Soha életemben nem éreztem magam még ennyire megalázva, és bár biztosan lenne valami magyarázata rá Jisoonak, szerintem, nincs arra semmi szükség. Átvertek. Nem csak ő, a többiek is, de az igazat megvallva, Seojoon sem kizárt, hogy benne volt a dologban. Ám, nem szólok semmit.
- Baj van? - pillant rám vezetés közben egy másodpercre Jisoo, meggyőzödve hogylétem felől.
- Nincsen…
- És, milyen volt a küldetés? - terül el valami mosolyféleség az arcán, de legszívesebben letörölném onnan. Mégis, hogy az istenbe lehet valaki ennyire kétszínű? És én még azt hittem, tényleg szeret… Nesze neked boldogság.
- Nagyon élveztem - igyekszem minden őszinteségemet belesűríteni, s szerencsémre nem is firtatja tovább ezt a társalgós dolgot, a többiek helyettünk is kitöltik a csöndet.
Amint visszaérünk, első dolgom leadni a cuccokat és hazamenekülni, fejben már kész tervvel a következő pár hetet nézve. Hülye lennék szembeszállni egy csapat FBI-os mukival, így hát maradt a menekvés.
- Figyelj, anya. Most egy ideig valamelyik haveromnál leszek, ne kérdezd, miért, szükségem van rá. Addig Seoj-
- Mi az, hogy ne kérdezzem, miért, mikor a kisfiam vagy? - néz rám összevont szemöldökkel, ám már bepakoltam, marasztalni nem tudna. - Este fél tíz van, ne menj el.
- Sajnálom, ez most fontos.
- Hyungsik, nem! - veszi elő parancsoló hangnemét, utolsó fegyvereként bevetve, de ideje belátnia, felnőttem, azt teszek, amit akarok.
- Szeretlek és sietek vissza hozzád! - intek neki, majd időt sem hagyva a további unszolásomra, kisétálok, az előszobában felkapom a sportáskámat, és megindulok a vonatállomás felé.
Nem lenne okos dolog itt maradni, és, bár semmiképpen sem akartam anyát egyedül hagyni, küldtem üzenetet Seojoonnak, tudom, hogy ő vigyázni fog rá. A telefonom pedig mától ki van kapcsolva, nem vagyok kíváncsi Jisoora.
Nincs túl sok barátom, sőt… De, akihez most megyek, elég közel áll hozzám, azt leszámítva, hogy túlontúl távol lakik, ami miatt ritkán adódik alkalmunk találkozni.
Nála nem sok eséllyel fog rám találni senki, még Seojoon sem, aztán legjobb belátásom szerint, két-három hét múlva hazatérek, mintha mi sem történt volna, készen rá, hogy elküldjem azt az idióta Pöcsfej Kapitányt egy sokkal kellemesebb éghajlatra. Lehet, hogy tanult ember, de szíve, az továbbra sincs. Mindegy is, egyelőre nem akarok a sajátomra gondolni, mert az darabjaira hullott.
Hajnali háromkor a vonatról leszállva alig néhány embert vélek bóklászni a peronon, plusz az én nagyon álmos, nagyon ingerült és egyébként is mindig morcos barátomat, akihez egyből odarohanva ugrok a nyakába, bízva benne, hogy elég ébren van a megtartásomhoz.
- Joon~, szia! - ordítok, erősen kapaszkodva, s mindössze a mögötte lévő pad mentette meg kettőnk életét.
- Utállak, remélem tudod - jelenti ki kertelés nélkül, nagy nehezen lefeszegetve magáról, majd, mintha itt sem lennék, felkapja a táskámat és megindul kifelé a kocsihoz.
- Nekem is hiányoztál - követem kicsattanó jókedvvel, fáradtság ide, vagy oda.
- Miért most? - nyűglődik, szinte vergődve az úton.
- Ez egy hosszú sztori, de, ha már kérdezed, ak-
- Majd holnap - int le, kinyitva az autó csomagtartóját, hova egy egyszerű mozdulattal csak bevágja a táskámat.
- Azaz, ma…?
- Ülj be inkább.
Sung Joon egy jó modorú, illedelmes, akár jófejnek is mondható egyén, már, ha túl tudjuk tenni magunkat a kissé nyers, vagy olykor túlontúl behízelgő énjén. Van szerencsém már hat éve ismerni, megéltünk együtt egy s mást.
A házához érve, ő még mindig nem csattan ki a boldogságtól, hogy láthat engem, de egy kiadós alvás ezen egészen biztos segíteni fog. Meg nekem is.
A járást már tudom, mintha csak hazaérkeztem volna. Nem is vesződik az én útbaigazításommal, morogva elvonul a szobájába, nem aggódva afelől, hogy netán leamortizálnám a lakhelyét. Ha lenne erőm… De, mivel nincs, becuccolok a vendégszobába, letusolok, átöltözöm és Joonhoz hasonlóan, én is nyugalomra térek.
Eme felejthetetlenül csodás napon, elsőnek ébredek, egészen pontosan tíz óra nyolc perckor, igen csekély pihenést magaménak tudva. Első gondolataim közt szerepel a főzés, hálám jeléül, de mégis, milyen hála lenne felgyújtani a házat? Tehát, ja, azt hamar elvetem. Egy kávé még beleférne, addig is telik az idő, ám szintén hagyom és inkább magamat adva ajándékként vonulok át Joon szobájába, hogy felébresszem.
- Jó reggelt - rántom le róla a takarót, minden igyekezetemmel az ő társaságát keresve, mert a sajátométól kiborulok.
- Hagyj… - fordul a másik oldalára, majd a párnáját megragadva a fejére teszi, védelmet remélve attól, amitől úgyszintén megfosztom.
