- Ne bambulj, neki fogsz menni valaminek - ragadja meg Hongki váratlanul a karomat, hogy elhúzzon egy tűzcsap elől. - Min gondolkodsz ennyire?
- Az embereken.
- Hogy?
- Hogy vajon miért bántják egymást.
- Sok oka lehet - veszi elő pszichológusi hangnemét. - Vannak, akik ilyesfajta viselkedési mintában nőttek fel. Számukra ez természetes. És vannak, akik így védekeznek azelől, hogy áldozatok legyenek. Mint te, csak te azzal, hogy kerülsz minden kontaktot.
- Sokféle emberrel van dolgod?
- Hát, elég színes a paletta.
- És mindenkit megértesz?
- Csak próbálok. De, mint mindenki másnak, nekem is megvan mindenről és mindenkiről a véleményem, csak ezt éppen nem szabad akárhogy, vagy legtöbbször sehogy elmondanom, mert az emberek nem azért jönnek hozzám, hogy megtudják, mit gondolok róluk, hanem, hogy segítsek nekik.
- Rólam mit gondolsz? - pillantok egy röpke másodpercre az engem kíváncsian pásztázó szemeibe, de nem bírom sokáig, elkapom a fejem. Az előttünk szinte már rohanó apró kutyát egyedül egy vékony póráz tartja, de ő szerintem azt hiszi, hogy mit tudom én, nem négy kiló, hanem legalább hatvan. Minek ezt egyáltalán sétáltatni? Nem erre van a kert?
- Hogy neked az a bajod, hogy sosem szerettek téged még úgy igazán, ami megmutatná, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok. Ellenben rengeteg bántást kaptál, így természetes módon, menekvéssel próbálod megóvni magadat.
- Engem nem is lehet szeretni. - Olyan unalmas a város ezen része, hogy néznivaló sem nagyon akad. Sima kertesházak, csendes utak és autóból is egész nap annyi halad el erre, mint felém tíz perc alatt. Mondjuk nem csoda, de akkor is… túl nyugis.
- Dehogynem lehet. Ne beszélj butaságokat.
Azt vettem észre, hogy Hongki nem szeret otthon ülni és csak lenni… Ha nem filmet nézünk, akkor valamit állandóan csinál. Jön-megy, takarít, pakol, főz, kirángat a négy fal közül. Én jobb szeretek egész nap aludni és tévét nézni, de mellette nem lehet. Ráadásul elég fárasztó, már csak figyelni is. Nem mintha rossz lenne, kifejezetten élvezem a vele töltött napok minden percét. Kivéve a kínos kérdéseket vagy tetteket. Azokat annyira nem.
Míg én az esti híreket nézem, ő a vacsorát főzi, néha-néha becsatlakozva hozzám, bár nem úgy tűnik, mint akit nagyon érdekel, hogy mi történik a világban. Szerinte a lelki békének a titka, ha csak a magunk ügyével foglalkozunk. Ez alapján szerintem meg ő egy lelkibeteg ember. Vicces is lenne. Vagy inkább szomorú…
A - hozzám képest - korai fekvést nagyban megkönnyíti, hogy egész nap történik velem és körülöttem valami, nem csak vagyok és nézek ki a fejemből. Mégsem tudok elaludni. Lehet azért, mert ma nem keltett fel korán, hanem hagyta, hadd aludjam ki magam, bár az okát még mindig nem tudom. Azért, mert annyira kiborultam előtte?
Őszintén, most is kicsit nyomott vagyok, de ha lekötöm a gondolataimat és nem azon aggódok, mi van körülöttem a sötétben, jobb. Persze az már kevésbé segít, hogy a macska már megint mellettem szuszog, morog, krákog és ad ki egyéb beazonosíthatatlan hangokat. Hiába nem látok az orromig sem, az állat hófehér szőre azért valamelyest kivehető. Hozzá akarok érni, meg nem is. Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de inkább nem teszem meg.
Nem is hozzá akarok igazán. Annyira borzalmas itt magányosan forgolódni, még ha itt is van a felmosórongy és a plusz takaró, hogy pótolják a hiányt. De mi hiányzik igazán?
Csak egy apró gondolat, egy semmis kis érzés, ám mielőtt viszakoznék, mozdulok. Karjaim közt az ölelgetős takarómmal teszem le talpaimat a hűvös parkettára, ezúttal szándékosan nem véve fel a papucsot, hogy minél kevesebb zajt csapjak és bizonytalan léptekkel megindulok kifelé a mindig résnyire nyitvahagyott ajtóhoz. Szorosan a falhoz tapadva teszem meg azt a két-három métert, ami elválasztja a két bejáratot, majd megállva a küszöbön fülelni kezdek, hallok e valamit. Semmi.
- Hyung…
- Igen? - Álmos hangja váratlan ér, majd a neszezés arra enged következtetni, hogy felkelt.
- Én… - Félek, hogy elutasít, vagy esetleg hülyén jön ki a dolog. Még magam sem értem, mit miért teszek, hát még ő. - Mindegy, bocsánat a zavarásért - fordulok meg, kész rá, hogy visszatévelyegjek a szobámba, de sóhaja megállít.
- Jaejin. - Hosszú csend, nem tudom, mit tegyek. Biztos késő van már, talán fel is keltettem őt, baj meg igazából nincsen, hogy okom legyen rá. - Gyere ide. - Nagyjából ismerem a szoba kialakítását, de még így is elég nehéz eltalálnom az ágyáig, ahol kis híján szívrohamot kapok, mikor ujjai felkaromra fonódnak. - Mit szerettél volna? - húz le magához, felülve mellém.
- Csak… - Mit szerettem volna?
- Csak…?
- Veled aludhatok? - Olyan halkan mondom, hogy még én sem hallom, és a végére azt remélem, hogy ő sem, de mielőtt belenyugodhatnék, felkuncog.
- Persze - karol át hirtelen. - És ez kell hozzá? - markol a takarómra és finoman meghúzza, hogy tudjam, mire gondol. - Itt vagyok neked én.
Ebben az egyetlen mondatban egyszerre annyi hátsószándékot érzek, mint amennyihez az elmúlt napokban összesen nem volt szerencsém. És az fáj benne a legjobban, hogy nem azért érzem, mert lenne benne, hanem, mert akarom. Talán még mindig csak elvonási tünetek. Remélem.
- Nem - eresztem el, ő pedig egy laza mozdulattal a földre hajítja.
- Akkor gyere - húz fel teljesen az ágyra, majd ahogy lenyom engem fekvő helyzetbe, bennem reked a szusz.
Befekszik mellém, a lehetetlennél is közelebb helyezkedik, s ránkterítve a takaróját, egyik karjával átölel. A mellkasába bújva szívom mélyen tüdőmbe úgy szeretett illatát és hevesen dobogó szívemet igyekezvén nyugtatni, megpróbálok elaludni.
Motoszkálásra ébredek. Hongki mocorog mellettem, úgy tűnik, mint aki nem tud magával mit kezdeni, s csakhamar fel is ül. Az ablakon a félénk napsugarak reggeli fényében látom, a fejét fogja, végül feláll, hogy elinduljon kifelé. Mintha feszült lenne.
- Hyung? - szólítom meg halkan, mire felém kapja a fejét, de még mindig kifelé igyekszik.
- Mindjárt jövök vissza, aludj nyugodtan.
Álmosan az idő egészen máshogy telik és általában, ha felkelek, nem is tudok vissza aludni, most azonban egy örökkévalóságnak tűnik a fáradtsággal való küzdelem, míg ténylegesen vissza nem érkezik és bújik be mellém, hogy mindent ott folytassunk, ahol abba hagytuk.
Valamivel később már sokkal kellemetlenebb az ébredés, amire Hongki telefonjának csengőhangja ösztönöz. Pár pillanatig várok, hátha tesz valamit, de mikor - számomra - már túl hosszú ideje hagyja csörögni a mobilját, összeszedem minden erőmet és fölötte áthajolva megnézem, ki keresi, hogy szólni tudjak.
- Hyung, Seunghyun hív - rázom meg kicsit a vállát, mire mocorogni kezd.
- Vedd fel - mormogja rekedtesen és én teljesítve a “kérését”, fogadom a hívást.
- Szia - szólok bele, megelőzve az esetleges információáradatot.
- Jae, szia. Korai vagy - jegyzi meg tán kissé meglepetten. - Hongkival mi van, hogy megint te vetted fel?
- Semmi, itt van mellettem.
- És azért nem tudta ő felvenni, mert…?
- Mert még alszik.
- Melletted…
- Igen.
- Az ágyban…
- Igen.
- Veled…
- Ajj már, mondjad, mi van?
- Hát jó - húzza el a szó végét. - Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy este átjöttök-e beszélgetni, inni, játszani, ilyenek. Itt lesz Minhwan is.
- Hyung, Seunghyun azt kérdezi, este átmegyünk-e és ott lesz Minhwan is - rázom meg kicsit megint, hátha nagyon visszaaludt. Hüvelykujját feltartva tudatja velem válaszát. - Aha, megyünk.
- Na, az csúcs. Akkor nem is zavarok. Szeva!
- De-! Letette - konstatálom és egy ingerült sóhaj után visszahelyezem a telefont a szekrényre.
- Na, gyere még pihenni kicsit - ölel át váratlanul, mikor visszahúzódnék mellé, ám ehelyett csak egyszerűen magára ránt.
Nem szólok, nem is lenne igazán mit, csak jólesően tűröm, ahogy a csontjaimat ropogtatva nyomorgat, míg el nem helyezkedik egy számára kényelmes állapotba, még mindig velem a karjai közt.
- Hyung, baj van? - vezetem végig tekintetem a kisállattálak felett guggoló alakján.
- Cookie nem ette meg a reggelijét - néz mereven a tálkában lévő ételre. - De talán csak ez a hirtelen jött hideg - áll fel olyan kifejezéssel az arcán, mint akit kicseréltek. - Mindjárt kész az ebéd, ülj le addig - mutat arra az oldalra, ahova ittlétem alatt minden alkalommal helyezkedem. Szeretek a megszokott dolgaim alapján élni, a rendelő várójában is mindig ugyanott ülök, ahogyan bent is kizárólag a bal oldali széket foglalom el. De ő az orvos, biztos tudja.
Az evés viszonylag kellemesen telik, egyre kevésbé érzem magam feszélyezve Hongki mellett. Ugyanez azonban nem mondható el az ebéd utáni filmezéseinkre, mert a kanapén, annyira közel egymáshoz túl személyes, túl… fura. De igyekszem ezt áthidalni, amit mi sem mutat jobban, hogy Hongki lábai közt ülve, nekidőlve nézem az előttünk játszódó képsorokat, míg neki egyik keze a kanapé háttámláján pihen - merthogy ő a karfának támaszkodik -, míg másik a lábamon.
Lehellete a nyakamra csapódik, szívének dobbanásait szinte számolni tudnám. Megmozdulni sem merek, mert félek, hogy mindez, ez a törékeny csoda elillan és újra egyedül találom magam. Ha lehetne, örökre megállítanám itt az időt, annyira kellemes, annyira jó vele. Mellette egészen más vagyok, ami már egyáltalán nem zavar, sőt, ez az énem milliószor boldogabb… emberibb.
- Te pszichopata vagy, vagy csak nem figyelsz és azért mosolyogsz így? - töri meg a televízió által ugyan szennyezett, de számomra inkább csöndet. - Nem azért, mintha zavarna, csak érdekel.
- Én… - Nem tudom, melyikből jövök ki rosszabbul.
- Nyugi, csak vicceltem - karolja át a hasamat hirtelen. - Na de nézd, azért megy.
A film egy tizenegy éves gyermek nehézségeiről szól, alkoholista szülőkkel, kórházzal, szociális munkásokkal és minden olyannal, ami egyszerűen túl sok. Ettől függetlenül végig arra számítok, hogy minden rendbe jön, átkerülhet az anyja húgának a családjába, egészen addig, míg le nem ugrik a tetőről. Egy kisgyerek. És ezzel oda is a jókedvem. Láttuk, mennyi szarságon ment keresztül, de ahhoz, hogy öngyilkos legyen ennyi idősen valaki…
Hongki ágya szélén ülve némán figyelem, ahogy ő fogkefével a szájában mászkál, fokozatosan elkészülve Seunghyun házibulijához. Rólam már csak a cipő hiányzik, de ő már legalább fél órája próbálja összeszedni magát. A fürdőbe kirohan, vissza, a szekrényben keresgél, valamit fúj magára, éppen csak száraz tincseit előre fésüli, a gallérját igazgatja, majd mikor már azt hiszem, hogy kész van, átcseréli a felsőjét. Számára fontosak a külsőségek, de ez érthető is, hiszen a pszichológia leírja, mennyire szoros kapcsolatban áll az ember külső megjelenése a mentális egészségével. Ettől függetlenül én most kivéletelen nem nézek ki úgy, mint egy lehányt kutya.
- Biztos menni akarsz? - kérdi meg legalább harmadjára, miközben én nagyon koncentrálok, hogy betaláljam az övön lévő kis pöcköt a helyére.
- Biztos - erősítem meg újfent, ő mégsem tűnik nyugodtabbnak.
- Nem lesz baj? - pillant rám, bármi meggyőzőt keresve, ám végül egy sóhaj kíséretében indítja a motort.
- Mi baj lehetne?
- Félni fogsz, vagy bepánikolsz, magadba fordulsz, elmenekülsz, bármi. - Hát így hallva igazából mindre megvan minden esély, én azonban egész jól vagyok és csak Seunghyunhoz megyünk, nem valami idegenhez. Nem is lesz ott idegen, mert azt a Minhwan srácot is láttam múltkor, nem rossz arc ő sem.
- Rosszul festek?
- Nem - mér végig zavarbaejtő tekintettel.
- Az utat nézd, hyung - mormogom, inkább a kintit tájra terelve minden figyelmem.
- Aggódsz?
- Amiatt, hogy balesetünk lesz? Ja, eléggé…
- Dehogy lesz. Profi vagyok - nyúl felém jobbjával és kócolja össze a hajamat. Mivel már kezd hosszú lenni, kicsit zavar, hogy vissza kell igazgatnom, de inkább nem mondok semmit, csupán a sötétbe burkolózott környéket figyelem.
Az ismerős házak és utcák kellemetlen érzést keltenek bennem. Eszembe juttatja, hogy minden törékeny, minden véges. Pár nap és újra itt leszek, újra magammal összezárva kell sínylődnöm és újra nem lesz értelme az életemnek. Talán mégsem volt olyan alaptalan Hongki aggodalma…
A lépcsőkön felfelé már szabályosan rosszul vagyok, így amennyire csak lehet, közel húzódom Hongki oldalához, ki minden léptemet gyanakvóan figyeli, mint aki számít tőlem valamire.
- Srácok, csakhogy ide értetek végre - nyit ajtót egy ezerrel vigyorgó Seunghyun. - Már nagyon vártunk titeket.
- Már előre kikészítetted Minhwant, mi? - vigyorog rá Hongki, olyan lassan haladva, mint én.
- Dehogyis.
- Tehát igen - tér be a konyhába, s amint leülök a falhoz, mellém helyezkedik.
- Innit? - pillant először Hongkira, majd rám.
- Vezetek.
- Én kérek - ejtek ki valami olyat a számon, ami a jelenlévő három emberből látszólag kettőt igencsak megdöbbent, mert furcsa grimasszal merednek rám.
- Nem maradtok estére? - vigyorodik el ijesztően Seunghyun, ahogy az italért nyúl, hogy aztán egy pohárba töltsön nekem.
- Nem, szerintem jobb lesz, ha otthon alszunk - néz még mindig engem Hongki, amolyan “biztos jó ötlet ez?” ábrázattal az arcán.
- Oké, ti tudjátok - foglal helyet velünk szembe a másik srác mellé Seunghyun és kezdődhet is a beszélgetős est.
Nem vagyok egy nagy alkoholista, de szentnek sem mondanám magamat. Már ami a piát illeti, mert amúgy tényleg rettenet messze áll tőlem ez a szó. Nagyon ritkán iszom, akkor is okkal, de jelenleg úgy érzem nem lehet baj belőle. Nem kell utána hazatalálnom a sötétben, meg talán már a másnap sem lesz olyan elviselhetetlen rossz.
Ahogy telik az idő, úgy nő a véralkoholszintem is. A beszélgetésbe ugyan nehezen csatlakozom, mert nem sokat értek abból, amiről társalognak, de tény, ezerszer felszabadultabb vagyok, mint legutóbb.
Hongki meg sem próbál normális távolságot tartani, ugyanis olyan közel ül hozzám, hogy összeér a karunk, ezért csak a másikkal hadonászik magyarázás közben. Én meg lassan olyan jól érzem magam, hogy nagyjából mindenen csak vigyorgok, ami időről időre őt is megmosolyogtatja, mikor csekkol rajtam valamit. Nem értem, miért figyelget, de nem is igazán érdekel. A lényeg, hogy már jobb…
- Egyik nap a kerületi tűzoltóállomáson voltunk az ottani végzősökkel közös gyakorlaton. Igazából nem volt semmi komoly dolgunk aznap, az oktató végig a füstmérgezésről beszélt, amit valami hihetetlen mód untam. És tudjátok, van az a haverom, Jongin - néz mindenkire jelentőségteljesen, de nekem fogalmam sincs, kicsoda ő. Mivel tudom, hogy jelentősége lesz a továbbiakban, elvégre azért említette őt, mindent megteszek annak érdekében, hogy kitaláljam, van e bármi közöm hozzá, láthattam e valaha, de mivel a saját nevem felidézése is túl nagy kihívásnak bizonyul, hamar feladom.
- Aha.
- Na, az a paraszt nyakon öntött egy vödör vízzel! Halljátok, eszembe nem jutott volna, hogy ott van csap a teremben, de mire észbekaptam, már Taekwoon is meg lett locsolva, onnan meg nem volt megállás, szétbarmoltuk az előadást.
- Elég tüzes egy srác - jegyzi meg vicces hangnemben Minhwan.
- Amúgy az. Nem nehéz felbaszni - nevet szórakozottan, meghúzva a pohara tartalmát. Az enyém félig van, de már most is harcolok a hólyagommal, mert nem akarok felállni.
- Engem a gyakorlatok eléggé le tudnak törni. Vagy halál unalmas az egész, vagy olyan a téma, amitől sírni tudnék.
- Hyung, neked valami vicces sztori? - pillant Hongkira, ám ő fejben valahol egész máshol járhat, mert csak mered a semmibe. - Hongki? Bökd már oldalba - biccent a fejével, én pedig készségesen megteszem, amit kér.
- Hm? - tisztul a tekintete, a mosolya azonban nem túl őszinte. - Bocsi, ki kell mennem telefonálni egyet - pattan fel, mielőtt bárki bármit mondhatna, s már el is tűnt.
- Vele mi van? - kérdi tőlem.
- Fogalmam sincs - rázom meg a fejem, idétlenül vigyorogva mellé. - Hát honnan tudjam?
- Te élsz vele együtt… - jegyzi meg kissé tőle szokatlanul komor hangnemben.
- Én ugyan nem…
- Nem-e? - vonja fel egyik szemöldökét. - Akkor miért nem vagy otthon már napok óta?
- Mert hyungnál vagyok, de az nem azt jelenti, hogy ott lakom, mert… mert nem - érvelek roppant meggyőzően, de egyáltalán semmit nem tudok rá hirtelen mondani.
- Jae, mi van veled? Ő az orvosod és tudod, hogy a fiúkat szereti - ejti ki a nyilvánvalót, csak azt nem tudom, mire akar ezzel kilyukadni.
- És? - Minhwan közben egy szót sem szól, a jelenléte igazán elhanyagolható, pedig ha nem lenne bennem ennyi alkohol, még zavarban is érezném magam.
- Szerinted normális, ami köztetek van? - kérdi olyan hangsúllyal, mintha valami dedós lennék.
- Mi?
- Hogy együtt alszotok, te veszed fel a telefonját, szinte már egymáshoz vagytok nőve - húzza el a száját, pedig eddig semmi gondja nem volt velünk. - Tényleg nem érted? - fújja ki hangosan a levegőt, mikor már második perce nem válaszolok. Nincs mit, nem tudom összeszedni a gondolataim. Én örülök, hogy így vagyunk…
- Tényleg nem.
- Mit érzel iránta?
- Mit éreznék? Jóban vagyunk, sokat segített nekem.
- Hát csak lehet ő félreérti azt, amiket csinálsz és… tudod. - Nem tudom.
- Pszichológus, kétlem, hogy bármit félreértene.
- Minhwan?
- Én még csak tanulom, meg amúgy sem értem jelenleg egyikőtöket sem.
- Mért nem?
- Hát mert téged miért zavar, hogy mi van velük? Jaejinnek pedig nem ismerem az előéletét, se semmit róla, így véleményt sem tudnék alkotni.
- Mi az, hogy miért zavar? Mert a barátaim és tudom, Jae mennyire sérülékeny - tekint rám jelentőségteljesen, úgyhogy inkább lehúzom az italom. - És hogy mekkora szó tőle, ha valakit közel enged magához. Félek, hogy nem azonosak a szándékaik, vagy mik és mindketten megsérülnek.
- Hongki sem hülye…
- Hát azért ezzel vitatkoznék.
Fáradtan pislogok körbe, mikor meglátom az ajtónak támaszkodva az említettet, aki felém mosolyogva hallgatja tovább csendesen a diskurzust, még véletlen sem jelezve, hogy amúgy itt van. Én meg már figyelni sem tudnék rájuk, leköt Hongki látványa és a saját kósza gondolataim.
Lehet Seunghyunnak mégis igaza van? Talán mégsem olyan normális, ami kettőnk közt zajlik mostanában, csak eddig nem vettem észre, mert nem akartam. Mert félek attól, ami bennem van… Hongki csupán kedves velem és mindent megtesz azért, hogy összeszedjem magam. Inkább én értem félre őt, nem ő engem. Mármint persze, tudom, hogy azért teszi, mert valahol ez a munkája és még barátok is vagyunk, de a szívem ezt nem tudja. És még hányingerem is van.
- Jaejin, megyünk? - zökkent ki mélyreszántó önmarcangolásomból még mindig az ajtóban állva Hongki, s a csend hirtelen sokkal nagyobb, mint amivel elbírnék. Rosszul vagyok, lankad a jókedvem, ráadásul szédülök is.
- Aha - támaszkodom meg az asztalon, hogy fel tudjak állni.
- Ti pedig ne igyatok annyit, mert nem lesz, ki nappal ápoljon titeket - karol át engem, közben a másik kettőhöz beszélve.
Lefelé menet nagyon kell koncentrálnom, hogy ne essek el, még annak ellenére se, hogy ilyen szorosan tart, ez viszont elvonja a figyelmemet. Szólhatnékom van. Elakarom mondani neki, hogy valami nem oké velem és furát érzek mellette. Nem vagyok homofób és rasszista is éppen csak kicsit, de erősen kétlem, hogy van arra esély, hogy szerelmes legyek egy másik pasiba. Olyan kicsit fujj a dolog… És mégis.
- Nagyon kivagy? - hajol át fölöttem, hogy becsatolja az övemet a helyére.
- Nem - vágom rá azonnal. - Csak kicsit.
- Mit érzel most? - adja meg a lehetőséget, hogy megbeszéljük azt, amit nem merek felhozni sem. Azon kívül mit?
- Rossz kedvem van.
- Mitől lett rossz kedved? - indítja be a motort, s már megyünk is, magunk mögött hagyva az ismerős környéket.
- Attól, hogy elkezdtem gondolkodni, mert az mindig lelomboz.
- Min gondolkodtál?
- Mindegy. - Nem vagyok eléggé ura önmagamnak, hogy gyorsan kitaláljak valami hazugságot,
- Oké. Majd elmondod, ha szeretnéd.
Azon a pár méteren, míg beérünk a házba, a hűvös levegő kissé kijózanít, ami a járásomon látszólag nem segít, de nem gond, Hongki támogat. Az emeletre egyenesen kihívás lenne feljutni, ha nem lenne ennyire erős. Eddig is az volt?
- Hyung - remegek meg, önkéntelenül összébbhúzva magam az ágyában, ahova lenyomott, mikor a nadrágomat kezdi kibontani.
- Hm? - Keze nem áll meg, talán nem is figyel rám igazán.
- Át tudok öltözni egyedül is.
- Elhiszem - tapasztja tenyerét a mellkasomra, hogy ledöntsön hátra. - Nem fáj semmid? - húzza le rólam a farmert.
- Nem.
- Örülök - ragadja meg a jobb karomat, hogy vissza húzzon ülőhelyzetbe. - Remélem kesőbb sem fog - veszi le rólam a pulóvert is. - Na mássz fel és próbálj meg aludni. Mindjárt jövök, ne várj meg - szedi össze a rólam levett ruhákat és távozik a szobából, kifele menet még lekapcsolva a villanyt.
Ugyan megteszem, amit kért és felfekszem a “helyemre”, ha akarnék sem tudnék elaludni. Túl nagy a sötét, magányos vagyok és a gondolataim sem hagynak nyugodni, így hát számolom a képzeletbeli bárányokat, míg vissza nem ér. Csöndesen, óvatosan, nyirkosan.
Ahogy befekszik mellém, már húzódom is közel hozzá, hogy észrevegye, miszerint fent vagyok még és helyet csináljon annak, hogy átölelhessem. Most a megszokottnál is jobban rámászom, de azért ott van bennem a félsz, az alkohol mégsem old meg mindent. Bárcsak helyettem élné az életem, de nem, ehelyett csak hülyeségeket csináltat velem.
- Hyung - súgom nagyon halkan a fülébe, arcomat az övére helyezve, hogy még véletlen se láthasson engem. Nem, mintha sok esély lenne rá ebben a sötétben.
- Igen?
- Azt hiszem, többet érzek irántad, mint szabadna. - Karjai szorosabban ölelnek, s szinte hallom, ahogy gondolkodik, de éppen csak kimondtam, már bánom is.
- Nappal megbeszéljük, rendben? - hint lágy puszit a nyakamba és bármennyire jövök ettől zavarba, tudom, nem akarok erről beszélgetni semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése