I Hear Your Voice - Soha többé

Ez a kis szösz egy feladatra készült, aminek az volt a lényege, hogy egy megadott videó alapján írjunk, kifejtve az adott, vélhető érzéseket, illetve látható cselekményeket.

~*~*~*~*~*~*~*~*~

Látásom tompul, szívem a torkomban dobog, azonban az adrenalinnak hála, van annyi erőm - ha lélekjelenlétem nem is -, hogy valahogyan kivergődjem magam a mentősök kezei közül, egyre csak szerelmem nevét kiabálva. Megbotlok, a minden bizonnyal súlyosan sérült és szörnyen fájó bal bokám hátráltatni próbál, ám ahogy újfent egyenesben érzem magam, ellenállva a visszatartani kívánó karoknak, valamint minden utamat szegő embernek, berontok a kórházba.

Se tervem, se ötletem, csupán a félelem és a kétségbeesettség fokozatosan növekvő egyvelege késztet minduntalan haladásra, kizárva a reményt, a hitet. Bíznom kellene, sőt, tudnom, hogy Hyesung él, jól van, de nem engedhetek meg magamnak ekkora luxust, ennyi tragédiával a hátunk mögött.

Könnyáztatta szemeimmel keresem az utat, ami felé vezet, de egy ily’ termetes épületben képtelenség egyhamar megtalálni, így a racionalitás talajáról elrugaszkodva, csak találomra indulok az alsó szint felkutatására, random berontva minden kórterembe, s elhúzva ama függönyöket, melyek mögé nem nyerek azonnali rálátást.

Ahogy a végeláthatatlan, eredménytelen percek száma nő, teljesen magamba roskadok, mégsem adom fel. Hiába kérdezem, hol van, hiába kiabálom a nevét, válasz nem érkezik. Egyedül az engem követő három orvos tudna segíteni, de ők ugye azzal vannak elfoglalva, hogy valahogyan megfékezzenek.

A kórterem leghátsó ágyaihoz érvén, amint balra fordulok, rögtön meglátom az éppen felülő nőt, kit ezidáig kerestem. Tekintete meglepett, kétkedik a látványban, csak úgy, mint én. Lefagyva próbálom konstatálni a tényeket, majd amint mozdul, rögtön megiramodok felé, megkerülve a minket elválasztó ágyat, hogy végre valahára a karjaim közt tudhassam őt. Őt, aki a világommá nőtte ki magát, s őt, aki mára a mindent jelenti számomra.

Törékeny kezei a nyakam köré fonódnak, ölelésem ezúttal viszonzásra talál. Ujjaimat tincseibe vezetve vonom magamhoz minél közelebb, mélyen tüdőmbe szívva áhított illatát,  csöndben hallgatván szavakká formált, az enyémekhez felettébb hasonló érzéseit. Már meg sem próbálom elfojtani feltörni vágyó könnyeimet, nem számít, ki lát, vagy ki mit gondol, túlságosan megkönnyebbültem, hogy bármi egyéb érdekelhessen most, Hyesungon kívül.

Arcát a nyakamhoz nyomja, egész lénye hozzám simul. Egy biztos; sosem engedem már el többé.