TaeBaek - Lier - 2. rész

Taehyungot az orvosa havi egyszer óhajtja látni, se többször, se kevesebbszer, akkor is kizárólag tíz, komoly esetenként tizenöt percre. Érzi, hogy nagy a baj, és hiába a már több hónapos “ismerettség”, képtelen megnyílni ennek az érdektelennek tűnő, középkorú férfinak. Nem akar tőle semmi mást, csupán mielőbbi megoldást, de az eddig sem sikerült, hát kétli, hogy ezután tudna bármi jobbal előrukkolni. Tényleg elege van a világból…

Utolsó kétségbeesett próbálkozásaként leírja a gondjait, gondolatait, s egy papíron elviszi, hátha kap mást is az altatóján kívül, ami mostanság egyre kevésbé nyomja már el, de akkor viszont nagyon.

- És, hogy érzi most magát? - emeli szeme elé a lapot a doktor úr, jól láthatóan ugrálva a sorok közt.

- Ugyanúgy… - érkezik a szűkszavú válasz, pedig minden, amit keresnie kell, az ott van azon a papíron, melyet feltűnően nem vesz komolyan.

- Vannak önkárosító gondolatok?

- Vannak…

- És ezek általában mikor?

- Estefelé leginkább. - Nem akar újfent az éjszakai szenvedéseiről beszélni, úgyis megtette már, úgysem tudna többet mondani…

- Dührohamok?

- Vannak.

- Milyen időnként?

- Változó, de főleg nappal, és nem tart tovább néhány percnél.

- Figyeljen, Taehyung - teszi le az irományt alig fél perc alatt. - Úgy gondoltam, lecserélnénk az estit, de, ha ilyen komoly alvási problémái vannak, írok fel mellé egy másikat. Ez is egyfajta kedélyjavító, amit reggelente kellene szednie. Első héten csak felet, utána végig egészet. Pár napig jelentkezhet émelygés, enyhe rosszullét.

- Rendben - törődik bele, hogy mégtöbb bogyót kap. Végülis, ezt akarta, de mindegyik hatóideje hetekig, hónapokig tart, neki meg, ha órái vannak. Utál minden pillanatot, hogy várjon a csodára?

Ahogy kézhezkapja a recepteket, s aláírt mindent, illedelmesen távozik, azon gondolkodván, hogy adagolja be az anyjának az újabb, szerinte felesleges és “drága” gyógyszert. Kell és kész, ezzel nincs mit kezdeni…

Baekhyunnal azóta is azt a pénteket emlegetik, ám ettől függetlenül meglepi, mikor felveti, hogy újfent találkozna vele. Azt hitte, minden szava ellenére halálosan unta magát a másik, de nem, ráadásul látni akarja. Ki az az őrült, aki Taehyungra szán a drága idejéből ebben a rohanó világban? Izgatott.

A terv ugyanaz, a park csak rájuk vár, ezúttal azonban több időt kapott a fiú, hogy kiélvezze Baekhyun társaságát. Tudja, ha ennek vége, most is Chanyeolhoz tér vissza, de azon felül, hogy ez az információ valahol az elméje szélén lapult, nem tud vele mit kezdeni. Valahai legjobb barátja most azé, aki miatt megszűnt ez az egész. És most…? Most minden egyre bonyolultabb.

Az idő jó, a témák egymást követik, de valahol mindig visszaterelődnek ahhoz, ami Taehyungot a legjobban érdekli. Nemrég tudta csak meg, hogy a férfi ugyanazon csapatban játszik, mint ő, és sokkal izgalmasabb az idősebb fájdalmas, viszonzatlan szerelme, mint a saját szenvedése.

- Szerintem, próbálj kibékülni vele - szedi össze minden tudását, hogy a lehető legjobb tanácsot adja egy olyan dologgal kapcsolatban, amihez nem sok köze van.

- Nem vagyunk rosszban - emeli rá alig egy pillanatra a tekintetét, de amint lehetősége van Taehyungnak megpróbálni rájönni bármire a szemeiből, már le is sütötte azokat.

- Akkor csak megbeszélni…

- Nincs értelme - köti az ebet a karóhoz, ám ez csöppet sem lombozza le Dr. Kim buzgóságát.

Az úsztatást egy nagyobb séta követ a parkban, szándékosan úgy intézve az útvonalat, hogy minél később lehessen kikászálódni onnan. A tempójuk nem gyors, de a visszatérés akkor is elkerülhetetlen. Taehyung igazságtalannak érzi, hogy, mikor máskor azért esedezik, hogy teljen már az idő, csak vánszorog, most meg, mikor legszívesebben megállítaná, órák repülnek percek sebességével.

Találkozóhelyükön - a fiatalabb otthonához legközelebbi pályaudvaron - igyekeznek húzni az időt, amennyire csak lehetséges, pedig már így is öt teljes órája együtt vannak. Az idilli szenvedést Taehyung telefonja töri meg, jobban mondva, az anyja, aki emlékezteti, hogy megígérte, miszerint hatra otthon lesz, ameddig már csak tíz perc van hátra.

A vasárnap késő délután maga a pokol, Taehyung szenved. Mindjárt este, s a démonai már karmaikat élezik, hogy ezúttal se hagyjanak neki nyugtot, hiába a gyógyszere, de mielőtt túlzottan beleélhetné rezignált lényét az elkerülhetetlenbe, jelez a mobilja. Írtak, amire illik azonnal válaszolni, legyen az akárki. Csakhogy, ezúttal nem akárki írt…

Baekhyun

Szia. Találkozunk? Otthonról megyek vissza a koliba. Nincs kedved elkísérni?

Taehyung mérlegel. Felkelni sincs kedve, nem még megmozdulni, dehát Baekhyun kéri, aki mellett egyszerűen megszűnnek létezni a gondok, melyekből jelenleg van bőven. Miért ne? Bár, alap esetben egy fél órás összefutás miatt a lábát nem tenné ki az ajtón, most heves készülődésbe kezd.

Dilan otthon marad, ami felettébb ritka, főleg azon órákban, mikor Taehyung nevelőapja is otthon van, mert a kutya szeparációs szorongása gondot jelent otthon, ahol még a fiú szobájából sem mehet ki.

- Szia - mosolyodik el a már megszokott pályaudvaron találkozva, ahonnan tovább haladnak egy másikhoz.

- Szia - viszonozza Baekhyun, s a beszélgetés többnyire itt mindig ki is fut, de ezt napról napra egyre jobban kezelik.

A metróhoz leérvén kivételesen az idősebb hozza fel a szerelmi életének témáját, hogy közöljön valami fontosat a hellyel kapcsolatban, ezzel megalapozva a társalgást. Taehyung kezdi irigyelni Minseokot…

Mindkét fiú pánikbeteg. A tömeg fullasztó, a szerelvények keskenyek, probléma mégsincs, lefoglalják egymás gondolatait. Taehyung tudja, az ő betegsége nem annyira komoly, mellesleg a metró sokkal kevésbé van rá kihatással, mint a pályaudvar, ami olyan hatalmas, s annyi emléket hordoz magában, de társaságban eleve nincs ilyen gondja. Baekhyunt figyeli, hogy ő hogyan érzi magát, már amikor van rá lehetősége, mert szörnyen kínos, mikor rajtakapja, hogy a szemeit ráragasztotta, így ezt igyekszik a minimálisra csökkenteni. A sötét ablakon keresztül nem látja, ha őt mustrálja, nem? De igen, csak kit érdekel?

A metrót villamos követi, melynek a pályaideje alig fél óra, nem még az a néhány megálló, melyre igénybe vették. Vészesen fogy az idő, Taehyung kezd aggódni.

- Nem ülünk be a mekibe enni valamit? - teszi fel gyorsan a kérdést, hosszadalmas, alapos megfontolás után, felkészülve az elutasításra.

- Van a közelben meki? - kérdez vissza Baekhyun, fejben végiggondolva a lehetőségeket.

- Van egy pont a vonatok mellett.

- Mehetünk - egyezik bele a fiú legnagyobb örömére.

Minden nap megtud róla valami újat, de a gyorsétteremtől való viszolygása elkeseríti. Ha még az ételt utálná, s nem magát a helyet, azt, hogy beszélnie kell valakivel. Bár, most itt van ő, nem kell egy szót sem szólnia senkihez.

- Menjünk fel - veszi az irányt az emelet lépcsőihez, hol rögtön egy szabad asztal fogadja őket. Nem csoda, ilyen későn kevés ember lébecol idebent.

A lassú falatozgatás közben Baekhyun múltja és elmaradhatatlan alapon Minseok a téma. Taehyung erőlteti, ő akar minél többet tudni, hogy erősítse magában a határokat; bármennyire jó érzés Baekhyunnal lenni, ő valaki mást szeret, eszébe se jusson bármilyen kétes érzést táplálni felé! Késő…

Az idő nem vár, csupán az arcukba röhögve rohan, értékes pillanatokat lopva mindkettejüktől.

- Aludjunk itt - veti fel eme bugyuta ötletét Taehyung, titkának megtartva szándéka teljes komolyságát.

- Aludjunk - jelenik meg halovány mosoly Baekhyun ajkain, mely érthetetlen fájdalmat okoz a fiú bensőjében. Többször akarja látni, de a tréfás, állandóan piszkálódó énjét sikerült elhagynia az utóbbi hetekben, és bizonytalan is. Mi van, ha valami rosszat mond? Hogyan magyarázza ki magát?

- Ez úgyis éjjel-nappali, elalszunk itt a székekben - biccent tréfásan a hosszabb fotelekre.

- Nekem jó akár kint egy padon is, a lényeg, hogy veled. - Taehyung elnémul, pedig tisztában van vele, ha most nem kontráz, bajba kerülhet. Miért olyan kétértelmű ez az egész?

És újfent Minseok a téma…

A fiú beszéd közben a szeme sarkából észleli, ahogy feljön egy láthatóan hajléktalan férfi, s a tálcalerakóval szemezget, hogy összeszedje az ottmaradt dolgokat. Mindössze két korty ital, ennyi adatik meg közel az emelet lezárásához. A kávézóban is pakolnak, mindössze ők vannak fent, meg egy középkorú nő, aki nemrég kérte ki a kávéját, s telefonjába mélyedve ül, észre sem véve, hogy megkörnyékezték.

Taehyung hitetlenkedve nézi, ahogy a férfi felkapja a nő üvegpoharát, majd belekortyolva, először elvinni szándékozik azt, de végül visszarakja az ijedtében és mérgében felsikító tulajdonosnak.

- Az szép - fejti ki tömör véleményét, vigyorogva meglepett társára pillantva.

A következő percekben az imént látott eseményen nevetve, s azt taglalva indulnak el, mely még a kilépés előtt az aprókkal való harcba torkollik. Taehyungnak nem kell, Baekhyun nem fogadja vissza, de sokkal szórakoztatóbb ezzel törődni, mint abba belegondolni, hogy mindjárt vége ennek a találkozásnak is… Most még annyira sem akarja, mint amennyire eddig képes volt elfogadni.

Ám, mint minden jónak, ennek is végeszakad, azonban nem marad rossz szájízzel, másnap délutánra újabb találkozó lett megbeszélve, amiért tudja, érdemes lesz felkelni. Vigyorogva indul meg hazafelé, lelkében rég nem érzett, megmagyarázhatatlan boldogsággal.