- Csak nem hittérítők? - nevet fel Joon, meglátva a rémült arcomat.
- Sokkal rosszabb… - döntöm a hátamat az ajtónak, mire valamelyik barom odakint ráfekszik a csengőre.
- Ki az, Hyungsik? - vált komollyá, szép lassan felfogva a helyzet súlyát.
- Senki.
- Gyanús vagy - veszi lejjebb a gázt, s kezeit megtörölve egy konyharuhában, indul meg felém, hogy arrébb tessékeljen az útból. Nekem végem..
Míg ő kimegy, nem tudok mit csinálni, én felmérve a helyzetet keresek bármi menekülő utat ebben a nem túl nagy házban, bár hiába, már úgy is láttak. Mi lenne, ha kimásznék az egyik szoba ablakán és megvárnám, hogy elmenjenek? Tekintélyem már úgy sincs, lehet, soha nem is volt, tehát ezen ne múljon. Már csak cipő. Cipő pedig…? Az ajtó mellé osonok, óvatosan lenyúlok értük, és…
- Hyungsik! - Basszus. - Gyere csak ide, te féleszű, idióta, ütődött gyerek - karolja át a nyakamat Seojoon, erőszakosan magához rántva, hogy a viszontlátás örömének hála jó alaposan megszorongasson. - Mégis hova a fenébe tetted azt a mogyorónyi eszedet, ha?!
- Én is szeretlek - csapkodom a kezét, hogy legyen szíves elengedni, mielőtt megfulladnék, de nem igazán hajlik eme megoldás felé.
- Azt hittem, mára már felnőttél, de nem, te sosem fogsz - dob el, olyan csalódottan hozzám vágva a szavait, hogy azok jobban fájnak, mint a kemény padló.
- Hyung~.
- Én csak ennyit akartam, nem érdekelsz… - fordít nekem hátat, s Joonhoz sétál. - Rég volt már. Hány éve is?
- Legalább kettő.
- Gyere, menjünk be, hagyjuk a gyerekeket beszélgetni - karol a vállába, mérföldekkel kedvesebben, mint ahogy engem elkapott, és megindulnak Joon szobájába.
- Sik, figyeld a kaját!
- Akkor máma már nem eszünk… - kelek fel morogva a földről.
- Kérlek, beszéljük meg - szólal meg az eddig csöndben figyelő Jisoo, de már a látványa is kiborít, hanggal együtt túl sok.
- Nincsen mit megbeszélnünk…
- De, van! - vág vissza olyan hevesen, hogy olvadásnak indult a szívemben a jég. Végül is, órákat utazott, hogy közölje velem a kifogását, nekem meg nincs más dolgom, mint végighallgatni, aztán élni tovább az életem, sőt, akár haza is mehetek.
- Oké - ülök le az asztalhoz, kényelmesen elhelyezkedve a meseesthez.
- Köszönöm - foglal helyet velem szemben, teljesen komor ábrázattal nézve rám. - Te nem tudhattad, de hét héttel ezelőtt, azon a napon, mikor a bevetésünk volt, a Park cég akkori vezetőjét leváltották, és mivel téged illetett volna a poszt, már hetekkel azelőtt hajtóvadászatot indítottak ellened.
- Na neee - vigyorodok el a srác élénk fantáziáján.
- Nem kell elhinned, de attól még ez az igazság. Azért voltál velünk, hogy védelmet biztosítsunk, és tanulhass tőlünk egy keveset, azonban, nem engedtünk volna el, míg nem rendeződött minden.
- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem. Ez szerinted okot ad rá, hogy szórakozz velem?!
Nem teljesen hangzik hülyeségnek a történet, tekintve apám ügyét, ám sosem volt semmi közöm a céghez, eszem ágában sem lenne még csak ott dolgozni sem.
- Mikor szórakoztam én veled? - támasztja mindkét könyökét az asztallapra, maga előtt összefűzve az ujjait.
- Mikor nem?
- Nem tudlak követni…
- Az, hogy meg kell védened, nem jár együtt azzal, hogy rám is mássz, nincs igazam?
- Az nem csupán szórakozás volt. Komolyan gondoltam mindent.
- Jaj, hagyjuk már - legyintek hitetlenül, mielőtt esélyem lenne újfent belelovalnom magam ebbe az egész színjátékba.
- Nem hiszed el?
- Még szép, hogy nem!
- Akkor adj egy esélyt, hadd bizonyítsak.
- Ki van zárva - vágom rá gondolkodás nélkül, mert pont elég volt már belőle, meg ebből az egész hülyeségből.
- Szerinted, miért túrtuk fel a fél országot érted? Miért jöttem ide? - hajol előre, már-már pánikszerűen igyekezve, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
Jisoo mindig hideg és kimért, de, ha kicsit el is engedi magát, a fölényes viselkedése örökös velejárója. Most azonban itt ül előttem és azért könyörög, hogy visszafogadjam. Van ennek bármi értelme?
- A rossz lelkiismereted miatt. Vagy, várj! Neked nincs olyanod…
- Csak egyetlen egy esélyt. Kérlek.
- Még meggondolom - sóhajtok fel gondterhelten, akaratom vészes tempóban bomló falait foltozgatva.
- És, haza jössz velünk?
- Haza…
Ahogy jöttem, úgy is megyek. Hajnalban… Én azért szívesen megvártam volna ezúttal a reggelt, de nincsen több vendégszoba, és Joon idegein is eleget táncoltam már ahhoz, hogy idén már ne kelljen többet látnia engem.
Otthon minden a régi, mintha el sem mentem volna. Egyedül anyu követi mozdulataimat elfojtott haraggal, éreztetve velem, hogy nagyon szívesen kimondaná, amit gondol rólam, de mégsem teszi. Bár, Seojoon eleinte nagyon ki volt akadva és irdatlan haraggal áldott, a napok teltével enyhülni kezdett, szándékosan a nyakamra hordva Jisoot, hogy még véletlen se felejthessem el őt.
És, ami Pöcsfej Kapitányt illeti… Kevesebb munka, több magánélet, és máris nem akkora pöcs, mint amilyennek érezteti magát. Megmutatta az egyébként sivár kis lakását, leült velem és a srácokkal megbeszélni a történteket, és tényleg nagyon igyekszik, hogy megadjam neki azt az esélyt, melyet csak a saját szórakozásomból húzok. Úgysem érthetné meg, mennyit szenvedtem miatta még iskolás koromban, vagy akár az utóbbi két hónapban, tehát ennyi igazán kijár nekem.
- Úgy viselkedsz, akár egy szerelmes tinédzser - jegyzi meg Seojoon, kávéját óvatosan az asztal letisztult felületére helyezve.
- Rémeket látsz - mosolyodom el, valójában elfogadva az állítását.
- Munkával hogy állsz? - hozza fel ezt a minden más esetben szörnyen idegesítő témát, bár, most még örülök is neki.
- Félévtől kezdem az iskolát, ami mellett folyamatos gyakorlati képzést kapok a csapattól.
- Csak nem te is országunk házörzője leszel? - kérdi meg némi gúnnyal a hangjában.
- De még mennyire, hogy de! Mondjuk, nem feltétlen az ország miatt, mert még mindig leszarom a többi embert…
- Nem is baj, a csivavákat senki nem veszi komolyan.
- Milyen csivava?! Legalább egy west highland white terrier!
- Tudod egyáltalán, melyik az? - nevet fel jóízűen.
- Nem, de a csivavánál bármi jobb.
- Ejj, te sosem változol. Örökre az a nagyszájú, önfejű, meggondolatlan gyerek maradsz, akit sikerült felnevelnem…
- Úgy beszélsz, mintha az apám lennél - dőlök hátra elégedetten, hálát adva az égnek, hogy Joon van nekem.
- Hát, akár az is lehetnék, de azt egyikünk sem élné túl, úgyhogy maradok a bátyád.
- De, ha úgy vesszük, miattad lettem ilyen… - villantok felé egy hatalmas vigyort, egy pillanat alatt rákenve minden rosszat, amit valaha véghezvittem.
- Na, azért álljon meg a menet, te ennél sokkal rosszabb voltál, és pont hogy miattam lettél ennyire elviselhető.
- Szóval, elviselhető vagyok?
- Néha…
- Nem tudom, miért barátkozom én veled.
- Mert nélkülem nem élnéd túl.
- Igaz, van benne valami…
Az én aktivitásommal, vérmérsékletemmel és intelligenciámmal még portásnak sem ajánlottam volna magamat, de, hogy pont az FBI-hoz csatlakozzak, hatalmas előrelépés, minden téren.
Luhannal igen közel kerültünk egymáshoz, s kerülünk is minden alkalommal, mikor valamelyikünk a földhöz vágja a másikat - egyelőre ő van fölényben. Nem lett a szívem csücske, barátoknak sem tudnám mondani magunkat, de talán kedves ellenségnek megfelel. Kínai társa, Jackson pedig… nos, ő Jackson. Az egyik percben full komoly, érett felnőtt férfi, a másikban a földhöz verve magát nevet valamin, vagy éppen Luhannal pusztítják közös erővel az agysejtjeimet. Fárasztóak. Nagyon fárasztóak… Ettől függetlenül viszont, napról napra egyre jobban érzem magam a társaságukban, gyakran csatlakozva a megbolondult ötperceikhez. Bár, nem is tudom, hogyan élném túl, ha Yongguk nem lenne ott és védene meg tőlük, mikor kicsit túllövök a célon. Vele gyakran beszélgetek, mert hát, lehet is, nem mellesleg, az életszemlélete valami egészen elképesztő. Milliókkal többet foglalkozik az őt körülvevő emberekkel, mint én akár saját magammal, és, ha nem is feltétlen érdekelnek az idegenek, szeretem hallgatni a történeteit. A kioktatás már más téma, de majdnem mindig jogosan kapom…
Öt hét. Öt kínkeservesen vicces és egyszerre aranyos hét - mert egy hét lehet aranyos -, mire beadtam a derekam Jisoo próbálkozásainak. Mindenesetre, örökké az emlékeimben fogom őrizni ezt a harmincnyolc napot, és hűen felemlegetni, mikor szükségét érzem.
Megnyílva felém, egy teljesen más embert ismertem meg benne, rengeteg mosollyal és nevetéssel, ami eddig egyáltalán nem jellemezte őt. A munkában továbbra is fegyelmezett, de szerintem az egész csapat változott valamennyit, többnyire jó irányban.
A gyakorlásnak mára vége, a tusolás megvolt, minek hála egy fél kertet, meg különböző élőlényeket sikerült száműznöm a testemről, ám vigasztal a tudat, hogy ma nem egyedül végeztem a sárban, mert pont időben sikerült Luhan karjába kapaszkodnom, így osztozhat velem az élményen. Ugyan már kijöttem a fürdőből, idáig hallom, ahogy ordítva szid engem, egyre szebbé és szebbé téve a napomat.
- Szerinted, ez mulatságos? - néz rám a helyiségben eddig egyedül tartózkodó, félmeztelen személy, Jisoo, felettébb haragos tekintettel.
- Igen - nevetek jóízűen, még véletlen sem meghunyászkodva előtte.
- Jó, mert szerintem is - mosolyodik el, ledobva a kezében tartott pólót, amit épp felvenni készült.
- Gyere csak, vizes vagyok - tárom szét a karjaimat, hogy megcsodálhassa azt a remekművet, ami rajtam van.
- Mit számít - von vállat, izomból átölelve engem, nehogy még esetleg élvezzem is a törődését. Csapkodom, csipkedem, csikizem, de így is legalább másfél perc, mire levegőhöz enged jutni, ám a bosszú nem marad el, fejemet megrázva vizezem össze a hajamról lehulló cseppekkel, honnan már komoly harcba torkollik az egész. Székek borulnak, a padokat mind a falhoz sorakoztatjuk, majd végül megint ő nyer, a nedves csempének köszönhetően, amin sikeresen eltaknyolok. Legalább a törülközőm nem esett le. - Gyere - nyújt kezet vigyorogva, de még nem adtam fel. Megragadva a csuklóját, a hozzám közelebb eső lábát kirúgom alóla, bízva benne, hogy nagyot esik, de nem is ő lenne, ha nem rám borulna, természetesen, szándékosan.
- Azt a rohadt - nyekkenek a súly alatt.
- Máskor az eszedet is használd - nyom puszit az ajkaimra, s már húzódna el, azonban kezemet a tarkójára vezetve tartom magamhoz közel, hogy elmélyíthessem a csókunkat, kiélvezvén azt a néhány pillanatot, míg a többiek is megérkeznek.
- Fúj már! - fordul ki Luhan rögtön az öltözőből, amint meglát minket. Pedig mindig is melegnek hittem…
- Ezt muszáj itt? - fintorog Jackson, hűen letáborozva az ajtóban, miközben Yongguk alig egy pillantást vetve ránk kerül ki minket, hogy a cuccaihoz érve öltözködni kezdjen.
- Beszállsz? - fordulok felé, továbbra is tartva Soot, hogy ne léphessen meg.
- Hyung! - ordít a szőke, kínai társa után eredve, ezzel megadván nekünk a lehetőséget, hogy békében folytassuk, amit elkezdtünk…
Vége~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése