, hosszú, szűkített szárú, foltzsebes, Nike melegítőbe bújtatott lábait felhúzva meztelen talpait a hideg, sötét tölgyfa parkettának nyomta. Már két hete, hogy Yongguk elment, egy fagyos, Novemberi napon, az autópálya tükörjeges felületének köszönhetően, minek következtében, kisodródva egy magas, régi, vezetékekkel tűzdelt villanyoszlopnak ütközött, azonnal életét vesztve.

Fekete, Samsung Galaxy S6 Adge telefonjának a szoba másik végében lévő, alacsony, fenyőből faragott, világos barna festésű, lakozott, köralakú asztalán való tompa zúgása zökkentette ki néma merengéséből, ő viszont egy halk sóhaj elengedésén kívül semmi más reakciót nem tulajdonított az értesítésnek. Tisztában volt vele, hogy a többiek aggódtak érte, ahogyan ő is aggódott értük, de ennél többre nem futotta az erejéből.

Tekintetét a szintén fekete, százhuszonnégy centiméter képátlójú, negvenkilenc inchHD felbontású,  háromezernyolcszáznegyvenszer kétezeregyszázhatvan pixeles LG, UHD, Smart, LED tévéjére emelve nézett végig halovány tükörképén, bármi emberhez hasonlítót keresvén az őt fogadó látványban. Fáradtnak, nyúzottnak, rondának érezte magát, holott az utóbbi tizennégy órát alvással töltötte, mégis kevésnek bizonyult számára. Semmi másra nem vágyott, mint örökre elaludni.

A torka szorított, orra csípett, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát, ám egy reszketeg szusszanásnál nem futotta többre. Tele volt az elméje, minden emlék fájdalmasnak hatott, pedig még a rosszakat is vissza kívánta.

Fejét a kanapé puha, hűvös ülésére ejtve pillantott fel a piszkosfehér, Nowodvorski Viviane mennyezeti lámpájára, néhány röpke másodpercet szentelve annak lekapcsolt állapotban lévő, Ball Frosted, huszonöt wattos, kétszázharminc voltos ipari izzójának megcsodálására, honnan íriszei a fakó bézs, világos virágmintákkal tarkított tapéta szegélyére, majd végül a tőle nem messze, hanyagul elhajított, üres MC’Donaldsos zacskóra vándoroltak. Bárhova nézett, fájt neki.

Yongguk nem rajongott a gyorséttermi ételekért, mit nem is volt rest hangoztatni, ahányszor Youngjae megpróbálta beinvitálni egy, az imént említett éttermi lánc valamelyikébe, egy BigMac menüre, nagy krumplival és választható üdítővel, ő mégis azon élt, már, ha annak nevezhető az a két napi egy adag táplálék, amiért hajlandó volt elhagyni közös lakásuk, immár csöppet sem otthonos melegét.

A levegő nehéz, utált minden tovatűnő percet, amit szerelme nélkül kellett eltöltenie. Ha lett volna hozzá mersze, követte volna őt, de félt, hogy ennek megkísérlése miatt esetleg nem lehetnek együtt a túlvilágon, minden addig hallott vallásos hit miatt, melyeket amúgy sem követett, mégis gátat szabtak számára.

Egyedül a sarokban árválkodó, egyébként Kelet-Afrikában őshonos, lassan negyven centi magas ágakkal rendelkező, sima, zöld szobanövényhez képest igen szép példánynak nevezhető Zamiopálmához tudta volna hasonlítani magát, már, ha a szép jelzőt nem vesszük hozzá. Anno még ő akarta megvenni, mikor a szupermarketben elhaladtak a növények mellett, így Yonggukkal közösen kiválasztották a legkevesebb foglalkozást igénylő fajtát, azzal, hogy Youngjae majd hűen locsolja, amit természetesen rendre elfelejtett, úgyhogy csupán szerelmének köszönhetően élt még, közel több, mint három éve.

Képtelen volt tovább lépni, és őszintén, nem is akart. Igazságtalannak vélte, hogy kedvesét elfelejtve mosolyogjon, nevetgéljen, hiába több, mint valószínű, hogy maga Yongguk ezt akarta volna. Feladva korábbi vidám, gondtalan életét, egy mélyen szomorú, befordult, olykor kissé goromba fiatal férfivé vált, örök szenvedésre ítélve mivoltját.