- Csináljunk valamit! - szólalok fel panaszosan, egyre csak vágva magam alatt a fát.
- Mennyi az idő? - kérdi halkan, és izmai ernyedése jelzi, hogy szép fokozatosan beletörődik az akaratomba.
- Fél kettő.
- Ahh, még mindig utállak - ül fel nagy nehezen, s gerincét végigropogtatva pislog rám nagyokat. - Mit akarsz, mit csináljunk?
- Bármit!
- Jó, akkor kezdésként meséld el nekem, hogy mit keresel itt?
- Emlékszel a sulis szerelmemre?
- Arra a srácra?
- Aha. Na, pár hete… - és a parkos találkozás óta mindenről jó alaposan beszámoltam neki, véletlen sem kifelejtve a lényeget. Joon csendben hallgatta, néhol egy kevéske együttérzést tanúsítva irányomba, de összességében a végére már teljesen megértette az álláspontomat.
- Ez elképesztő - mondja, közben a semmibe révedve.
- Ugye?!
- Gyere, meghívlak enni, aztán kitalálunk valamit - szenvedi ki magát az ágyból, így hát én is átvonulok, hogy összeszedjem magamat. - HYUNGSIK, MÉG NINCS TIZENEGY! - zengi be a házat barátom vidámnak a legjobb indulattal sem mondható ordítása.
A remény, miszerint elmenekülhetek a gondjaim elől azzal, hogy mindent hátrahagyok, így visszagondolva igen gyerekes volt, mint majdnem minden, amit az elmúlt időszakban csináltam. Hiába Joon kitüntetett figyelme és véleményem osztása, már egy perc egyedüllét is mélyre húz, emlékeztetve, hogy nekem nem jár boldogság.
De most tényleg! Nagy nehezen megbíztam Jisooban, de ő nem csak szimplán kihasznált, érzelmileg tönkre is tett. Fogalmam sincs, mi volt a célja az én hat hetes szórakoztatásommal, majd ezzel a béna bevetésnek becézett szarral, de minek közeledett felém olyan módon is, mikor már eleve belementem az őrült játékába? Az eddigi utálatom, amit a megjelenése előtt tápláltam iránta, semmi a jelenlegihez képest.
Ahogy telnek a napok, hol jobb, hol pedig rosszabb a hangulatom. Joon a munka miatt nem mindig ér rá velem császkálni, ezért visszaváltottam éjszakai üzemmódba, ami meg őt zavarja az alvást illetően. Szűkösen férünk meg az életvitelünkkel egymás mellett, de ő kitartóan küzd, próbálva vigasztalni rosszabb pillanataimban.
- Még egy kört - csapom le a kis poharat a konyhaasztalra, már lassan azt sem tudva, merre vagyok arccal.
- Elfogyott - dölöngél Joon, felmutatva a kezében lévő üres üveget.
- Kell még - nyögöm, előre dőlve a falapra, minden útban lévő dolgot a földre száműzve.
- Én ugyan el nem megyek ilyen állapotban a boltig.
- Én sem… Nem lehet rendelni?
- Piát? Kétlem…
- Itt fogok meghalni - sóhajtok, beletörődve, hogy vége a mai felejtős estnek, ugyanis, még túlságosan magamnál vagyok.
- Legalább ne a házban, menj ki - lök egyet a karomon, de szinte meg sem érzem.
- Menj ki te, kint sötét van.
- De én itt lakom.
- Én is.
- Az kéne még - simít végig az arcán, majd feláll elpakolni körülöttem.
Tetszik, nem tetszik - márpedig nem nagyon -, Joon eléggé rendmániás, velem ellentétben, de legalább takarít helyettem, mikor nekem nincs kedvem. És bizony nekem sosincs kedvem ilyesmihez.
Az ígért néhány hét egy hónappá, s lassan kettővé növi ki magát, amit intenzív semmittevéssel és a sebeim nyalogatásával töltök. Legalább rendesen megfizették azt a beteg színjátékot, hogy otthon is minden rendben legyen, meg itt is.
- Ne tegyél bele annyi paprikát, nem szeretem - támaszkodom alkarjaimmal a pultra, s előredőlve figyelem, ahogy Joon főzi a vacsorát.
- Én viszont igen, és nagyon egészséges.
- De fúúúj~.
- Majd kiválogatod.
- Annyira szívtelen vagy néha.
- Nem akarom, hogy nagyon elkényelmesedj, mert akkor örökre itt ragadsz a nyakamon - intéz felém egy nem túl kedves mosolyt, még néhány paprikát az edénybe dobva, hogy biztos legyen a dolog.
- Már értem, mért vagy te szingli…
- Ha tudni akarod, nem vagyok csak… bonyolult - fejezi ki a lehető legfinomabban, hogy de, nagyon is az.
- Ahogy akarod, Mr. Nem Szinglikém.
- Mondd, nincs valami jobb dolgod a piszkálásomon kívül?
- Várj, hadd gondolkozzak - simítok végig frissen borotvált államon. - Nem, nincsen.
- Akkor- - folytatná valami biztosan szörnyen érdekfeszítő dologgal, ha nem zavarná meg a csöngő megszólalása. - Csengettek.
- Igen, hallom - helyeselek, hátha csak azt hiszi, rémeket hall.
- És megnéznéd ki az? Mint látod, éppen főzök…
- Megyek már, megyek - állok fel a kényelmes kis helyemről és fáradtan kicsoszogok a papucsomba, ki a hideg udvarra, hogy beengedjem a vendéget. Ám, ahogy megpillantom a kapu előtt álló két alakot, nemhogy a mai felkelést, az egész életemet megbánom, és úgy, ahogy vagyok, visszarohanok a házba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése