- Baekhyun! Baekhyun, figyelsz? - rázogatja előttem hatalmas mancsát, végre letéve a majd’ fél órát füléhez ragadt telefonját. Önző lennék, ha azt akarnám, hogy mikor velem van, ne foglalkozzon mással? De hisz’ ezt akarom, tehát az vagyok.
- Figyelek - sóhajtok úgy, mint aki a világ összes gondját a hátán cipeli, pedig nem, kizárólag a sajátjaimmal kellene elbírnom, mégsem megy.
- Nekem most el kell mennem, de holnap találkozzunk, jó? - Holnap. Egy teljes éjszaka egyedül. Chanyeol azért telefonált, mert valaki fontosabb nálam. Vagy mindenki? Mindegy, bármit gondolok, úgyis csak szarul érzem magam tőle.
- Jó - vonok vállat hetykén, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy nem érdekel annyira a dolog, mint amennyire valójában marja a bensőmet. Én nem akarok egyedül aludni…
- Ne csinálj hülyeséget! - veszi magához a táskáját, még utoljára belenézve, hogy minden gyógyszeremet gondosan elrakta-e, kizárólag azokat itthagyva, amiket szednem kell még a leszokás érdekében, ám azokból is csak azt az egy-egy szemet.
- Én sosem - kúszik hamis vigyor ajkaimra, tudván, hogy az én szótáramban egészen mást jelent a hülyeség.
Az utóbbi három hétben teljesen megváltozott az életem. Megváltozott volna? Azt hiszem, csak én akartam másnak látni. Chanyeol éjjel-nappal velem volt, ha meg éppen iskolába kellett mennie, rögtön hozzám jött utána a munkába. Felügyelt, rendszerezett és olyan ügyesen bekúszott a mindennapjaimba, hogy mára már ő az, akiért felkelek reggel. Nem tudom, hogyan és miként lett ebből az egészből az, ami, de az egyedüllét kihozza belőlem a negatívat.
“Az a te bajod, Baek, hogy már az ismerkedés pillanatában búcsúzkodsz.”
… és tényleg. Chanyeol mellett mindig elfelejtem, hogy a világ ugyanolyan sivár, kegyetlen és rideg, mint amilyen előtte volt. A gyógyszerek mellékhatásai sorra jelentkeznek, az elvonási tünetek rohamokat eredményeznek, de ő végig mellettem van olyankor és átsegít egy-egy sírógörcsön, vagy éppen menekülési kényszeren.
Addig az estéig azt hittem, azok az apró pirulák megoldást nyújthatnak minden fájdalomra, azonban csakhamar rá kellett jönnöm, nem az áruk a legnagyobb probléma. Nem tudok mértéket tartani, ha éppen nagyon rosszul vagyok, olyan mennyiségeket szedek be, amik hatását még két nap múlva is érzem, és nem ám jó értelemben. Arról nem beszélve, hogy hiába szedem, ugyanolyan cseszettül egyedül vagyok…
Valaha nekem is volt életem, barátaim, satöbbi. A szüleim alkoholisták, a terror állandó és megszokott volt otthon, mégis azt vallom, buta ötlet volt, hogy azt gondoltam, magamra utalva könnyebb lesz a teher. Nem. Félek a sötétben, félek a csöndtől, félek attól, hogy szembe kell néznem a problémáimmal.
“- Szia - vigyorgok fel a colosra, kiharcolva minden figyelmét.
- Szia - válaszol, már ismervén legújabb kedvenc szokásomat.
- Szia - felelem újfent, tovább szuggerálva őt.
- Szia.
- Szia, Chanyeol.
- Szia, Baekhyun.
- Szia.
- Szia.
Nem túl tartalmas, számomra mégis beszélgetés. Csak hallani akarom a hangját, érezni, hogy nem vagyok egyedül, mondandóm azonban nincs. Mikor éppen esélye lenne némi csöndnek telepednie közénk, dúdolok, fütyülök, halkan énekelek, vagy őt pesztrálom, amit meglehetősen jól tűr. Ő elvisel engem... “
A lakás üres, minden olyan kietlen… Nincs két órája, hogy távozott, de én már a halálomon vagyok. Péntek lévén sok tennivalóm nem akad, bár ez így, ebben a formában nem igaz, mert a káosz átláthatatlan itthon, de annyira azért nem érdekel. A rend nem az én műfajom, kizárólag Chanyeol miatt szoktam olyan beteges dolgokra vetemedni, mint a pakolás, ám, ha igazságos akarok lenni, azt is inkább egyedül végzi, mintsem velem.
Nos, velem ekkora élvezet bármit közösene csinálni. Többnyire nézem, ahogyan főz, mosogat, vagy csupán létezik. Annyira beletörődtem már a magányba, hogy kész szenzáció számomra a jelenléte, s sokszor még alvás helyett is csak őt nézem. Nem tudom, pontosan mikor, de elkezdtem különös érzéseket táplálni iránta, s ez bonyolít mindent.
- Cha- - Nincs itt. Nem találok semmit, Chanyeol. Még magamat sem…
“ - Chanyeol, hol a piros pólóm? - Már az időmet sem pazarlom rá, hogy nekiálljak megkeresni, hiszen ő úgyis jobban tudja nálam. Nem értem, hogyan, de én soha nem találok semmit, Chan meg látatlanban is megmondja mindennek a tartózkodási helyét.
- A fotelban - bök az említett bútorra, miközben a földről szedegeti a szennyest.
- Chanyeol, hol a rövidnadrágom?
- Melyik?
- Ami tegnap rajtam volt - túrom az ágyam végébe keletkezett ruhakupacot, pedig tisztában vagyok azzal, hogy esélyem sincs. Na meg türelmem.
- Tessék - hajol elém, hogy kihúzza a szememet majd’ kiszúró darabot a többi közül.
- Chanyeol, melyik lábost kéred? - pillogok nagy szemekkel a saját szekrényembe. Ötletem sincs, mekkora és milyen kellhet neki a mai ebédhez…
- A közepeset, aminek kék a nyele.
- Ne haragudj, de itt semmi nem kék - vigyorodom el, kivételesen elszalasztva az alkalmát annak, hogy szórakozzak a színlátásán.
- A közepeset… - morran játékosan, de még mielőtt túl sok időt venne el a bénázásom, lép, s kiveszi magának az eszközt. “
- Képtelen vagyok nélküled önállóan meglenni… - sóhajtok, ledobva mihaszna lényemet az asztalhoz.
Mit csináljak? Unatkozom…
Jobb ötlet nem lévén a hűtőbe mászok, hogy szedjek magamnak egy nagyon minimális mennyiségű kaját, mert ugye Chan hagyott itt azt is, nehogy éhenhaljak. Ugyan próbál rendesen etetni, sokszor csak a beletörődés marad számára, mert a gyógyszerek és a hangulatom miatt nem megy le említendő mennyiség a torkomon. Ha éppen rosszul vagyok lelkileg, szándékosan bántom magam az éhezéssel, és ha éppen testileg, akkor meg fáj a gyomrom. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem normális. Egy betegség, amiből ki kell kászálódni, de mi lesz jobb tőle? Mi változik, ha összeszedem magam? Attól még ugyanilyen cseszettül magányos leszek…
És ilyenkor döbbenek rá, hogy nekem senkim sincs… Azt hiszi, nem tudom, hogy csupán a kísérleti patkánya vagyok, s engem elemezve dolgozik a vizsgáján, vagy min, de eddig úgy voltam vele, nem baj, hogy kihasznál, amíg mellettem van. Ám ez nem lesz mindig így, ugye? Ha vége a sulis dolgának, egyedül hagy ő is, mint mindenki más.
A tányéromban lévő ételt piszkálgatva meredek a semmibe, de ha nagy nehezen be is kapok egy apró falatot, a hirtelen jött hányinger végett feladom a próbálkozást.
Elhiszem, hogy nehéz velem, én is utálom a hangulatingadozásaimat, de nem megy… Nem megy élni, nincs értelme, s miután olyan nehezen rávettem magam a feladásra, jött ő, hogy elhitessen velem dolgokat, szép, hazug álomba ringasson. Most hol van? Meg kellene értenem, hogy nem ér rá mindig velem lógni, hogy amúgy saját élettel rendelkezik, de míg neki ott a családja, a barátai, a jó ég tudja ki, én teljesen egyedül senyvedek itt.
Szólnék, de senki nem felelne. Kérdeznék, de senki nem válaszolna. A csönd egyenesen megfojt, és arra kényszerít, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel. Magammal.
Ezért is rettegek az éjszakáktól. Nem köti le semmi a figyelmem, pedig én tényleg próbálkozom. Olvasok, filmet nézek, de a fejemben lévő gondolatok egyre erősebbek, s mind ellenem szólnak.
Baekhyun, megint feleslegesen reménykedsz. Csak meg akartál menekülni. Megmenekültél, mi lett más? Hányszor kell még pofára esned ahhoz, hogy felfogd, téged senki sem akar, senki sem szeret? Látod, még a saját családod is gyűlöl… Csak halj meg csendben, jobb lesz nélküled a világ.
Álmos vagyok, fáradt, kimerült. Mondjuk, én állandóan, de hiába várok, nem jön álom a szememre, nem jön a megkönnyebbülés. Ha néha sikerül is elszenderednem, Chanyeolt látom, és ez csak jobban felzaklat.
Egyetlen éjszakát sem bírok ki, a saját démonaim támadnak, nagyon félek, nagyon fáj…
Chanyeol, kérlek, könyörgöm, gyere ide. Gyere hozzám. Ments meg magamtól.
Hajnali öt óra… Mi lenne, agyam, ha végre békén hagynál?! Már nagyon ideges vagyok, de annál fáradtabb, így azon kívül, hogy szidom a világot, nem teszek semmit. Nem tudok tenni semmit…
Park Chanyeol
Találkozzunk négykor a hídnál, rendben?
Négykor?! Basszus, tizenegy lesz. Hát hol van még a négy óra? Mindegy, beleszólásom úgysincs. Most mit írhatnék? Ha nem, akkor lehet ma már egyáltalán nem fogom látni, tehát marad a beletörődés.
Byun Baekhyun
Rendben
Igazából, napokig, sőt, hetekig készültem arra, hogy eldobjam a saját életem, és tényleg nem változott semmi, csupán betojtam. Betojtam, s ezt most szenvedem újra. Mi értelme bárminek? Bízni, hinni, egy jobb holnapbot remélni? Minden monoton, minden úgy szar, ahogy van. Én ezt már nem akarom… Sosem akartam, világ életemben ilyen felfogással rendelkeztem, de most már tényleg elég. Chanyeol nélkül annyira rossz minden…
Ha már ilyen sok időm lett, rendet rakok, majd nekikezdek készülődni. Tény, látott már nagyon gáz formába - vagy csak abban látott eddig? - ám bármilyen pocsékul érzem magam, nem akarok egy romhalmazként elé állni. Valahol mélyen, titokban arra vágyom, hogy tetsszem neki… Úgyhogy megpróbálom. Meg, ma már amúgy is itt alszik, talán főzhetnék én. Mondjuk, nem tervem kinyírni sem, de az alap dolgok mennek.
Izgatottsággal vegyült félelemmel szelem az utcákat, egészen a megbeszélt helyig. Még van negyed órám négyig, ám sosem volt gondom a magam elszórakoztatásával. Figyelgetem a járókelőket, követem a felettem elúszó felhőket, vagy éppen az alattam háborgó, hatalmas folyót. Eleve, a két lehetőség közül, hogy ház, vagy híd, a házat választottam. Valahol emberségesebb szétloccsanva rögtön meghalni, mint percekig fuldokolni, nem? Bár, amilyen mélyen vagyok, nem is lenne olyan rossz ötlet, csakhogy nekem ma még randim van Chanyeollal, és véletlen sem akarom, hogy feleslegesen jöjjön ide. Mert ugye ez a világ legnagyobb problémája. Most is el van valakivel…
Számítana bárkinek, ha nem lennék? Anyuékat meg sem rendítené, barátaim nincsenek, Chanyeolnak meg a kísérleti patkánya vagyok, és végülis ez is egy végeredmény. Talán megbánta már, hogy akkor visszatartott, mert mindenki számára csak teherhet jelentek.
Kezdem rosszul érezni magam…
Leszek én valaha boldog? Van esélyem egy normális családra, szerető párra? Én mindig, mindenkiben annyira hittem, hogy a szívem mostanra nagyítóval kivehetetlen darabokra hullott, s őszintén nem akarom mégegyszer átélni. Nagyon gyenge vagyok, elismerem, de ettől még nem hiszem, hogy minden szembejövőnek belém kéne még rúgnia. Mint ahogy ő tette… Vagy, ahogyan Chanyeol fogja egyszer.
Baj az, ha félek?
Bárcsak egyszer én lehetnék valakinek a mindene… De mit tudnék adni a szeretetemen kívül, mikor semmim sincs? És ami fontosabb… kinek kellene egy nincstelen, beteg ember? Majd pont egy olyan sikeres, okos, helyes férfinak, mint amilyen Chanyeol, mi? Istenem, annyira hülye vagyok…
A vastag korlátba markolva hajolok előre, eljátszadozva a gondolattal, hogy mi lenne, ha én itt és most megszabadítanám az emberiséget egy undorító képződménytől. Vajon megállna bárki is, hogy ne tegyem? Vajon emlékezne rám bárki később? Nem akarom… Ne legyek senki gondolataiban.
Megint itt kötöttem ki, s minél többet unszolom magam, annál vékonyabb az a szál, ami még a helyemen tart. De most tényleg! Jobb lesz nekem attól, hogy leteszem a gyógyszereket és tiszta tudattal nézek szembe ezzel a borzalmas világgal? Élvezni fogom a munkám? Helyre tudnám hozni, amit elcsesztem a múltban? Mellettem maradna bárki is? Természetesen nem…
Ahh, mindegy. Minden olyan szar, de ugye ez mindig így volt.
Park Chanyeol
Ne haragudj, Baek, de nem tudok elszabadulni. Holnap reggel átmegyek, ígérem!
Bingó… Chanyeol, tényleg? Tényleg ennyit jelentek? Hol vagy? Kivel? Miért nem jössz?
Tudtam. Annyira nagyon éreztem. Ez egy jel lenne? Számomra az.
Van még mihez ragaszkodnom itt? Mindössze annyi a történet, hogy a saját hibámból képtelen vagyok elfogadni és feldolgozni bármit is, így mindenkinek csak ártok, aki véletlen az utamba kerül. Chanyeolnak mennyire rossz lehet már, hogy nulla-huszonnégyben engem kell őrizgetnie, nehogy “hülyeséget” csináljak. Hát, már nem fog kelleni…
Szeretem őt, és ez szörnyen fáj, csessze meg! Fáj szeretni bárkit is.
Byun Baekhyun
Nem gond, Chan. Majd máskor :)
Viszont akarom, hogy tudd, nem a te hibád, és köszönöm az utóbbi néhány hetet, amit rám áldoztál az életedből. Légy mindig ilyen boldog és optimista, mint most!
… és felejts el mielőbb.
Míg tart az elhatározásom, míg kellően bátor vagyok, addig cselekszem, mert, ha megint leállok hezitálni, sosem lesz vége a szenvedésemnek.
A telefonomat leteszem a földre - legyen valakinek egy jó napja, vagy hátha érdekel bárkit az én szánalmas történetem. Úgysincs rajta kód, meg úgy semmi olyan, amit titkolnom kéne. Életem sincs, mit titkolnék?
Még utoljára felnézek az égre, létezésem legigazabb mosolyával az arcomon, majd remegő karokkal megkapaszkodom a korlátba. Nem mászok, nem várok, nem szándékozok senkit lépésre késztetni, és gondolkodni sem akarok már rajta. Egyszerűen átlendülök a vasból készült anyagon, hogy aztán megbánással telt testemet elnyelje a hömpölygő folyó, kicsúfolva utolsó erőmből maradt, kétségbeesett próbálkozásom arra, ami elől menekültem.
Vége~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése