Taehyung magányosan szeli az utakat, kivételesen otthon hagyva hű társát, már maga sem tudja, miért és hova haladva. Az elmaradhatatlan zene a füleiben tombol, de most még az sem képes lekötni, egyszerűen elveszett. Utálja létezése minden pillanatát, s ha nem épp azon gondolkodik, hogyan vethetne ennek véget, a maga iránt mélyen megülő gyűlölet tölti ki az elméjét. Undorodik magától, nincs ember, aki jobban megvetné őt - pedig az évek során felgyűlt sor igencsak termetes.
A megszokás nyugtató, egyben börtönévé vált falai közt éli monoton mindennapjait, még véletlen sem próbálva kizökkenni az ismert helyzetek sűrűjéből. Tudja, a jövőjéről már gyerekként lemondott, mikor a jegyeit hagyta a minimálisra süllyedni, mikor elkezdett lógni az iskolából, mikor aztán végzettség nélkül otthagyta azt, a legalapabb ismeretekkel nekivágva a világnak, de tehetetlen volt. Ő is jó tanuló akart lenni, ám senki nem ösztönözte, nem volt miért. Ő is iskolába akart járni, barátokat szerezni, azonban az állandó stressz és fájdalom nem érte meg, mikor amúgy sem ment neki a szakma. Meg úgy semmi…
Tehát, Taehyung egy friss szakítást követően lébecol elveszetten a környéken, keresve a megfelelő érzést, ami egyértelműen nem honol keserűségtől kongó mellkasában. Rossz, persze, hogy rossz, de nem éppen attól, amitől annak kellene lennie.
Az ideje végtelen, az energiája viszont már kevésbé, így másfél óra után hazafelé veszi a célt, hogy ott folytasson mindent, ahol elmenetele pillanatában abbahagyott.
- Dilan - paskolja meg az őt hisztérikusan üdvözlő ebet, majd kikerülve a jószágot, már dobná magát az ágyra, az viszont foglalt. Az álmos macska nagyokat pillogva tekint fel gazdájára, némán kérdezvén ittlétének okát.
Egy nagy sóhaj kíséretében kucorodik az apró ágy szabad csücskébe, s benyomva a televíziót, rögtön véget vet a fullasztó csöndnek. Telefonját az ujjai közé fogva pörgeti át a híreket, majd csalódottan konstatálva, hogy senki olyat nem érdekel, aki őt is érdekelné, minden figyelmét az unalmas műsoroknak szenteli.
Nem telik el vele húsz perc, a véleménye mégis száznyolcvan fokos fordulatot vesz az emberiségről. Próbál chatcsoportokban beszélgetni, de senki nem figyel rá. Random ráírogat emberekre - az ismerősei közül -, de a fele nem ír vissza, a másik felével meg hamar kiapad a téma. Egyedül egy valaki képes némi örömöt éleszteni benne azzal, hogy felkeresi őt. Valójában, már napok óta beszélgetnek néhány szavakban, mert múltkor, mikor szakított, nagyon maga alá került, s Baekhyun bátorkodott megkérdezni, mi a gond. Azóta viszont a lelkesedése egyre nő, mikor az ő nevét látja felvillanni.
Az igazság az, hogy majd’ egy éve ismeri már a férfit, de az utóbbi jónéhány hónapban csak a szükséges köröket futotta nála, ugyanis, az idősebb hibája az, hogy Taehyung jelenleg nem fér el a saját ágyában. Tavaly a macska által találkoztak először, mikor Baekhyun átadta azt, és többnyire minden témájuk a jószág szokott lenni. Most mégsem…
Baekhyun
Mit csinálsz pénteken?
Ugyanezt…
Semmit :D
Találkozunk? Délben nekem orvosom van, de utána összefuthatunk, ha neked jó.
Nekem jó
És innentől más sem számított, csak hogy legyen végre péntek. Izgatott volt, félt, pedig már négyszer találkozott élőben Baekhyunnal és számtalanszor beszélt vele neten. Együtt szoktak veszekedni idegenekkel mindenféle poszt alatt, együtt vesézik ki, miért rossz az, aki, ráadásul még közös ellenségük is van, akit előszeretettel emlegetnek. Mégis félt… Akarta is, meg nem is, hiszen tudta, mire számítson, de túl új volt, túl más a mindennapokban az ő felbukkanása. Már-már ott tartott, hogy lemondja, ám végül megemberelte magát, s pénteken Dilannal az oldalán útnak indul a hozzá közeli találkozóhelyre. Nem szokott késni, kifejezetten utál, ezúttal viszont sikerül, hogy biztos legyen a tökéletes belépő.
- Szia - köszön a szintén éppen fejhallgatóját levevő férfinak, már előre kínosnak érezve a légkört.
- Szia - érkezik az alap válasz, mi, mintha parancsolóan csendre intené Taehyungot, ő mégis megszólal, elvégre valamit csinálni kell, ha már találkoztak.
- És… mit csináljunk? - pillant rá kissé aggodalmasan. Taehyung nem szereti az új embereket, az új helyzeteket meg aztán főleg, így fogalma sincs, mit kezdjen ezzel az egésszel.
- Nekem mindegy - von vállat Baekhyun, nem leplezve saját idegességét.
- Hát, túl sok lehetőségünk nincs, ha négyre vissza akarsz érni… Park? - veti fel az egyetlen épkézláb ötletet.
- Oké.
Taehyung egyetlen mentőöve a kutyája, akit leginkább az ilyen esetekre hord magával mindenhova. Mert hiába próbál témát feldobni, töri a fejét kérdéseken, a dermesztő némaság túl mélyen beette magát közéjük.
Tekintete lopva pihen Baekhyun lazán elegáns lényén, tudván azt, hogy olyat lát rajta, amit más nem. Ő is fél. Az arcán halványan kiülő fintor elárulja a férfit. Hogy, bár bízik Taehyungban, zavarja a hellyel való tudatlansága. Hogy az évek során keletkezett rossz tapasztalatai megkötik, s ahogy a másik, ő is képtelen lépni. Hogy nem is akar igazán…
Kiérve a közeli parkba, Taehyung egy nyugodtabb hely irányába vezeti Baekhyunt, ahol le tudnak ülni, és Dilan is el tudja foglalni magát. A nagyobb, hajókázásra kialakított tavat egy alacsony, nagyjából a föld szintjével egymagas betonfal, s egy rajta végigfutó vascső választja el keskeny, kihasználatlan felétől. Az amellett elterülő vár árnyékot vet a tó ezen felére, de a csövet, aminek a közepére leülnek, pont nem takarja.
- Jó meleg van - jegyzi meg Taehyung, hátha beindul köztük a verbális kommunikáció, de mivel Baekhyun ezt csak egy hümmögéssel konstatálja, eme vágya rögtön dugába is dől.
Nem beszélnek, a fiatalabb pedig mindennél jobban utálja a csöndet. Kezdi bánni, hogy egy ennyire végtelenül nyugodt helyet választott, mert ide egyedül nem is jár - maximum háromszor volt, akkor is társasággal -, de legalább a kutya élvezi, hogy pacsálhat. A víz nem valami mély, úszni ebben képtelenség lenne bárkinek, ám vitathatatlanul jobb a semminél.
Ahogy telnek a percek, Taehyung lelke megnyugodni látszik. Csak figyeli Baekhyunt, meg azt, amit a telefonján mutogat neki, egyre kevésbé aggódva a kisebb-nagyobb szüneteken. A szavak jelentésüket vesztették, az apró jelek előtérbe kerültek, a kínos, magányt ígérő némaság továbbállt. Az olyan semmis témák, mint a zenék, könnyebbséggel töltötték el. Nem akart eldöntendő dolgokról diskurálni, vagy komoly jelentéseket beengedni maguk közé. Most olyan jó minden…
A minden máskor fájdalmaitól szörnyülködő fiú teljesen megfeledkezett a múltról, s főleg arról, hogy ki ő maga. Egyszerűen nem érzett semmi negatívat, amire egész eddigi élete során nem sok példát tudott volna felhozni, de inkább nem is foglalkozott vele túlzottan, mielőtt ez változtatna a helyzeten.
- Szerintem menni kellene - néz csüggedten a mobiljára, tudván, hogy tovább már nem halogathatja, társának dolga van.
- Miért, mennyi az idő?
- Fél három…
- Akkor menjünk - áll fel Baekhyun, s Taehyung némi csüggedtséget vél felfedezni rajta a távozás hallatára.
A hangulat igencsak oldott lett, a találkozó pont irányába már a személyes dolgok kerültek terítékre, mint például az idősebb szerelmi bánata. Taehyungot kifejezetten érdekelte Baekhyun Minseokhoz fűződő kapcsolata, akivel, bár váltott néhány szót interneten, egyáltalán nem ismer.
A búcsú pillanata nehéz és fájdalmas, ám ettől függetlenül a fiatalabb jókedve egészen hazáig töretlen marad, s akkor is csupán azért csorbul némileg, mert nincs hely, amit jobban utálna az otthonánál. Emlékezteti a sok rosszra, amiket megélt a “családja” mellett. Megfullasztja az apró, szűk szoba, amiben létezni kényszerül. Visszarántja az unalmas, szürke világába.
Baekhyun
Köszönöm, hogy találkoztál velem ♥
Tudom, nem vagyok egy nagy társaság, de én jól éreztem magam :3
Akkor mit mondjak én, ami a társaságot illeti? :D Én is jól éreztem magam és köszönöm ♥
A világ máris nem volt annyira sivár, s akár értelmet is kereshetett volna benne, de inkább szívébe zárta azt a gondtalan másfél órát, hogy mindig elő tudja venni, mikor az élet túlontúl terhesnek bizonyul számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése