- És lesz sok állatunk, mindenféle, meg gyerekeink. - Gyerekeink? Én nem szeretem a gyerekeket, de rendben, érted bármit…
- Így lesz - engedem szabadjára visszatarthatatlan mosolyom, ahogy belegondolok a mi jövendőbeli, idilli családunkba.
- Akkor kezdjük el. Kezdjük el most! - jelenti ki törhetetlen magabiztossággal, rámragasztva saját tenniakarását.
- Mit? - nézek végig ölemben pihenő, karcsú alakján, kiélvezve, hogy bőröm a bőréhez ér. A hangja simogat, s csupán annyi a vágyam, hogy beszéljen, beszéljen bármiről, csak hallhassam.
- Keressünk munkát, menjünk el együtt.
- Máris? - pillogok meglepetten, elvégre ismeretlen számomra még ez a tettvággyal telt fele.
- Máris!
- Rendben - nyomok csókot tincsei közé, őszintén híve, hogy jöhet már bármilyen rossz az életben, ketten képesek leszünk átvészelni.
- Annyira nagyon szeretlek - tekint fel rám, csillogó íriszeivel a lelkemig hatolva.
- Én is téged - ölelem át úgy, mintha az életem múlna rajta. Valahol így is van...
- ...llod? Hahó! Figyelsz te rám?! - rázogat testvérem, visszarántva a rideg, magányos valóságba. - Jesszus, neked meg mi bajod? - mér végig összevont szemöldökkel, minden apró részletemet kielemezve.
- Álmodtam…
- És ennyire rossz volt?
- Nem. Egyáltalán nem volt rossz - remeg meg a hangom, érezvén az arcomon lefolyó hideg cseppeket.
- Akkor meg mért sírsz?
- Mert csak álom volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése