Éppen csak világosodik, mikor a hányinger ébredésre késztet és mivel Hongkinál sem egy redőny nincs soha lehúzva, se egy sötétítő függöny behúzva, nagyjából az időt is megtudnám saccolni, ha nem lennék ennyire pocsékul. Mindkét lábam az ő derekán pihen, míg a fejem valahol az ágy szélén, miközben karjaimmal az elkobzott takarót ölelgetem. Ő még bőszen alszik, s nekem sincs erőm igazán felkelni.
Ugyan meleg van nála, elég kényelmetlen egy szál alsóban és pólóban az ágyában feküdni, így hát megpróbálom összébb kaparni magam, hogy legalább ne legyek ennyire kiterülve. Mocorgásomra azonban ő is kezd magához térni, majd kezét kinyújtva engem keres. Közelebb húzódom, ám ahogy magához ölel, egyszerre fog el a rosszullét és valami megmagyarázhatatlan izgatottság is. Nem bírom itt tovább…
- Letusolok - bontakozom ki karjaiból, remélve, hogy hallotta szörnyen halk és életlen szavaimat, s bizonytalan léptekkel útnak indulok a fürdőszoba felé.
Azt hittem, valami csoda folytán megjavultam, vagy nem tudom és elkerül engem ez a másnaposság dolog, de persze nem, egész délelőtt ki sem merek menni a vécé mellől, csak ülök és várom az ihletet. Az ajtó nyitva, Hongki tíz percenként rámnéz és feltesz valami kérdést, amire nemmel válaszolhatok, de egy idő után szerintem ő is megunja, mert egyszerűen csak leül mögém az alám erőszakolt paplanra. Hiába mondtam, hogy most külön szükségem van a hidegre, nem, fel fogok fázni, meg miegyéb, tehát ja… Pedig még jól fel is öltöztem, mert fáztam.
Nem engedek testem akaratának, nem fogom előtte eljátszani a Hattyúk halálát, de a fájdalom mozdulni sem enged. Azért, hogy tereljem kicsit a saját figyelmemet, az életemen kezdek el törpengeni, ami meg is hozza a várt hatást. Hirtelen feltérdelve hajolok a vécécsésze felé és fuldokolva próbálok megszabadulni attól, amit a gyomrom még kikíván vetni magából, ám szinte már teljesen üres.
Hongki gyöngéden simogatja a hátamat, majd ahogy visszahuppanok, papírt nyújt, amiben megtörölhetem a számat, de ujjai továbbra sem távolodnak el a gerincemről. A pulóveremmel az ölemben élvezem a foglalkozást, nagyon remélve, hogy kész, vége, itt nem lesz több akció. A hasam is megnyugodott kicsit.
Az ebéd, mint olyan, ma kivételesen csekély és könnyű. Ettől függetlenül én csak piszkálgatom az ételt, s ha arra gondolok, hogy be is kapom esetleg, újfent rámtör a hányinger. No nem azért, mert rossz lenne, sőt, az illata kifejezetten finom, Hongki meg igazán jól főz, de most nem megy.
- Van kedved filmezni, vagy most hagyjuk? - A hangja szokatlanul kemény és valamiért úgy érzem, hogy nem ezeket a szavakat akarta felém intézni. Tény, ő mindig kimond szerintem mindent, de ha nem, annak komoly oka lehet. Talán piszok mérges rám, vagy csupán elege van belőlem.
- Van kedvem. - Igaz, nem azokhoz a hervasztó filmekhez…
- Akkor gyere - sóhajt fel, majd lerakva az evőeszközeit, tányérját a mosogatóba helyezi és elindul a nappali felé.
Gyengének, izzadtnak és büdösnek érzem magam. Ez utóbbi nem újdonság, ám otthon csak akkor esz el a fene tusolni, ha már nagyon muszáj, itt meg minden nap szoktam. Reggel is voltam. Most is kéne, de egyszerűen semmi erőm nem lenne felmenni és végigállni azt a pár percet.
Hongki kivételesen a kanapé közepére ül, s ahogy elhaladnék előtte, hogy mellé üljek, hirtelen átkarolva ránt be a lábai közé és ölel át, úgy kapcsolgatva tovább a tévét. Nemigazán törődik a mocorgásommal, csak állát a vállamra hajtja és így ringat engem kétségekbe, saját magamat illetően.
Nem voltam annyira részeg, hogy ne emlékezzek a tegnapi napra. Ezt valahol nagyon bánom, meg nem is, mert most legalább tudom, mennyire beégtem, bár eddig nem úgy tűnik, mint aki meg akarná beszélni azt. Jobb is, biztos csak nem akart megbántani, ezért nem mondott semmit. Ő az orvosom, semmi több. Az orvosom, aki most is itt ölelget engem a házában…
Velem van a baj, vagy vele?
- Mit néznél szívesen? - A megszokottnál is mélyebb hangja váratlanul ér. Szemem sarkából látom, ahogy rámsandít, apró, huncut mosollyal a száján, ami mi tagadás, piszok jól áll neki.
- Nekem mindegy.
- Mindegy, mert nem figyelsz úgysem, mi? - rázkódik meg a nevetéstől. - Hol jár az eszed?
- Messze. - Alapvetően messze nem ott, ahol kellene.
- És mit érzel jelenleg?
- Nem tudom - vallom be a majdnem igazságot, mert azért némi fogalmam van, hogy mégis mi a csuda zajlik bennem.
- Zavar még, hogy hozzád érek? - kérdi sejtelmesen, ami némi aggodalomra ad okot. Utálok ilyesmiről beszélni, roppant zavarbaejtő.
- Nem - fordítom el a fejem a másik irányba, ha netán vörös lennék, akár egy paradicsom.
- Milyen érzés?
- Hyuuuung. - Fullasztó.
- Rossz? - erősködik tovább, hogy kihúzza belőlem azt, amiről nincs kedvem társalogni, ráadásul az ölemben pihenő bal kezemért nyúl jobbjával, hogy megfogja, átvéve a másikba a távirányítót. Ujjai határozottan, de finoman fonódnak enyéim köré, én pedig nem tudom, mit csináljak.
- Nem.
- Akkor jó?
Kegyetlenül nehéz kimondani azt az egyetlen szót, pedig akár épkézláb összetett mondatokban is tudnék válaszolni… ha tudnék egyáltalán válaszolni.
- Igen - szűkölöm halkan, még magamnak is félve beismerve.
- És most? - enged el és simít a combomra, mire összerándulok.
Hirtelen olyan érzés, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, hogy félek, kiszakad a helyéről. A levegőnek nagyobb súlya lett a szavaknál, én pedig egyikkel sem bírok el.
- Na jól van, nem piszkállak - ereszt el teljesen és dől hátra, hatalmas űrt hagyva maga után. Pedig akarom… Akarom, hogy piszkálj.
Nem tudom, hogy a rosszullétem miatt, vagy Hongki viselkedése végett érzem még bizarabbnak a napot, mint eddig, mindenesetre csak kapkodom néha a fejem. A megszokottnál is közelebb van hozzám, többet érintkezünk, pedig az azért már nagy szó. Nem, mintha bánnám, csupán jobban összezavar.
Az asztalnál ülve némán figyelem, ahogyan könnyedén a vékony anyagra fog, majd olyan gyorsan távolítja el magáról, mintha ott sem lett volna. Önkéntelenül is nagyot nyelek, ahogy tekintetemet végigfuttatom immár fedetlen felsőtestén, majd gyorsan el is kapom, mikor feltűnik, hogy engem néz.
- Nincs meleged? - lépked hozzám közelebb, útközben egy székre helyezvén a pólót.
- Nincsen. - Hát mostmár így egy kicsit lehet. De egyébként nincs akkora meleg a házban, hogy ez indokolt legyen, sőt… Eddig annyira tapintatosan és figyelmesen viselkedett, most meg, mint akit kicseréltek.
- Pedig nyugodtan levetkőzhetsz - hajol az arcomhoz, ami még inkább arra késztet, hogy inkább a földön fetrengő macskaszerűséget tanulmányozzam. - Csak kényelmesen.
- Nem, köszönöm, jó így.
- Lázad sincs? - tapasztja tenyerét a homlokomra. Nem merek levegőt venni, mert félek, az már sok lenne és a testem bemondaná az unalmast.
- Nem hiszem.
- Szerintem sem - távolodik el, mire megkönnyebbülve felsóhajtok. - Büdös vagyok? - megy a hűtőhöz, hogy abban kezdjen el valamit keresni.
- Miért? - Nem tudom nem őt nézni, annyira abszurd ez az egész. Láttam már felső nélkül, de nem ennyi ideig és akkor is éppen öltözött. Széles vállai, izmos karja és kis pocakja van, ami nem tudom miért, de különös érzést éleszt fel bennem. Szerintem már tényleg megbolondultam. Pszichológushoz kellene mennem. Azaz, másikhoz…
- Nem válaszoltál, tehát az vagyok - vigyorog rám felettébb jókedvűen.
- Mi? Nem, dehogy, csak érdekelt. Nem vagy az, hyung egyáltalán - darálom el gyorsan, mielőtt félreérti, ám úgy tűnik, ennél jobban aligha hozhattam volna magamat hülye helyzetbe.
- Akarsz róla beszélni? - nevet fel szolidan, de azért kiérezni belőle az incselkedést.
- Nem…
Ahogy a finom szellő simogatja az egyébként is libabőrös karomat, megérzem a közelgő nátha ígéretét. Már régen sötét van, csak az úton elhelyezett lámpák nyújtanak némi fényt, de az egyszerre több, mint amire szükségem van és kevesebb, mint amennyit a szemem kíván. Nem megyek ki odáig, azon a három kósza lépcsőfokon tökéletesen kényelmesen elférek, ami a házba vezet. A fák susognak, a macskák a közelben bandáznak, s érzem, hogy egyre közelebb van a tél. Nagyon fázom.
Azt hiszem, ezt beírhatom a top tíz leggázabb tetteim közé; elmenekültem, míg Hongki tusolni ment. Az igazat megvallva, az egész életem erről szól. Nem is előle menekülök, hanem magam elől. Félek attól, amit érzek, mert mindig, mindenben kizárólag a negatív dolgokat keresem, hogy aztán később ne csalódjak akkorát. Ezzel persze megfosztom magam az élettől, ám ez most egyébként sem az a helyzet, ahol bármit is számítana, mit gondolok.
Emlékszem az egyik volt barátnőm szavaira. “Egy férfi sosem sír”. Tizenhét lehettem, messze még a férfi kortól, de mint szakítási indok, eléggé megviselt. Akkor még nagyon vágytam a felnőtt létet, hogy végre ura lehessek az életemnek, ne csak sodorjon az ár. Volt utána is néhány barátnőm, s bár az ágyban megtaláltuk az összhangot, a valóságban nemigazán, hiszen mindegyiknek hazudtam arról, hogy ki vagyok. Nem is voltak túl hosszú életűek ezek a kapcsolatok.
Félek közel engedni bárkit is magamhoz. Egyedül Seunghyun ismer engem - na meg most már Hongki -, még anyám sem tud rólam mást a nevemen kívül. És ez tökéletesen meg is felelt nekem eddig…
Látom, ahogy a fény szép lassan körbeölel, s hallom, ahogy nyílik az ajtó. Egyértelműen Hongki az, nem nézek hátra, nincs értelme. Biztos mérges is, amiért így eltűntem és talán megkapom az első igazi szidásomat.
Valami puhát és meleget terít rám, majd leül mellém a lépcsőre.
- Nehéz velem? - A hangjában annyi keserűség van, hogy szégyellem magam, amiért kijöttem.
- Magammal nehéz - ismerem be.
- Ezúttal mivel ostorozod magad? - kérdi, valami mosolyfélével a szája szélén.
- A reménytelen érzéseimmel.
- Mitől olyan reménytelenek? Úgyis rég volt óránk…
- Hyung, én úgy érzem minden nap van néhány - erőltetek annyi vidámságot ebbe az egyetlen mondatba, amennyi belefér.
- Jó, ebben igazad van, de azoknak nem voltál aktív résztvevője.
- Attól, hogy megint csak magamat szivatom ezzel az egésszel, pedig tudom, hogy nem kéne - térek vissza az eredeti témához, tudomásul véve, amit mondott.
- Az érzések nem ellened születnek, Jaejin. És valahol neked kellett engedned őket, mert mondjuk szükséged van rá. Ne azon aggódj, hogy mit érzel, hanem próbáld jóra fordítani. Biztos van rá megoldás.
- Nem hiszem.
- Nem mondod el, igaz?
- Nem merem - nézek rá őszintén, állva az ő szomorkás tekintetét.
- Miért nem? - tekint el kivételesen Hongki először és igazgatni kezdi rajtam a pokrócot, hogy minél nagyobb részen fedje a testemet.
- Mert félek, hogy megutálsz - lehelem magam elé a szavakat, melyek fehér felhőként tűnnek tova a sötét éjszakába.
- Dehogy utállak - közli olyan hangosan, hogy egy madár elröppent a közelünkből ijedtében. - Nincs olyan ember a földön, akit utálnék.
- Jó, de na…
- Oké, nem erőszak. Megyünk aludni? - nyújt nekem kezet, én pedig elfogadom. Mert rá tényleg szükségem van…
A reggeli gyér fényben gondolatok és emlékek milliói kínoznak, nem hagynak pihenni. Érzem a közelgő pánikot, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre evezek elmém sötét bugyrába, de tudván, hogy még van kiút, tehetek ellene valamit, nagy levegőt veszek és megpróbálom összeszedni magamat.
Hongki rajtam nyugvó karjára fogok, s olyan helyzetbe fordítom, hogy láthassam a rajta lévő tetoválást. Annyira nem illik a pszichológusi összképhez, mégis annyira ő… Én is szívesen varratnék valamit a bőrömre, de fogalmam sincs, mit és hova, így meg azért tök felesleges. Meg igazából félek is kicsit, hogy később megbánnám, hiszen én ebből állok. Megbánásból.
Mutatómmal finoman érintem a selymes felületet, lassan, elidőzve követvén a tinta vonalát. Mindenhol pont ugyanolyan puha és mindenhol pont ugyanolyan heves érzést vált ki belőlem, amit már le sem tudnék tagadni. Furcsa, mennyi minden megváltozott körülöttem és bennem is néhány hét alatt. Bár tény, azért mentem orvoshoz, hogy segítsen, de ilyesfajta segítségre egyáltalán nem gondoltam. Kereshetném a miértjét, de teljesen felesleges, úgysem jövök rá egyedül, megkérdezni pedig nem merném, így hát csak élvezem a helyzetem.
- Szeretem, mikor ezt csinálod. - Rekedtes, még álmos hangja megijeszt, mire gyorsan el is engedem. - Gondoltam, hogy abbahagyod, ha kimondom - sóhajt, majd nagyot nyújtózva teljesen rámgabalyodik. - Nem tudsz aludni?
- De. - Gyenge hazugság, ám már ismer.
- Énekelek neked - köszörüli meg a torkát és néhány pillanat gondolkodás után belekezd.
Ha eddig azt hittem, hogy nincs olyan dolog, amiben Hongki ne lenne tökéletes, mostmár biztosra tudhatom. Persze tuti akad, de engem eddig minden oldala lenyűgöz.
Az álomtól még karcos hangja puha dallammá formálva tölti ki a szoba csöndjét, valami lassú, kissé melankolikus ritmusban. A szöveg a már jól megszokott szerelmi sémát dolgozza fel, mint a legtöbb zene, de nem is arra figyelek igazán, leköt, hogy mennyire gyönyörűen énekel Hongki.
- Ép testben ép lélek - tekint körbe ebben a percben már legalább harmadjára a káoszsúlytotta területen.
- Ezt mintha már hallottam volna… - A kezemben az apró kutya összehúzva magát remeg, talán még neki is sok ez a látvány. Miért nem tart igazi ebet? Hát mi ez...?
- Akkor most kitakarítunk - csapja össze a tenyerét váratlan, mire azért kicsit megugrok. Ijesztő itthon lenni.
- Nem kell, hyung, egyedül is képes vagyok rá.
- Tudom, hogy képes vagy rá, csak nem csinálod meg.
- De, megcsinálom.
- Volt rá eddig időd, most meg már itt vagyok, úgyhogy segítek - kezd is neki valaminek a keresésének.
- De igazán nem szükséges. - Úgyis feleslegesen beszélek. Nem is értem, mostanság minek járatom annyit a számat, mert vagy hiábavaló, vagy… hiábavaló.
- Rejtegetsz valamit? - sandít rám vigyorogva, nekem meg hirtelen minden rejtegetnivaló dolog átfut az agyamban. Nincs semmim.
- Nem.
- Akkor jó. Előlem ne is rejtegess, tudni akarok mindent…
Röpke két óra alatt úgy csillog a lakás, mint talán még eddig soha. A mosógép búg, sehol egy kósza szemét, a készülő vacsora illata pedig belengi az egész környéket szerintem. Soha többet nem nyúlok semmihez, hogy minden így maradjon. Mármint ilyen tisztán.
Ahogy a kutyát ki szokta engedni még lefekvés előtt egy körre, úgy visszük le most ketten sétálni a környékre, hogy el tudja végezni a dolgát. Kivételesen nálam van a póráz, mert azt mondta, holnapra itt hagyja nekem, hogy legyen társaságom, de ugye akkor majd egyedül is le kell hoznom, így csekkolja, bírok e ezzel az apró állattal. Ne engedjem ide, ne engedjem oda, ne egyen fel semmit, oda mehet, amoda meg nem. Tehát ja, fárasztó egy fél óra, míg lent a hidegben a beöltöztetett jószágot kísérgetjük. Ettől függetlenül élvezem…
Már nem csupán rossz emlékek, a saját keserű perceim maradványai vannak a sokemeletesek között megbújva, hanem a köztünk történt dolgok is, mint amilyen ez a kutyasétáltatás. Apró, semmilyen, mégis kellemes feladat.
Ujjaim a takaróba marnak, ahogy megérzem érintését a csípőm körül - a tetteim nem egyeznek a gondolataimmal. A vágy oldja a gátlásokat, a levegő szörnyen nehéz és párás lett hirtelen. Az ölem ég, az izmaim feszülnek, halk morgása elveszi az eszemet. A szavaknak elfogy a jelentésük, pedig úgy érzem, mondanom kéne valamit, de az a valami megfoghatatlan összevisszaságban bolyong az elmémben. Még magam számára is idegennek hatok, ahogy egyre többet és többet követelve engedek akaratának; itt már nincs helye szégyennek.
Hirtelen felülve a sötétben, azt sem tudom ki és hol vagyok. Úgy kapkodom a levegőt, mint aki most futott fel a földszintről a tizenharmadikra, s rettenetesen szédülök. A képek, az érzések, minden bennem van még, de idő kell hozzá, hogy elválasszam a képzeletet a valóságtól.
- Mi a baj? - ül fel Hongki is, de képtelen vagyok válaszolni. - Rosszat álmodtál? - fordul teljesen felém és ölel magához. Ahol hozzám ér, parázslik a bőröm.
- Nem.
- Akkor? - Nagyon ciki, ráadásul a gatyámban sem férek el, de igyekszem úgy helyezkedni, hogy ez neki egyáltalán ne tűnhessen fel.
- Nincs baj…
Nem tudom eldönteni, melyik a kínosabb; a helyzetem, vagy az, amit álmodtam.
- Ha nincs baj, akkor aludjunk még kicsit, mert lassan kelni kell - dől hátra és húz magával, azonban félig rá kerülök és még az egyik lábát be is erőszakolja az enyémek közé - ötletem sincs, milyen indíttatással -, így már esélytelen, hogy ne venné észre.
Egy ujjával a hátamat kezdi simogatni, ám néhány pontnál kiráz a hideg, ami számára is feltűnik, ezért direkt ott birizgál engem, ahol… ahol fura. Nemhogy megnyugodnék tőle, csak rosszabb, én pedig nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Tehetetlenségemben elkezdem a fejemet rázni, mire ő felkuncog és mint aki eddig szándékosan csak piszkált, abbahagyja, majd normálisan simogat tovább.
Szerencsére ő hamar vissza alszik, úgyhogy rágódhatok egyedül reggelig a gondomon anélkül, hogy még miatta is aggódnom kelljen.
- Mit csináljunk? - gördülök a hátamról a hasamra, mélyen az apró állat szemeibe nézve, aki csak buta fejjel bambul rám. - Szerinted is? Örülök, hogy egyezik a véleményünk. Apád - ahogy Hongki emlegetni szokta magát a kutyának - azt mondta, hogy séta után fél órával adjak neked reggelit, de ahhoz ugye sétálni kellene. - Készen állsz?
Különös itthon reggel ébren lenni, de mivel feladatom van, szépen összekapom magamat és elkezdem kitalálni, hogyan adjam fel a kutyára is a saját ruháját. Ő nem valami boldog, kapkod a kezem után, én meg félek, hogy eltöröm valamilyét, így hát lényegében őt sokkal tovább tart felöltöztetni, mint amennyi időbe nekem telt saját magamat.
- Lifttel menjünk, vagy lépcsőn? - fogom egyik kezemben az ebet, a másikkal meg zárom az ajtót. - Ja, tényleg jobb a lift, még nagyon korán van.
Hülyén érzem magam az utcán igyekvő emberek közt, lazán, ráérősen követve ezt a madzagra kötött nagyobb patkányt, de sokkal inkább félek, hogy rátapos valaki. Ez egészen addig tart, míg nem pottyant egy méreteset a járda közepére, amit nekem valahogy fel kell varázsolnom egy zacskó segítségével.
Őszintén megvallva, jól telik a napunk kettesben. Mozgásra késztet, sőt, még kajacsinálásra is, bár abban azért nem kell megerőltetődnöm, mert Hongki hagyott nekem kész ételt a hűtőben. Beszélgetünk - azaz főleg én beszélek, ő csak akkor ugat, ha valaki megy a folyosón -, kutyás filmet nézünk, óránként küldök róla képet a gazdájának és még egy nagyobb sétát is megejtünk délután.
- Na és milyen volt? - veszi le a kabátját és helyezi a kivételesen nem üres akasztóra. Egész otthonszerű már az a lakás…
- Jó. Barátok lettünk.
- Ennek igazán örülök - mosolyog rám szívélyesen. - De ugye nem rontottad meg a szemeit a perverzkedéseddel? Még kiskorú… - hajol le, intve magához hívva a kutyát, hogy a karjába vehesse.
- Milyen perverzkedésemmel? Nem is szoktam perverzkedni - dünnyögöm kissé sértetten.
- Én nem tudhatom, mit csinálsz te itt napközben, nagy magányodban - vigyorog rám ezerrel, mintha célozna valamire. Pedig nem, nem jellemző rám semmi, főleg, mert a gyógyszerek mellett egyáltalán eszembe sem jut. Az már más kérdés, hogy most… ja.
- Inkább ő rontotta meg az én szemeimet, mikor lent egy másik kutyát kezdett töcskölni - húzom el a számat az emlék hatására. Azt hittem, kis aranyosan játszani fognak, erre a nála nagyobb, hosszú testű ebet bekapta a lábai közé és elkezdett rajta mozogni, nekem meg ott égett a nő előtt a fejem, hogy mit csinál ez.
- Töcskölni… - ízlelgeti az előbb hallottakat. - Milyen bő szókincsed van. Te amúgy sem vagy kiskorú, de ha esetleg komoly lelki trauma ért, tudok egy jó pszichológust.
- Vajon honnan látta, hogy ezt hogy kell csinálni? - lépek túl az előbbin és nézek rá összevont szemöldökkel.
- Ösztönnek hívják ezt, Jaejin.
- Igen, persze - legyintek, otthagyva őket a konyhában.
- Mióta megvan, nem is volt senkim - követ engem, s leül mellém az ágyra, letéve a földre az állatot.
- Ez nem jelent semmit. - Minek megyek én ebbe bele? Hasogat a szívem.
- Ha a szexuális életemre vagy kíváncsi, akk-
- Nem!
- -or szívesen elmondom, hogy-
- Hyung…
- nem fekszem össze fűvel-fával. Eddig összesen - emeli fel a kezeit, hogy az ujjain kezdjen számolni - tizenhét, tizennyolc… Csak viccelek - lök oldalba játékosan. - Három emberrel voltam, azok sem mostanság voltak.
- Hogy lyukadtunk ki ide… - nyögök fel keservesen, megpróválva nem elképzelni őt mással, de nem megy, egyszerűen megőrültem.
- Akkor most te jössz.
- Mi? Nem. Biztos, hogy nem.
- Miért nem? Én is elmondtam.
- Nem kérdeztem.
- Na, hajrá.
- Nem tudom, hyung, nem számoltam.
- Olyan sok volt?
- Lehet…
- És-
- Hagyjuk, jó?
Nyolc óra magasságában búcsúztunk el, s bár viszonylag sok időt töltöttünk együtt, a hiánya egyszerűen letaglóz. Hirtelen olyan üres és értelmetlen lett minden, mint amilyen előtte volt. Lefekvés előtt ugyan még küldött egy üzenetet, de az csak kis mértékben segített a kedvemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése